A zavaró tényező

Sherlock BBC; Johnlock; nem egy vidám történet, de nem is angst.

Ez az első és egyetlen ilyen hosszúságú történetem, többet ilyenre ne számítsatok.

John ráérősen heverészett a pihe-puha paplan alatt. Szombat. A kedvenc napja, amikor nem kell dolgoznia, s ilyenkor még Sherlock sem ugráltatja minden apróság miatt. Az ablakon kipillantva megállapította, hogy csodás az idő, tehát nyugodtan megtarthatja frissítő sétáját a városon kívül.

Köntösben indult a fürdőbe, de a konyhához érve megtorpant, s beleszimatolt a levegőbe.

-         Mi ez az illat?

-         Ugyan, John, nem hiszem, hogy az illatok alapján nagy megpróbáltatást jelentene beazonosítanod – felelte a tűzhely előtt ácsorgó Sherlock Holmes.

-         Nem arról van szó, csupán azt hittem, képzelődöm.

-         Biztosíthatlak, hogy nagyon is ébren vagy – mosolygott rá a detektív. Tessék, még egy sokkoló élmény.

-         Vendégeket vársz? – kíváncsiskodott John, miközben vágyakozva megszemlélte a serpenyő tartalmát.

-         Nem kifejezetten – hangzott a válasz. – Készülsz valahová?

-         Sétálni.

-         Egyedül?

-         Igen. Mégis kivel mennék?

-         Valamelyik volt barátnőddel.

-         A hangsúly a múlt időn van, hála neked. – Sherlock megengedett magának egy vigyort. – Büszke vagy rá?

-         Kicsit. Nem kevés munkámba került elintézni a dolgot. – John felvonta a szemöldökét.

-         Mit tettél? – A detektív rápillantott.

-         Most mondtad, hogy tudod.

-         Mit tudok?

-         Nem fontos, felejtsd el – intett hamar, majd angolosan távozott.

Sherlock arra jutott, hogy van olyan dolog az életben, amivel nem tud mit kezdeni. Ez pedig az érzelem volt. Korábban a hideg is kirázta ettől a szótól. Azonnal elfordult, mikor ölelkező párokat látott az utcán, elítélte a szerelemből elkövetett gyilkosságot vagy öngyilkosságot, Valentin napon meg egyszerűen bezárkózott a lakásába. A szívét egy szervnek tekintette, aminek csak azért kell dobognia, hogy őt életben tartsa.

Amikor azonban John Watson bebicegett a laborjába, a szerv dobogása felgyorsult, pedig nem futott és nem is volt olyan helyzetben, hogy adrenalin termelődhetett volna. Meglepettségét jól ismert tudományos modorával próbálta leplezni, s egy pillantással mindent meg is tudott az idegenről. Aztán mindent el is mondott neki, hogy lenyűgözze, ami sikerült is. Ő maga mondta, s azok a szavak jobban estek a detektívnek, mint eddig bármi, amitől érthető módon megrémült. Szerette volna azt mondani a katonaorvosnak, hogy felejtse el az ajánlatot, semmi szüksége lakótársra, de végül nem tette. Ragaszkodni kezdett hozzá, ami a legrosszabb dolog volt, ami történhetett.

Sherlock leült az ágyára, s miközben hallgatta az utca zaját, arra az estére gondolt, amikor John lelőtt valakit miatta. A detektív szíve akkor valóban az izgalom miatt vert erőteljesebben, eszébe sem jutott, hogy az a férfi, akit alig egy napja ismer, csak úgy a segítségére siet, veszélybe sodorva ezzel önmagát is. Akkor értette meg, hogy John Watson az őrangyala, akivel még a bátyja is fölvette a kapcsolatot. Mintha előre tudta volna…

Sherlock hal kopogást hallott.

-         Sherlock? – szólt be John. – Kihűl a reggeli.

-         Nem szoktam reggelizni – vágta rá azonnal. – Edd meg, neked készítettem. – Sóhajtott, majd ajtót nyitott. John valahogy mindig olyan aranyosan nézett ki.

-         Gyere, egyél velem.

-         Nem szoktam enni – nyafogott megint, de hagyta, hogy a doktor a konyhába húzza, s leültesse a terített asztal mellé.

-         De mindig nézed, ahogy eszem – mondta John halványan mosolyogva, nyilván próbált visszatérni abba a barátságos mederbe, amelyben korábban folyt a beszélgetés. – Biztosa veszem, hogy titokban vegetálsz.

-         Vámpír vagyok, mondtam már – mormolta a detektív.

Igazából valóban szerette nézni, ahogy lakótársa eszik, mintha ettől ő maga is jóllakott volna. A szája jelentette a legfőbb problémát. Sima volt, keskeny, valószínűleg puha is. Sherlock néha elképzelte, ahogy az ujjával megérinti, de ezután mindig egy nagy fekete folt következett, nem tudta kitalálni, John miként reagálna.

-         Sherlock? – szólította meg John. – Megint arra az ügyre gondolsz?

-         Igen – hazudta kapásból a detektív.

-         Még sosem láttalak olyannak, mint akkor.

-         Milyennek?

-         Olyan… emberinek. – John talán az uszodában történtekre gondolt? – Az a nő furcsa hatással volt rád. – Aha, tehát Irene Adler volt a téma.

Sherlock a maga részéről szerette tanulmányozni a Nőt, de semmi egyebet nem akart tőle, még akkor sem hatódott meg, mikor kiderült, hogy a Nő az ő nevét választotta titkos kódnak. Na és? Sokan rajongtak érte, és ez rendben is volt.

-         Szerinted mit jelentett nekem? – kérdezte Johntól, aki már a terítéket szedegette lefelé.

-         A Nő? – Vállat vont. – Úgy gondolom, ő lehetett volna a tökéletes társad. – Sherlock álla majdnem leesett, de még idejében észbe kapott.

-         Hogy érted ezt?

-         A saját törvényei szerint élt, akárcsak te, bizonyos körökben nagy népszerűségnek örvendett, ahogy te is, ugyan akkor szerzett pár ellenséget.

-         És ez már elég indok lenne arra, hogy…

-         Talán. De mivel egyikőtök sem hisz a párkapcsolatokban…

-         Mikor mondtam én ilyet? – kiáltott közbe Sherlock.

-         Nos, ismerjük egymást egy ideje, és ez alatt senki iránt nem mutattál érdeklődést.

-         Ez… elhamarkodottan levont következtetés.

-         Csakugyan? – vigyorgott rá John, amitől a detektív szíve majdnem meghasadt. – Ott van Molly…

-         Fiatal és tapasztalatlan.

-         A Nő…

-         Őt már kitárgyaltuk.

-         Minden helyszínen legalább három telefonszámot kapsz igen csinos hölgyektől…

-         Ez a probléma! – csapott az asztalra Sherlock. – Hölgyek!

John pislogott párat, bár a nagy bejelentés előtt is sejtette már, hogy lakótársa az erősebbik nemmel szimpatizál, de véleményt még magában sem mert megfogalmazni ezzel kapcsolatban.

-         Khm, John?

-         Tessék?

-         Felzaklattalak?

-         Mégis mivel?

-         Azzal, hogy homoszexuális vagyok.

-         Nem, én… elfogadom. Ez a te magánügyed. – Sherlock lehajtotta a fejét, amitől igazán védtelennek tűnt. A doktor nagy kísértést érzett, hogy beletúrjon abba a hihetetlenül hullámos hajba. – Akkor most már tényleg megyek.

-         Jó. Én addig…

-         Gondolkozz – mosolygott John.

-         Rendben.

És tényleg azt tette. Ezek után már nem mehet semmi úgy, mint korábban, a tettek mezejére kell lépni. Mert Sherlock nem a férfiakat kedvelte. Ő egy bizonyos férfit kedvelt.

Este ötkor már kész tervvel várta lakótársát a nappaliban.

-         Megjöttem – jelentette a doktor. Arca egészségesen kipirult a sétától, szeme csillogott. – Nagy hírem van! Szó szerint a karjaimba omlott egy hölgy az utcán. – Sherlock elsápadt volna, ha nem alapból olyan fakó az arca.

-         Igazán?

-         Igen. A neve Mary, és holnap együtt vacsorázunk. Egyszer neked is el kellene menned sétálni. Profitálhatnál belőle.

Sherlock felváltva átkozta a randevúkat, a délelőtti sétákat és Johnt, aki mindig bedőlt ezeknek. A férfi biztos volt benne, hogy sokkal többet tudna nyújtani lakótársának, mint a nők, leszámítva ezeket a nyálas és giccses találkozókat. Sokkal többre tartott egy csendesen elfogyasztott vacsorát házuk magányában, vagy egy gyilkos utáni hajszát, amikor John semmilyen használható ötlettel nem állt elő, mégis ez inspirálta a detektívet a megoldás megtalálásában. Sherlock szerette az ilyen pillanatokat: hosszan nézhette lakótársát a lebukás veszélye nélkül, néha összemosolyogtak, vagy, ami a legjobb, követhetetlen logikájával lenyűgözte az orvost, akinek csillogó tekintete volt a legcsodásabb és legőszintébb tükör, amit valaha a detektív elé tartottak.

Könnyűszerrel megakadályozhatta volna, hogy John elmenjen, elég lett volna azt mondania, kilenc, s a férfi máris futott volna a nyomában, de nem tette. Azt akarta, hogy John magától jöjjön rá, mi kell neki igazából. El fog tartani egy darabig, gondolta Sherlock, hiszen John sosem a gyors következtetéseiről volt híres. A detektív már hónapok óta stimulálta lakótársa agyát, de ezzel csak annyit ért el, hogy John egyre többet randevúzott hölgyekkel. Nem szerette, ha valami nem úgy alakult, ahogy akarta, de kifogyott az ötletekből, most már a doktoron múlott, kit választ.

-         Nos?

-         Hm? – Sherlock továbbra is a lombikokkal szemezett.

-         Hogy nézek ki? – kérdezte John, s megpördült. A detektív csak egy gyors és felületes pillantást vetett rá.

-         Hétköznapian – felelte komoran. – Úgy döntöttél, az egyszerűségeddel nyűgözöd le a hölgyet?

-         Valahogy úgy – vont vállat a másik. – Semmi értelme elhitetnem vele, hogy rendkívüli vagyok, hiszen később úgyis rájönne az igazságra.

Sherlock mormolt valamit az orra alatt.

-         Mi lenne, ha megkérdezném, hogy van-e olyan beállítottságú férfi ismerőse? – tudakolta John csupa kedvességből, a detektív azonban felháborodott.

-         John! – kiáltotta magán kívül. – Soha nem gondoltam volna, hogy oly sok ember közül éppen Te alázol meg!

-         Sajnálom, én csak… - John elhallgatott.

Mégis mit mondhatott volna? Hogy minden erejével azon dolgozott, nehogy más értelemben gondoljon lakótársára? Szerette volna, ha Sherlock randevúzik, mert így az a benyomása támadt, hogy a detektív arra vár, hogy esetleg ők ketten…

-         Mindegy – legyintett Sherlock. – Indulj.

-         Jó – lehelte a másik. – Ne várj meg.

-         Eszembe sem jutott.

-         Na, persze – mosolyodott el John, hiszen a másik férfi mindig ébren várt rá. – Mulass jól.

-         Hm… - Sherlock szándékosan nem kívánta ugyan ezt.

A következő órákban megpróbálta lefoglalni magát: kísérletezett pár igen veszélyes anyaggal, hegedült, átfésülte a netet valami ügy után kutatva, aztán csak látványosan szenvedett a kanapén, s hallgatta a csöndet. Mrs. Hudson benézett hozzá jó éjszakát kívánni, de alig figyelt oda rá. Az agya zakatolt.

John talán azért mondta, hogy ne várjam meg, mert… nem áll szándékában hazajönni? A nőnél akar aludni?

-         Nagy szerencséd, hogy éjjeli bagoly vagyok, különben igen csúnya szavakkal illettelek volna, amiért felébresztettél.

Sherlock fontolgatta, hogy megfordul és elmegy, de a megfutamodás fogalma nem szerepelt a szótárában. Ahogy a bátyjáéban sem.

Mycfort még utcai ruhát viselt, s az asztalon látható papírokból ítélve munkája volt. Sherlock még ahhoz sem érzett magában elég erőt, hogy kikövetkeztesse, milyen ügyről van szó.

Leültek az asztalhoz, Mycroft pedig összetámasztotta az ujjait.

-         Valami nyomaszt. – Nem kérdezte, állította. Na, persze, a Holmes fivérek ritkán kérdeztek. – De ha jól látom, nem a munkáddal kapcsolatos. Akkor csak John miatt lehet. – Fájdalmasan sóhajtott. – Mit tettél?

-         Semmit – morogta azonnal Sherlock.

-         Elüldözted?

-         Nem. Nem egészen. – Bátyja végigmérte. – Randevúzik.

-         Áh – mosolyodott el a másik. – Nem hibáztathatod, amiért próbál normális életet élni.

-         A normális unalmas. Miért jobb nőkkel randevúzni, mint velem nyomozni? – Sherlock nagyon igyekezett, hogy a hangja ne legyen kétségbeesett.

-         Mit érzel iránta?

-         Mi? – A detektív értetlenül pislogott.

-         Mit érzel John iránt? – ismételte Mycroft. – Miért akarsz együtt lenni vele?

-         Nem akarom, hogy elmenjen azokkal a nőkkel.

-         Világos. De miért?

-         Mert tartozik nekem. Életcélt adtam neki, megszüntettem a rémálmait, és a lakbért sem tudná nélkülem kifizetni.

-         Ez elég önző álláspont, nem gondolod? – kérdezte a bátyja gúnyosan mosolyogva. – Megint az történik, mint fiatalabb korodban. Az kell, amit nem kaphatsz meg.

-         Ez nem igaz!

-         De, igen – bólintott nyugodtan Mycroft. – Megpróbáltam figyelmeztetni Johnt, hogy ne bonyolódjon bele a dologba, de sajnos abban a pillanatban teljesen le volt nyűgözve. Mint mindenki, aki először találkozik veled.

-         Akkor tisztázzuk – nyerte vissza a hangját Sherlock. – Értem aggódsz, vagy érte?

-         A kérdés nem tisztességes. Te az öcsém vagy, kötelességem aggódni miattad. Johnra is figyelnem kell, mert nem akarom, hogy megsérüljön, ha tudtán kívül túl nagy hatalmat adna a kezedbe. – A férfi megint sóhajtott, ezúttal szomorkásan. – Kíváncsi voltam, jön-e egyszer valaki, aki kedvéért hajlandó lennél megváltozni.

-         Nem fogok megváltozni!

-         Igen, én is azt hiszem. Akkor viszont azt tanácsolom, hogy engedd el Johnt. – Sherlock morogni szeretett volna. – Nem vagy képes megadni azt, amire szüksége van.

-         Meg tudnám.

-         Az imént mondtad, hogy…

-         Nem kell megváltoznom. John… nem akarná ezt. Olyannak fogadott el, amilyen vagyok.

-         Nem biztos, hogy ez elég lesz.

-         De ha nem próbálom meg… akkor elvesztem.

Mcroft bámulta az öccse megtört arcát. Érezte, hogy van még valami, amit nem mond el neki, de már késő volt ahhoz, hogy megtudja.

-         Rendben, tedd, amit jónak látsz. Nem szeretném azt mondani, hogy én megmondtam.

Sherlock meglepetten – és megkönnyebbülten – tapasztalta, hogy John már otthon van.

-         Hol voltál ilyen későn? – kérdezte a doktor.

-         Sétáltam.

-         Ugye nem cigiztél?

-         Nem. De megszaglászhatsz, ha gondolod. – John visszaült a kanapéra. – Ilyen korán véget ért a randevú?

-         Nos – köszörülte meg a torkát a doktor zavartan. – Dobott.

-         Óó – motyogta Sherlock.

-         Valószínűleg megunta, hogy folyton rólad áradoztam.

-         Óó. – A detektív szókincse jelenleg kimerült ennyiben.

-         Nem tudom, mit kellene tennünk. Nyilvánvaló, hogy amíg együtt lakunk, túlságosan befolyásoljuk egymást. Nem bírom már tovább, szóval… azt hiszem, elköltözöm.

-         Nem. – Sherlock maga is meglepődött azon, milyen határozott a hangja. – Nincs elég pénzed.

-         Majd kérek kölcsön.

-         De… - A detektív nem találta a megfelelő szavakat, életében először. – Én nem akarom, hogy elmenj.

-         Találsz másik lakótársat. Jobbat nálam. Már korábban sem értettem, miért engem választottál.

Csend telepedett a nappalira. John összekulcsolt kezeit bámulta töprengve, Sherlock meg fel-alá járkált, aztán váratlanul és minden előzmény nélkül letérdelt a doktor elé. John szeme értetlenül megvillant.

-         Nem hagyhatsz el, John. Szükségem van rád.

-         Eddig sem tettem túl sok mindent.

-         Tévedsz. Ugyan nem mindig mondom el neked, de igenis hozzásegítesz engem a megoldás megtalálásához.

-         Sherlock, nem fog menni – mosolyogott szomorkásan a doktor. – Már átgondoltam, és ez lesz a legjobb mindkettőnknek.

-         Nekem nem. A munkám…

-         Nem mondtam, hogy nem fogok segíteni. Csak nem leszek mindig itt.

Sherlock hirtelen maga előtt látta az üres lakást, a magányos fogkefét…

-         Nem csak a nyomozásban van rád szükségem. Kellesz az életembe. – John pislogott, a detektív tekintete pedig az ajkára szegeződött.

Elméletben mindent tudott a csókolózásról, de gyakorlatban még sosem próbálta. Abban azonban biztos volt, hogy amit Johnnal csinálhat, az csak fantasztikus lehet. Mielőtt azonban Sherlock a tettek mezejére léphetett volna, a doktor felállt, így egy másik izgalmas látvány tárult a detektív szeme elé: az ágyéka.

-         Késő van, aludnunk kellene.

-         Igen – hagyta annyiban Sherlock még mindig a földön ülve.

-         Jó éjt – szólt John, felfelé tartva a lépcsőn.

-         Jó éjt.

John másnap reggel ugyan azon a helyen talált lakótársára, ahol otthagyta. A doktor megrázta, de ezzel csak azt érte el, hogy Sherlock kecses ujjai a karjára kulcsolódtak. A detektív fakó szemei megtalálták az övét, s John váratlanul úgy érezte, minden levegőt kipréseltek a tüdejéből.

-         Sh… Sherlock…

-         John.

Nem tudni, ki mozdult először, de egyszer csak nem volt köztük távolság.

John arra ébredt, hogy sajog a háta. Oldalra fordult, hogy ránézzen az órára, de váratlanul a földön találta magát.

-         Mi a franc?

A kanapéról sikerült legurulnia, ami azt jelentette, hogy valamilyen oknál fogva elaludt a nappaliban. Még nappal volt, de lakótársát sehol nem látta.

Aztán olyan hirtelen tértek vissza az emlékei, mintha kinyitottak volna az agyában egy addig kulcsra zárt ajtót.

Megigazította a pulóverét, helyére rántotta a nadrágját, majd méltóságteljesen a szobájába vonult – előtte persze magához vett némi élelmet -, s ki sem mozdult hétfő reggelig.

Sherlock, aki vasárnap késő délután keveredett haza, ebből azt szűrte le, hogy a doktor menekül előle. A detektív leült a kanapéra, behunyta a szemét, s elveszett az emlékek tengerében.

Úgy csókolták egymást, mintha első és utolsó alkalommal tennék, mintha attól tartanának, nem lesz holnap.

Sherlock élvezte, ahogy John ujjai a hajába szántottak. Közelebb húzta magához a doktort, aki készségesen simult a karjaiba. Sosem gondolta, hogy a csókolózás ennyire jó lehet, de jelen pillanatban ennek a tevékenységnek a folytatása tűnt a legfontosabb dolognak egész életében. Aztán John elhúzódott, de csak annyi időre, míg megszabadította Sherlockot az öltönyétől, aztán újra rábukott a szájára.

Kéj. Vágy. Szenvedély. A detektív vére az ágyékába száguldott, de sem merült benne, hogy amit tesz, hogy amit Johntól kér, az önző vagy rossz dolog. Nem. Ami köztük történt, az csodálatos volt és tiszta, olyan tiszta, mint maga John.

Később olyan dolgokat tettek egymással, amire Sherlock haláláig emlékezni fog. John puha bőre az ujjai alatt… a seb a vállán… a nyaka íze… a keménysége a szájában… A detektív biztos volt abban, hogy ezt senki mással nem akarja megtenni, csakis Johnnal… a társával. Csakhogy ott volt az a könyv…

-         Khm, Sherlock?

A detektív szeme kipattant, s megpillantotta a kanapé mellett ácsorgó Lestrade-ot.

-         Igen?

-         Zavarlak?

-         Nem. – A felügyelő sóhajtott.

-         Ma már késő van, de holnap reggel…

-         Hol? – vágott közbe Sherlock.

-         A folyó mellett.

-         Ott leszek. – Lestrade körülnézett.

-         John nincs itthon?

-         De. Viszont már nem sokáig. – Mielőtt a felügyelő kérdezhetett volna, lábdobogás hangzott fel a lépcsőn.

-         Greg, szia – bukkant fel John mosolyogva, mire Sherlock szíve fájdalmasan összeszorult. Rá sosem fog így nézni. – Mi járatban?

-         Sherlock segítségét kértem, mint általában.

-         Az a dolga, hogy segítsen, nem? Már úgyis kezdett unatkozni.

-         Ez nem újdonság – nevetett fel Lestrade.

A detektív sértetten gubbasztott a kanapén, s úgy hallgatta a beszélgetést. A téma nem volt ínyére.

-         Nincs fontos dolgod valahol máshol? – kérdezett közbe, mire a felügyelő elkomorodott.

-         Igazából de, kösz, hogy figyelmeztetsz. További kellemes estét.

-         Neked is – mondta John, s amint rájött, hogy kettesben maradtak, megdermedt.

-         Egyszer úgyis beszélnünk kell – mutatott rá Sherlock.

-         Szerintem egyáltalán nem kell – nyögte John. – Te különben sem az az ember vagy, aki szívesen beszél az érzéseiről.

-         Egy szóval sem mondtam, hogy az érzelmeimről lesz szó. Azt a bizonyos estét óhajtom megtárgyalni. – A doktor arca elkomorult.

-         Tehát ezt értsem úgy, hogy ahhoz az estéhez a te esetedben nem kapcsolódott semmilyen érzelem?

-         Így van. Talán mást feltételeztél?

-         Hogy mást… Te jó ég, Sherlock, hiszen nem minden ember fekszik le egymással csak úgy!

-         Engedd meg, hogy rámutassak a tényre, miszerint mi nem feküdtünk le, sem a szó hagyományos, sem az átvitt értelmében véve.

Sherlock összetámasztotta az ujjait pontosan úgy, mint mikor egy különösen bonyolult ügyet magyarázott. Johnt pedig váratlanul fejbe csapta a felismerés, hogy ő is csak egy ügy. A detektív soha nem értette meg teljesen minden részletét, így addig közeledett hozzá, míg a birtokába nem vette. John magába roskadt, mikor erre rájött, bár számítania kellett volna rá. Valahol mélyen.

Sherlock érdeklődve figyelte lakótársa reakcióit a hazugságára. Sikerült úgy előadnia a történetet, mintha ez csak egy teszt lett volna, amin mindketten megbuktak. De Johnnak ezt nem kellett tudnia. Neki pontosan elég annyi, hogy a barátja becsapta, ettől kezdve pedig nem fog bízni benne.

-         Jól van – biccentett végül a doktor. Hiszen egy újabb kikosarazás már aligha számít.

Az életük lassan visszatért a normális kerékvágásba. John látszólag túltette magát a történteken, a külvilág számára tehát továbbra is ők voltak a tökéletes nyomozópáros. Mikor azonban a lakásajtó becsukódott, John is elnémult. Nem mutatott haragot vagy megvetést, csupán szomorúságot, s ez sokkal jobban bántotta Sherlockot, mint bármi más.

De most már nem adhatta fel. Hiszen ez is csak egy megoldandó feladat. Mielőtt megtalálná a megoldást, hibázik párszor, de végül a kezében lesz a bizonyíték.

Sherlock tapasztalt nyomozó volt, valamint az emberek lenézésének technikáját is magas fokon űzte, az egyenletbe mégis bekavart az egyetlen dolog, amitől tartott: az érzelem. Mert hiába taszította el magától az egyetlen személyt, akit szeretni tudott, sokáig hezitált, mielőtt felkeresett volna egy bizonyos illetőt. Sherlock elmagyarázta a helyzetet, a másik bólogatott, s minden rendben volt.

John másnap délután hívást kapott.

-         Halló? – Szélesen elmosolyodott. – Mary?

Sherlock szíve kicsit meghasadt a doktor nyilvánvaló örömét látva, de végül is a terve bevált, mint mindig. Mikor John elsietett a randevújára, a detektív felütött egy ütött-kopott könyvet, ami igazából egy mappát rejtett. A férfi átböngészte még egyszer az oldalakat, bár minden adatot fejből tudott.

Az alany aggasztó tüneteket produkál: aggodalom, vágy, félelem. Verejték megjelenése a homlokon és egyéb testrészeken.

Feladat: zavarónak vélt tényezők kiiktatása.

No. 1. zavaró tényező: Irene Adler. Kiiktatva, a tünetek maradtak.

No. 2. zavaró tényező: James Moriarty. Kiiktatva, tünetek nagy mértékű növekedése.

No. 3. zavaró tényező: John Watson. Kiiktatva, a tünetek… miféle tünetek?