Alcím: Nyelvlecke
AU kétfejezetes kisregény, és emellett még crossover is.
Fogadjátok szeretettel! :)
-
Beacon Hills.
-
Ja.
-
Most komolyan.
-
Tényleg ez a neve.
-
Pazar.
-
Ne gúnyolódj.
-
De tényleg. Ennyi erővel kiírhatnák hatalmas betűkkel a
város fölé, hogy: „Ide nézzetek, természetfeletti város vagyunk, biztos
megbújik itt pár olyan lény, akiket ki kell nyírnotok! Ruccanjatok le! Nem
bánjátok meg!”
-
Ilyesmit tényleg fel lehet írni az égre?
-
Dehogy, Cas.
-
Szóval szarkazmus.
-
Az.
-
Hé – bökött rájuk Dean Winchester a villájával, amiről
lepottyant egy kincset érő pitefalat. Gyorsan felszedte az asztalról. – A
megérzéseimben még sosem csalódtunk, nem?
-
Dehogynem – bólogatott Sam „Sammy” Winchester. – Csak
pár tucatszor.
-
Hát de nézd már meg! – nyomta az öccse orra alá az
újságot. – Beacon. Hills. Mi ez, ha nem egy kibaszott jel? Odairányítja a figyelmünket!
-
Nem szeretem, ha csúnyán beszélsz – jegyezte meg
Castiel.
-
Leszarom. Odamegyünk, és kész.
-
Ha nem találunk semmit, belátod majd, hogy tévedtél? –
érdeklődött Sam.
-
Nem.
-
Sejtettem.
A nyári szünet első napja volt. Stiles Stilinski ébredés
után csak feküdt az ágyban, és bámult kifelé az ablakon. Valószínűleg az utcán
aznap is rengeteg autó járt fel-alá, emberek beszélgettek a kirakatok előtt, és
sofőrök káromkodtak, mikor a gyalogátkelőnél meg kellett állniuk. A srác
szerette ezt a várost. Nem volt olyan zsúfolt, mint például New York, ahol
egyetlen egyszer járt, és köszöni szépen, annyi elég is volt. Csak nagy ritkán
történt rablás, gyilkosság, vagy ehhez hasonló, így mondhatjuk, hogy Stiles
apja jól végezte a dolgát seriffként.
Pár perc múlva villogni kezdett az ágy
mellé felszerelt lámpa, ebből a srác tudta, hogy valaki kopog.
-
Gyere!
-
Jó reggelt, fiam – mosolygott az apja. – Hogy vagy?
-
Jól.
-
Biztos? Mihez fogsz kezdeni a rengeteg szabadidőddel?
-
Még nem tudom. De a hét végéig eldöntöm, ígérem.
-
Oké. Tudod, hogy az őrsön mindig akad munka.
-
Rendben.
-
Majd jövök. – A seriff felborzolta a srác haját. –
Legyél jó.
-
Te is.
Stiles hamarosan kikelt az ágyból. Kicsit sajgott a háta,
mert előző este nem figyelt oda, és hátulról nekiment egy lámpaoszlopnak. Ezt
persze nem kötötte az apja orrára, mert meglátása szerint a seriff már így is
többet aggódott a kelleténél. Na, de biztos még mindig magát hibáztatta azért a
hülye balesetért…
A srác a fülére szorította a kezét. Nem mintha ki akarta
volna zárni a világot vagy a hangokat. Azok már rég nem tudták megzavarni. Csak
szerette azt az illúziót kelteni, hogy a fülei még betöltenek valami funkciót,
nem csak díszítik azt a nyomorult fejét.
Sosem hagyták egyedül. Míg máskor ő kereste a társaságot,
addig mára a barátai pontosan tudták, ha egyedül marad, óhatatlanul elkezd azon
agyalni, milyen rövid is az élet. Éppen ezért amikor tehették, elcipelték
valahová; mozi, bowling, állatkert, kocsma. És persze alkalmazkodtak hozzá;
szinte tökéletesen tudtak kommunikálni vele, nem beszéltek gyorsan, és soha, de
soha nem felejtkeztek el magukról. Ez néha Stiles agyára ment, de nem tehetett
mást, örült annak, amit érte tettek.
Azon a napon Scott kocsija állt meg a házuk előtt.
Vigyorogva kiszállt, majd az iránt érdeklődött, mi a helyzet.
-
Semmi – felelte Stiles. – Mi a terved?
-
Gondoltam, kajálhatnánk – ajánlotta Scott. – Lydia is
csatlakozik, ha nem baj.
-
Persze. – Stiles beszállt az anyósülésre, s közben
összeszoruló szívvel gondolt a számára szent jeep darabjaira a roncstelepen.
Soha többé nem fog vezetni, ebben biztos volt.
Lydia csodásan festett, mint
mindig; ezúttal egy zöld ruhát kapott magára, és ahhoz passzoló színűre
festette a körmét. Elég sok ember bámulta a kezét, mikor hadonászott vele.
-
Hogy vagy? – kérdezte, miután megölelték egymást.
Sajnos Stilesra a lány közelsége már nem volt semmilyen hatással. Sőt, ha
jobban belegondolt, egyik lány sem volt rá hatással. Talán az a francos baleset
impotenssé is tette?
-
Szuperül. És ti? Nincs semmi fontos dolgotok?
-
Nincs fontosabb dolog, mint a legjobb haverommal
tölteni a délelőttöt – karolta át Scott, s benavigálta magukat a
gyorsétterembe.
Stiles azonnal felmérte a terepet,
aztán megnyugodva elernyedt. Szinte az összes vendéget ismerte már látásból;
ott volt az a fiatal pár a távolabbi asztalnál, akik egy babának gügyögtek; ott
volt az a fura csapat az ablak mellett – a három férfi már hetek óta a városban
múlatta az időt, és a seriff szerint az őrsön is többször megfordultak. Scott
becsusszant az egyik szabad bokszba a férfiak közelében. Stiles látta, hogy a
világosbarna hajú pasas épp egy bazi nagy hamburgert töm a szájába, és
eldöntötte, hogy ő is olyat kér.
És volt ott még valaki. Próbálta
meghúzni magát, de nem lehetett nem észrevenni, hogy mennyire nem odavaló.
Talán a bőrnadrág tette, talán a borosta, talán a fürkésző tekintet, minden
esetre Stiles még csak felé sem nézett. Épp eléggé lekötötte a figyelmét az,
hogy kövesse a barátai beszélgetését.
-
Igen, én is láttam – bólintott Lydia. – De nem hittem
el.
-
Miért? – kérdezte Scott. – Szerinted olyan hihetetlen?
-
Őszintén? Igen, az. – A lány intett a pincérnőnek. –
Azt hittem, jól ismerem.
-
Hát, én is – nevetgélt erőltetetten Scott, így Stiles
hamar kitalálta, hogy a srác exéről folyik a vita.
-
Miért nem szólt róla legalább?
-
Az ő döntése – vont vállat Scott. – Allison mindig is
meg akarta váltani a világot. Hát akkor tegye csak. Helló! – ragyogott a
pincérnőre.
Stiles hagyta, hogy neki is
rendeljenek, ő maga pedig hátradőlt, és lehunyta a szemét. Így tehetett úgy,
mintha ott sem lenne, mintha sehol sem lenne. Vagy talán a mennyben, az
anyjával. Lehet, hogy ez a büntetése azért, mert nem csatlakozott hozzá a
baleset után?
Mélyet sóhajtott, mikor egy kart
érzett a vállán. Azt hitte, megint Scott akarja pátyolgatni, helyette azonban a
mögöttük lévő bokszból nyúlt át az egyik férfi. Barna kabátot viselt, a szeme
meg olyan kék volt, amilyet Stiles még életében nem látott. Aztán a férfi
felemelte a kezét, és elkezdett jelelni, de olyan tökéletesen, mintha maga is
így kommunikálna minden nap.
-
Tudom, hogy el vagy keseredve – kezdte őszintén. – De
semmi okod rá. Még itt vagy, még tehetsz nagy dolgokat. Megteheted, amire
mindig is vágytál. Ebben nem akadályozhat meg a zajok hiánya, amitől a legtöbb
ember szívesen megszabadulna. Te legalább emlékezhetsz a nevetésre, a
zokogásra, arra, ahogy a szél fütyül. De még láthatod a napfelkeltét, még
szerethetsz valakit őszinte szerelemmel, és magadhoz szoríthatod az újszülött
gyermeked. Ezt ne felejtsd el.
Ekkor a mellette ülő férfi
mondhatott neki valamit, mert elfordult, és annyiban maradt a dolog.
-
Mi történt? – érdeklődött Lydia nyomban. –
Megfenyegetett?
-
Nem – lehelte Stiles. – Csak… semmi. Hagyjuk.
-
Amúgy – kezdte Scott. – Észrevettétek azt a pasit?
-
Melyiket?
-
A barna kardigánban.
-
Ja, persze – felelte Lydia. – Nem lehet nem észrevenni.
-
Szerintem nem idevalósi – folytatta Scott.
-
Szerintem sem – értett egyet Stiles. Az idegen
megmoccant, pedig nem hallhatta a hangjukat, mivel nem ejtettek ki egy szót
sem, és a kezüket sem láthatta, mert végig a teájába bámult. Stiles ezt fél
pillanat alatt figyelte meg, mert ő nem szokott bámulni, mint példának okáért
Scott.
-
Szép a keze – jegyezte meg Lydia. – Vajon miket
művelhet vele. – Scott erre felcsuklott, és a férfi most már tényleg
észrevehette, hogy róla diskurálnak, mert felhajtotta a teát, amitől köhögni
kezdett.
-
Hagyjátok már abba – parancsolt rájuk Stiles, aztán
lopva nézte, ahogy az idegen fizet, majd távozik. Kicsit sietősen, ami azt
illeti. – Zavarba hoztátok.
-
Basszus, mégis mivel? – kérdezte a lány. – Nem
tudhatta, hogy…
-
Kocsányon lógott a szemetek. – Stiles az első szót csak
nagy nehezen bírta kibetűzni, de mérges volt, így sikerült. – Én is utálom, ha
megbámulnak.
-
Téged senki sem bámul – sietett megnyugtatni Scott.
-
Vagy ha mégis, kit érdekel? – tette hozzá Lydia.
-
Senkit – mondta hangosan Stiles. Nem hallotta a saját
hangját. – Senkit nem érdekel.
Ahogy megígérte, Stiles pénteken este közölte az apjával a
döntését.
-
Nagyon örülök – veregette meg a vállát a férfi, és
gondolatban még biztosan hozzátette: így legalább egész nap a közelemben
leszel, és leshetem minden lépésedet.
Stiles nem volt hálátlan. Pontosan
tudta, hogy az apja és a barátai mennyi mindent tettek érte az utóbbi években,
és szeretett volna ebből visszaszolgáltatni valamennyit. Ha pedig az apja attól
lesz boldog, hogy ő az őrs előterében ücsörög, és útbaigazítja az embereket,
akkor legyen.
Scott nem repesett túlzottan az
ötletért, mivel neki Allison távozásával semmi elfoglaltsága nem volt. Stiles
javasolta neki Deaton rendelőjét, ahol beteg állatokkal foglalkozhatna, és a
barátja szerencsére hallgatott rá.
A srác hétfőn állt munkába, és
őszintén, semmi jóra nem számított. A lakosság nagy része ugyan tisztában volt
a fogyatékosságával, de bunkó emberek mindig voltak és lesznek. Stiles még elő
sem
-
Szevasz – vigyorgott rá a világosbarna hajú, aztán
felmutatta a jelvényét. Valamilyen Carter volt. – A seriffet keressük. Bent
van?
-
Megtudhatom, milyen ügyben?
-
Hát nem aranyos? – kérdezte a másiktól. – Az ügy
részleteit nem oszthatjuk meg mással, csak a város biztonságáért felelős
személlyel, aki minden bizonnyal nem te vagy.
-
Attól, hogy városi barmok, még nem kell bunkózni a
vidéki söpredékkel – vágott vissza Stiles némileg ingerülten. – Végig a
folyosón, aztán a legutolsó ajtó balra, seggfej.
-
Én is megkedveltelek – kacsintott a férfi, majd a másik
nyomában eltűnt odabent.
Stiles grimaszolt egyet, és
visszatért az újságjához.
A két alak jó másfél órával később
bukkant fel újra. A srác éppen a faxgépre figyelt, ami köpködte magából a
lapokat, így nem érzékelte, hogy szóltak hozzá, csak akkor, amikor erőteljesen
oldalba taszították.
-
Süket vagy, vagy mi a franc? – mászott bele a képébe a
barna hajú férfi, miközben a másik hátulról próbálta megfékezni.
-
Ami azt illeti, pontosan ez a helyzet, nem mintha sok
köze lenne hozzá – sziszegte Stiles a méltósága utolsó morzsáival. A pasas
megdöbbenni látszott, de legalább azonnal elengedte. – Ja, és ki van téve a
tábla az asztalra. Ezek szerint maga meg olvasni nem tud.
-
Jól van, nem kell leharapnod a fejem – tartotta fel a
kezeit. – Bocs.
-
Akar is valamit?
-
Igen – vette át a szót a másik, aki ránézésre is
józanabbnak tűnt. – Szeretnénk, ha minél több nyilvános helyen kiraknátok a
szórólapokat. Megoldható? – Stiles átvette a kupacot, és rögtön olvasni kezdte
a papíron látható feliratot: Tisztelt
polgárok! Fokozott óvatosságra intünk mindenkit a városban garázdálkodó
farkasok miatt! Sötétedés után ne hagyják el otthonaikat, és egyedül semmiképp
se induljanak útnak! Ha valami olyat tapasztalnak, amit szeretnének megosztani
a hatósággal, hívják bizalommal Jack Carter ügynököt az alábbi telefonszámon!
-
Farkasok? – pillantott fel a srác. – Nem hallottam
erről.
-
Addig örülj – mondta Carter. – Azért jöttünk, hogy
segítsünk, és ezt is fogjuk tenni. – Biccentett, majd el is fordult.
Stiles persze nem állhatta meg,
hogy ebédszünetben ne csörtessen be az apjához. A férfi nem nézett ki valami
jól.
-
Tényleg farkasok járnak erre?
-
Igen.
-
Mikor akartad elmondani nekem?
-
Az emberekre még nem jelentenek veszélyt – jelelte a
seriff, hogy az odakint dolgozók ne értsék. – Megpróbáljuk elkergetni őket,
mielőtt közelebb érnek a városhoz. Carter seriff szerint a közeli városokban
már tapasztaltak támadásokat, és azért jöttek ide ilyen korán, hogy elkaphassák
az állatokat, mielőtt nagyobb lenne a baj. – A férfi felsóhajtott. Stiles
szinte hallotta a kiáramló levegő hangját. – Megbízhatom benned?
-
Hát persze!
-
Szeretném, ha megígérnéd, hogy senkinek nem beszélsz
róla, és nem kezdesz magánakcióba sem. Rendben?
-
Rendben, megígérem.
És hogy ehhez tartsa magát,
délután ellátogatott a gyorsétterembe. Teljesen egyedül.
És ott találta őt. Ezúttal az
ablak melletti bokszot választotta, és tea helyett valami mást ihatott, aminek
az illata azonnal megcsapta a srácot, amint belépett. Rendelt egy kólát, és
csendben letelepedett a pulthoz. Nem akarta elkapkodni; tudta, hogy a másiknak
kell megtennie az első lépést. Amíg várakozott, volt ideje eltöprengeni az élet
dolgain – ismét.
A baleset előtt el sem tudta volna
képzelni, hogy az érdeklődését egy férfi is felkeltheti, és tessék. Amióta
először meglátta, csak nagy nehezen tudott másra gondolni. Foghatta volna a
kíváncsiságra, vagy a tomboló hormonjaira, de érezte, hogy más is áll e mögött.
Enyhén megrezzent, mikor
érzékelte, hogy elfoglalják a mellette álló széket. Ő volt az.
-
Zavarok? – érdeklődött, és Stiles mélységes
csalódottságot érzett, amiért nem hallhatja a hangját.
-
Nem.
-
A nevem Derek.
-
Stiles. – Gondolatban elképzelte, milyen lehet:
valószínűleg mély, zengő, és mégis barátságos valamilyen szinten. Ami illett a
kinézetéhez. – Átutazol?
-
Olyasmi. – Forgatni kezdte a csészét a kezei között. A
srác szívesen követte volna a mozdulatot, de félt, hogy lemarad valamiről, amit
Derek mond. Mikor találkozott a tekintetük, Stiles elpirult.
-
Nem bámullak, csak…
-
A számat nézed, hogy olvasni tudj róla. Tudom.
-
Honnan?
-
Észrevettem. – A srác hápogott egy keveset. – A
múltkor, amikor a barátaiddal beszélgettél.
-
Nem akartunk kellemetlen helyzetbe hozni – sietett
leszögezni Stiles, mire a másik elmosolyodott.
-
Nem a te hibád. Az emberek… néha bunkók.
-
Hát jah – sóhajtott Stiles, és arra a két seriffre
gondolt.
-
Megkérdezhetem, mióta…? – és a fülei felé gesztikulált.
-
Három éve volt egy balesetem – kezdte könnyedén. –
Frontálisan ütköztem egy másik kocsival. Illetve az a másik kocsi jött belém.
-
Sajnálom.
-
Ő rosszabbul járt – grimaszolt Stiles, és felrémlett
előtte Jackson temetése. A zokogó anyja, meg az apja, aki szívesen pert
akasztott volna a nyakukba, de tisztában volt vele, hogy vesztene. És persze
ott volt Lydia, aki szerencsére azóta kiheverte a szívszerelme elvesztését.
-
Itt leszek még egy darabig a városban – mondta Derek. –
Szívesen megtanulnám a nyelvet.
-
Tényleg? – húzta ki magát Stiles.
-
Igen. – És a férfi szeme csillogni kezdett, mikor a
srác rábólintott a dologra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése