Mert az élet párban szép

Új történet, főszerepben a két egyedülálló apuka, Stiles és Derek, valamint a virgonc gyerekek, Scott és Isaac.

A szőke gyerek persze valószínűleg Jackson, és most jutott eszembe, hogy az a szituáció sem lett volna rossz. Na, majd legközelebb. :)

Kellemes olvasást! :)

- Apa! Apa!

Stiles Stilinski minden alkalommal, mikor meghallotta a kiabálást, elégedetten kihúzta magát. Imádta hallani a megnevezést a fia szájából, bár ez alkalommal úgy tűnt, nem ő a szerencsés.

- Apa! – A szőke hajú kisfiú tovább kiáltozott, miközben megtette az iskola épülete és a kapu közötti rövid útvonalat. Elsüvített Stiles mellett, és egy másik férfi karjába vetette magát. Stiles mosolyogva figyelte a jelenetet, de azonnal elfordult, mikor az idegen feléje pillantott.

- Na, mi ez a nagy hangoskodás? – érdeklődött dörmögve.

- Jelest kaptam! – lelkendezett a fiúcska.

- Tényleg? Ügyes vagy. Bár nem hinném, hogy ez annyira meglepő lenne.

- De nem kaptam jelest, mióta…

- Már beszéltünk a motyogásról, nem igaz? – kérdezte a férfi gyengéden. Stiles már majdnem ismét hátrafordult, mikor végre valahára feltűnt az ajtóban egy barna hajú kisfiú, és integetésbe kezdett.

- Sajnálom – kezdte azonnal, ahogy átölelte a férfi lábát. Mivel csak azt érte el nyújtózkodás nélkül. – A tanító néni beszélni akart velem.

- Miről? – guggolt le Stiles aggodalmasan.

- Arról, hogy… - Scott szeme elkerekedett az izgatottságtól. – Szeretne benevezni engem egy versenyre!

- Oh! Ez szuper, nagyon büszke vagyok rád. – Egy gyors mozdulattal felkapta a fiút az ölébe, és dobott rajta párat, mert Scott olyankor mindig visítva felnevetett. – És melyik tárgyból?

- Matekból. – Stiles viccesen grimaszolt.

- Hát, ezt sem tőlem örökölted, az biztos.

- Elnézést – cincogta egy hang, mire Stiles megfordult, karjában a kisfiával, s szembe találta magát az imént látott apukával. Aki megszólította őket, a szőke gyerek volt.

- Helló! Mi a helyzet? – vigyorgott rá Stiles.

- Te vagy Scott?

- Igen – felelte önérzetesen, majd lemászott az apja öléből. – És te?

- Isaac. Hale.

- Aha – bólintott a fiú, és fölnézett az apjára. – Ismerjük őket?

- Nem hiszem – rántotta meg a vállát Stiles, aztán kezet nyújtott a férfinak. – Stiles vagyok.

- Derek – dörmögte, miközben csontropogtató kézfogásban részesítette. – Isaac szerint csapattársak lesztek a matekversenyen.

- Tényleg! – mosolygott Scott. – Akkor közösen kell majd készülnünk. Apa? Isaac átjöhet majd hozzánk tanulni? – Mivel a fia olyan lelkes volt, Stiles gond nélkül beleegyezett a dologba. Arra viszont nem számított, hogy Dereket is be kell majd engednie az életébe.

Scott már azon a héten szerette volna vendégül látni a másikat, így péntek délután, miután Stiles hazatért az őrsről, lelkesen takarítani kezdtek. Nem igazán fogadtak vendégeket, szóval a házra ráfért egy alapos rendrakás. Szombat délelőtt aztán beállított Isaac, egy baromi nehéznek látszó hátizsákot cipelve.

- Azt nem mondtátok, hogy ennyire komoly lesz a verseny – kukucskált bele Stiles a könyvekbe. – Azt hittem, összeadás, kivonás…

- Apa, már harmadikosok vagyunk – figyelmeztette Scott. – Szorzás is lesz benne.

- Ja, hát persze. Isaac, nem vagy éhes? Összedobok nektek pár szendvicset.

- Köszönöm, Mr….

- Na, ezt gondold át még egyszer – fenyegette meg a férfi játékosan, aztán kikacsázott a konyhába.

Scott születése és a felesége halála óta egyre több időt töltött a konyhában, és nem csak azért, hogy kiolvassza az előre megvásárolt csibefalatokat. Kettejüknek megfelelt a menü, amit összeállított, de Stiles nem volt benne biztos, hogy mások is jó véleménnyel lennének szakácstudományáról.

Amíg a gyerekek a nappaliban szorgoskodtak, Stiles átnézett pár aktát az irodájában. Az utóbbi pár napban megszaporodtak a balesetek az erdő környékén, így Stiles kirendelt oda pár járőrt, hogy azt csinálják, amire kiképezték őket, vagyis, hogy járőrözzenek. A jelentések elég aggasztóak voltak. A kollégái beszámolója szerint az erdőben farkasok garázdálkodtak, akiket azonban nem lehetett elijeszteni pár pisztolylövéssel, vagy egy égő faággal. Beljebb és beljebb merészkedtek a városba, ami azzal fenyegetett, hogy hamarosan megtámadják a lakókat.

A kopogtatásra Stiles hevesen összerezzent, de ideje sem volt felállni, mert Scott már süvített is az ajtóhoz.

- Csókolom! – üdvözölt valakit. – Tessék bejönni.

- Köszönöm. – Stiles nyelt egyet, mikor Derek Hale belépett a házába. – De nyugodtan tegezhetsz. Nem vagyok olyan öreg. – Ebben a pillanatban Isaac is csatlakozott hozzájuk. Úgy bújt oda az apjához, mint egy kiscica, aki babusgatásra vágyik. – Hogy ment a tanulás?

- Jól – ugrabugrált Scott. – Jók vagyunk együtt.

- Igen? – sétált oda Stiles. – Jók vagytok?

- Apa, tudod, hogy értem – ráncigálta meg a nadrágszárát Scott. – Nyerni akarok, ahhoz pedig egy hullámhosszon kell lennünk.

- Igen – bólogatott Isaac is. Stiles és Derek lopott pillantást váltott.

- Holnap lehettek nálunk – ajánlotta a férfi. – Ott is ebédelhetsz, ha gondolod.

- Nem akarunk alkalmatlankodni – sietett leszögezni Stiles. – Engem nem zavarnak itt.

- Engem sem zavarnának ott. – Csend. – Egyszer nálad vannak, egyszer nálam. Megfelel így? – Stiles kissé zavarba jött, mert ez nagyon úgy hangzott, mintha elváltak volna, és most osztoznának a felügyeleti jogon, de azért rábólintott.

- Nekem oké.

- Szuper! – rikkantotta egyszerre Scott és Isaac.

- Isaac, pakolj össze.

- Nem haraptok valamit? – vetette fel Stiles. – Úgy készültem, hogy Isaac is velünk uzsonnázik.

- Jóóó! – harsogták megint a gyerekek, de Derek azért megkérdezte:

- Nem gond?

- Annyi szendvicset nem bírnánk megenni ketten.

- Pedig apa régen nagyon sokat evett – kotyogta ki Scott.

- Tényleg? – mosolygott a kisfiúra Derek. – Nem látszik rajta. – Stiles érezte, hogy vörösödni kezd a nyaka.

- Hát azért, mert sokat lótott-futott – fejtegette Scott. – Anya azt mesélte, hogy nagyon szertelen gyerek volt.

- Ez sem látszik rajta.

- Kösz! – ironizált az érintett, miközben tányérokat tett az asztalra.

- Az anyukád nem eszik velünk? – érdeklődött Derek.

- Nem – felelte a gyerek azonnal. – Ő már csak ambróziát eszik. – A férfin látszott, hogy megdöbbentette a kijelentés, és az, hogy Scott ezt ilyen könnyedén közölte.

- Sajnálom.

- Boldog ott, ahol van.

- Honnan tudod? – kérdezte a férfi akarata ellenére. Nem szokott kíváncsiskodni.

- Apa azt mondta, és én hiszek neki. – Derek pillantása találkozott Stiles elfelhősödött tekintetével, és nyelt egy nagyot.

- Azt jól teszed – mondta halkan.

A következő hetek tehát egy előre megbeszélt menetrend szerint zajlottak: hétfőn, szerdán, pénteken és vasárnap a srácok egyenesen Derek házába mentek tanítás után, a többi napon pedig Stiles bocsátotta rendelkezésükre a nappaliját. A férfi ugyan nem értette, minek van szükségük ennyi felkészülésre, de Scott boldog volt, ennél pedig nem létezett fontosabb dolog a számára.

Ő és Derek csak nagy ritkán futottak össze, amikor elmentek a gyerekeikért a másik lakására. Stiles meglepődve vette tudomásul, hogy a Hale család a városon kívül lakik egy kétszintes házban. Látszott rajta, hogy nemrég lett lefestve kívül és belül is, pedig a férfi még mindig nem tudta kideríteni, Derek miből él.

Három héttel később, egy pénteki napon Stiles bennmaradt az őrsön, mert újabb híreket kaptak a farkasokkal kapcsolatban. Összegyűltek a térkép körül, és kiosztották a feladatokat; az egyik csapat északról, a másik délről hatol majd be az erdőbe, hogy bekeríthessék az állatokat. Stiles szerint azt a barlangot is meg kell találniuk, ahol éjszakára meghúzzák magukat, nehogy valamilyen módon újra elszaporodjanak.

Éppen elbocsátotta a többieket, mikor meglátta Dereket az ajtóban, oldalán Scottal.

- Már ennyi az idő? – nézett az órára. – Sajnálom, megcsúsztunk a munkával.

- Semmi baj, apa – mosolygott Scott, majd átkarolta az apja nyakát, az arcára pedig egy nyálas puszit adott. – Megnézhetem, mit csinál Parrish?

- Persze, de ha fontos dolga van, ne zavard.

- Jó. – Scott távozása után Stiles a másik férfira pillantott, aki az egyik táblára tűzdelt képeket és a térképet tanulmányozta.

- Khm, ez bizalmas.

- Mit tervezel a farkasokkal? – kérdezte Derek. – Bekerítitek őket?

- Igen, ez a terv.

- Nem fog sikerülni. – Stiles felvonta a szemöldökét.

- Megható, hogy ennyire bízol a rendőrségben.

- Úgy nem fog sikerülni, ha állatokként bántok velük.

- Hogy bánhatnánk másként? Hiszen állatok!

- Kívülről talán így van – bólintott Derek -, de lélekben ők is ugyan olyan emberek, mint te vagy én. – Stiles karba fonta a kezét.

- Sajnálom, de ha veszélyeztetik az emberek életét, akkor le fogjuk vadászni őket. Vagy így, vagy úgy. – Derek a bőrdzsekije zsebébe dugta a kezét.

- Azért elfogadsz egy javaslatot? – érdeklődött halkan.

- Halljuk.

- Azért sodródnak egyre közelebb a városhoz, mert rákényszerítették őket. Elüldözték őket a régi helyükről, és kénytelenek itt meghúzni magukat. Az emberek szomszédságában. Nem hinném, hogy szándékosan bántani akarnának bárkit is, de… Szerintem azt kellene megkeresned, aki miatt bevették magukat az erdőtökbe.

Stiles még fel sem ocsúdott, Derek már ott sem volt, Scott pedig hevesen követelt valamilyen vacsorát. Így hát a javaslaton egyelőre nem volt ideje eltöprengeni.

- Hogy érezted magad? – tette föl a kérdést, miközben betakargatta a kisfiút az ágyban.

- Jól – vont vállat Scott. – Nagyobb házuk van, mint nekünk, de…

- De? – Stiles szívében kíváncsiság lobbant. – Talán… Isaac anyukája…

- Nem, ő biztos rendes nő volt. Illetve, Isaac azt mondja, Derek sosem beszél csúnyán róla. De hát ha valaki elhagyja a kisbabáját, az rossz ember, nem? – nézett az apja szemébe.

- Nos, lehet, hogy az anyukája nagyon beteg volt, és…

- Nem – csóválta a fejét Scott. – Elhagyta őt. Amikor kicsi volt.

- Ezt nem értem – vallotta be Stiles. – Nem úgy ment el, mint a te anyukád?

- Pff – fújt egyet a fiú. – Otthagyta őt egy ház lépcsőjén. – A férfi nyelt egyet.

- Ezt Isaac mondta neked?

- Igen. Derek megengedte, hogy elmondja, mert tudta, hogy rajtad kívül senkinek sem fogom kikotyogni. – Aztán felkuncogott. – Derek azt is mondta, hogy valószínűleg már úgyis tudod, hiszen te vagy a legjobb nyomozó a városban. – Nem kellett volna, hogy ez annyira jólessen a férfinak, mégis így volt.

- Rendben, de másnak tényleg ne fecsegd el.

- Jó.

- Szóval akkor miért is nem volt annyira jó náluk?

- Itt sokkal családiasabb. Nekik alig vannak játékaik. És minden olyan tiszta. Mintha Derek egész álló nap takarítana.

- Ühüm – motyogta Stiles, aki maga is szerette volna tudni, mivel foglalkozik egész álló nap Mr. Hale.

A következő napokban Stiles igen elfoglalt volt, így fel sem tűnt neki, hogy Scott és Isaac egyre több időt tölt a Hale házban. A férfi minden figyelmét a farkas-ügynek szentelte, de elvetette azt az ötletet, hogy egyszerűen vegyék körbe és lőjék agyon őket. Járőröket indított el a távolabbi városokba, hogy kérdezősködjenek, nem történtek-e arrafelé is támadások, amiket eddig nem jelentettek. Az eredmény siralmas lett: szinte mindenhol átvonultak a farkasok, míg Stiles városába nem értek, de korábban egyszer sem támadtak meg embereket. Stiles egy térkép fölé hajolva próbálta kitalálni, vajon honnan indulhattak.

- Parrish!

- Igen, uram? – hajolt be az ajtón a fiatal rendőr.

- Te ugye északról kerültél ide?

- Igen, uram.

- Volt arrafelé egy olyan… erdő, vagy egy sötét barlang, ahová nem mertetek bemenni?

- Honnan tudja? – vonta fel a szemöldökét a férfi. – Igen, emlékszem ilyesmire.

- Rendben. Értesíts mindenkit, hogy holnap kora hajnalban indulunk, és te fogod mutatni az utat.

- Én? – hökkent meg Parrish. – Uram…

- Igen?

- Semmi – nyelt egyet a férfi. – Természetesen mindent megteszek.

- Helyes. Mert ezen múlik a társaid élete.

Stiles nagyon utált olyan kemény és mogorva lenni, mint a saját apja volt hajdan, de ha nem vágja a szemükbe nyíltan, hogy akár meg is hallhatnak, akkor ezt az egészet csak egy kiruccanásként fogják fel. A férfi komolyan vette a munkáját, hiszen ha ez nem volna, ugyan hogy tartaná el a fiát?

Szombat reggel Stiles teljes harci díszben lopakodott be Scott szobájába. Mikor előző este hazaért, a kisfiú már szunyókált, most azonban kénytelen volt felébreszteni.

- Kicsim – fésülte át a haját óvatosan. – El kell mennem egy rövid időre.

- Hová? – pislogott álmosan.

- Munkaügyben. Hétfőre biztosan itt leszek.

- Jó.

- Szeretném, ha betartanád a szabályokat, oké?

- Oké.

- Mik azok?

- Senkinek nem nyitok ajtót, nem lépek egyedül az utcára, és nem veszem fel a telefont, hacsak nem te hívsz. Derek eljöhet azért értem? – darálta Scott, mint már annyiszor.

- Persze. – Stiles megpuszilta a feje búbját. – Szeretlek, haver.

- Én is téged, apa.

Az utazás első fele simán lezajlott; minden kollégája ott várakozott az őrs előtt a megbeszélt időpontban, és Parrish remekül elnavigálta őket a szülővárosába. Majdnem besötétedett már, mikor leparkoltak egy étterem előtt. Stiles kiosztotta a feladatokat: ketten ételt szereznek, ketten szállást, a többiek pedig vele tartanak, hogy vessenek egy pillantást az elátkozott erdőre.

- Na, persze – horkantott Mich. – Mégis mi a szar lehet ott? Denevérek? Óriáspókok?

- Vámpírok? – tódította George.

- Farkasok – motyorászta Parrish, de senki nem hallotta meg.

- Uraim – emelte fel a hangját Stiles. – Teljes komolyságot kérek. Bármit is találunk az erdőben, azzal végeznünk kell, világos? – Mindannyian bólintottak. – Nem szeretnék könnyelműségből elveszteni bárkit is. Sok lenne vele a papírmunka.

Az erdő feltérképezése már keményebb diónak bizonyult. Első este semmit nem találtak, így visszamentek vasárnap, fényes nappal. Egyre beljebb és beljebb hatoltak, és végül sikerült rábukkanniuk egy fenevad nyomaira. Mindenhol letört ágak, kidöntött fák és véres állattetemek jelezték az útját. Kiderült, hogy egy hatalmas medvéről van szó, ami minden valószínűség szerint megvadult. Stiles egyik kollégája értett az ilyen állatok gyors elaltatásához, aztán nem volt más dolguk, mint elégetni a tetemet.

- Nem ment ez túl könnyen? – érdeklődött Parrish.

- Mire gondolsz? – fordult feléje Stiles.

- Öö, persze korábban is pletykáltak egy medvéről.

- Akkor?

- Semmi.

- Figyelj, a zsaruk élete nem mindig olyan izgalmas, mint a filmekben. Nem kell minden héten megvédenünk a várost egy sorozatgyilkostól, vagy hasonló.

- Még szerencse – sóhajtott Parrish, és újra minden rendben volt.

Már aznap délután hazatérhettek, és Stiles már alig várta, hogy kikérdezhesse a fiát arról a bizonyos versenyről. Úgy döntött, egyenesen a Hale házhoz megy. Valamiért jó benyomást akart tenni Derekre az egyenruhájával, bár mostanában szinte csak ebben látta.

- Helló – mosolygott rá a férfi a nyitott ajtóból, ami barátságosabbá tette amúgy mogorva arcát. – Minden rendben ment?

- Igen, szerencsére. – Stiles letörölte a bakancsát a tornácon, aztán belépett.

- Mi volt az?

- Egy megvadult medve. – Derek bólogatott.

- Akkor most már a farkasok is visszatérhetnek a helyükre.

- Reméld, hogy így lesz, mert a te ötleted volt – biccentett Stiles, majd a férfi meglepett arcát figyelmen kívül hagyva betért a nappaliba. – Csá, gyerkőcök. – A két kisfiú riadtan felnézett, közben Scott összehajtogatott egy teleírt papírt.

- Apa! – futott oda hozzá. – Nem úgy volt, hogy csak holnap jössz?

- Talán zavarok?

- Nem – kapcsolódott be Isaac is. – Csak még lenne egy kis… izé…

- Dolgunk – vágta rá Scott. – Felmehetünk a szobájába? – A kérdés már a ház urának szólt.

- Persze. – Stiles gyanakodva követte őket a tekintetével. – Kérsz valamit inni? Vagy enni? A vacsora már az asztalon.

- Ha… nem zavarok.

- Egyáltalán nem. Ritkán járnak erre vendégek.

- Nálam is – szaladt ki Stiles száján, de nem tehetett róla. Furán érezte magát, és csak félig rossz értelemben. Zsaruösztöne azt súgta, hogy Scott és Isaac tervez valamit, másrészről viszont… kellemes volt a változatosság kedvéért együtt lenni egy felnőtt emberrel.

Aki ráadásul értelmes is, mint kiderült. Derek Hale állatidomítással foglalkozott, de mióta Isaac belépett az életébe, kevesebbet utazott, és próbált valahol letelepedni, hogy a kisfiú barátokat szerezhessen.

- Scott mesélt Isaac anyjáról – vallotta be Stiles. – Nem gond?

- Nem titok. – Derek kortyolt egy kis bort. – Megszülte, de nem tartott rá igényt, így letette a küszöbömre. Szomszédok voltunk, és még csak azt sem tudtam, hogy terhes.

- És az apa?

- Egy részeges barom volt, aki verte a nőt. Legalábbis így hallottam.

- Akkor Isaac szerencsés, hogy te neveled – mosolyodott el Stiles.

- Remélem.

- Jó apa vagy – bizonygatta. – Scott is áradozott rólad, szóval a forrás megbízható.

A vacsora végeztével áttelepedtek a nappaliba, mivel a srácok még mindig nem bukkantak elő. Amit egyikük sem bánt annyira nagyon. Elkezdtek nézni egy filmet, és Stiles fejében ez már nagyon kezdett hasonlítani egy randira. Vacsora, meghitt beszélgetés, film… már csak a búcsúcsók hiányzott, de tényleg. Stiles ennél a résznél erőteljesen bokán rúgta magát – persze csak képzeletben, mivel ha megmoccan, azt a mellette ülő Derek is azonnal észreveszi.

Hm, a karjuk és a combjuk egymáshoz simult, de mindketten úgy tettek, mintha ez természetes volna. Stiles az elfogyasztott borra szerette volna fogni a dolgot, de alig pár kortynyit ivott, szóval a vágy, hogy Derek alatt kössön ki, valahonnan máshonnan jött.

- Stiles?

- Egen?

- Scott szerint magányos vagy. – A dörmögő hang teljesen betöltötte a szobát, mégsem volt erőszakos.

- Oh! Hát, ja. Néha. Főleg… az ágyban. Khm. – Csak egyszer sikerülne befognia a száját!

- Scott anyja óta nem is…

- Nem, Lydia más volt. Mindketten babát szerettünk volna. Ő csalódott a pasikban, nekem meg máshogy nem lehetett volna. Csak sajnos… idő előtt távoznia kellett. – Megdörgölte a szemét; még mindig fájdalmas volt az emlék.

- Nem lehetett volna gyereked? – puhatolózott Derek, mire a másik felnevetett.

- Egy férfihoz tapadva bámulom a tévét, szóval ja, asszem meleg vagyok. De ezt nyilván tudtad.

- Nem voltam benne biztos.

- És most?

- Most…

És Stiles valahogy Derek alatt kötött ki.

Scott somolyogva csukta be a szoba ajtaját.

- Na? – érdeklődött Isaac izgatottan.

- Megcsináltuk!

- Ez az! – bokszolt a levegőbe. – Tudtam, hogy sikerülni fog.

- Aha – nevetgélt Scott. – Szóval mostantól testvérek leszünk?

- Bizony! És mindent együtt fogunk csinálni.