Harry Potter; Remus&Sirius
Angst. Sajnálom.
Hajnali kettő volt, de Remus
Lupin még csak futólag sem gondolhatott arra, hogy lefekszik. Rengeteg munkája
volt – illetve a sajátját már megcsinálta, de a kollégája is rásózta a magáét.
Aki még mindig nem tért vissza, gondolta a férfi szomorúan. Megdörzsölte fáradt
szemét, aztán maga elé húzott egy újabb pergament. Pontosan tíz perc múlva
kaparászást hallott az ajtó felől, lakótársa nyilván nem találta meg a
kulcslyukat elsőre. Végül csak sikerült bejutnia.
Sirius Black még mindig
jóképű volt. Göndör, fekete haja úgy vonzotta a kíváncsi ujjakat, mint
kényelmes ágy a megfáradt utast.
-
Sajnálom, Holdsáp
– motyogta Sirius. – Elszaladt az idő.
-
Semmi gond – vont
vállat Remus hanyagul.
Szívesen emlékeztette volna a
másikat arra, hogy már nem az iskolában vannak, ahol mindig ő, Lupin írta meg a
társai háziját. Ez maga volt a valóság, a kemény és rideg valóság, ahol, ha nem
teljesítesz, kirúgnak. Persze Siriusnak hiába magyarázná, mi az a nélkülözés.
Ő, mint a Black család sarja sosem szenvedett hiányt semmiben. Csak azért
vállalt munkát, hogy ne maradjon ki a
buliból. Közben megdugott minden nőt, aki szépen mosolygott rá, s mintha
ilyenkor elfelejtette volna, hogy elvileg kapcsolatban él. Mégpedig Remussal.
-
Hadd segítsek! –
botorkált az asztalhoz Sirius, s majdnem feldöntött egy gyertyát.
-
Már nem sok van
hátra.
-
Ne haragudj –
bújt hozzá Black. – Nem akarlak bántani.
-
Semmi baj.
-
De igenis van! –
csattant fel a másik. – Jobbat érdemelsz. Én… holnap elköltözöm. Ígérem.
-
Jó – hagyta
annyiban Lupin, mert már megtanulta, hogy Sirius részeg ígéreteivel nem kell
törődni. Pedig egy ilyen ígéret indította el őket ezen az úton, mikor első
szeretkezésük után Sirius azt súgta a fülébe: Nem lesz semmi baj.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése