Vissza a jövőbe

Teen Wolf miniregény, természetesen AU, és a középpontban persze Derek, valamint Stiles. Csak nem úgy, ahogy megszokhattuk.

Kis segítség a leírtak elképzeléséhez. :):)

Figyelem, elég hosszú, de nem volt szívem kettészedni. :)

-          Biztos vagy te ebben?

-          Többször is átbeszéltük a tervet.

-          Ez nem válasz a kérdésemre.

A fekete bőrű férfi sokért nem adta volna, ha van haja, amibe beletúrhat.

-          Igen, teljesen biztos vagyok abban, hogy ez az egyetlen megoldás. Itt nem tudunk a lény nyomára bukkanni, további kutatásokkal tehát csak az időt vesztegetnénk.

Derek Hale járkálni kezdett a rendelőben. Deaton látta rajta, mennyire ideges, de tudta, hogy nyugtatgatással semmire sem menne. Két hete sorozatosan tűntek el emberek a városból, és a rendőrség persze semmit nem tudott tenni az ügyben. Deaton sejtette, miféle lény állhat a háttérben, de az jelenleg már olyan erős volt, hogy nem tudták volna legyőzni. Derekre, mint alfára várt tehát a feladat, hogy útra keljen és megoldást találjon.

-          Rendben van – szólalt meg végül a farkas. Rátámaszkodott a vizsgálóasztalra, és keményen Deaton szemébe nézett. – Mondd el újra, mi fog történni!

-          Varázsolni fogok, melynek során visszajutsz a múltba. – Szándékosan nem tette hozzá, hogy ha minden jól megy. – Keresd meg azt az embert, akiből a lény lesz, és öld meg.

-          Honnan fogom tudni, hogy ő az?

-          A tekintetéből. Mivel fekete lesz.

Derek ellökte magát az asztaltól, majd leült a padlóra, és a falnak vetette a hátát.

-          Kezdjük.

Deaton fogott egy szürke porral teli üveget, aztán letérdelt a farkas elé.

-          Ha bármilyen változás áll be, azonnal üzenek – ígérte, a férfi pedig csak bólintott. Lélekben valószínűleg már egészen máshol járt, s hamarosan a teste is követte.

-          Hé, haver, minden oké?

Derek sosem volt másnapos, mégis úgy gondolta, valami ahhoz hasonló lehet, mint amit éppen érzett. Valószínűleg tűzött a nap, így nem merte kinyitni a szemét, nehogy erősödjön a fejfájása. Aztán hirtelen minden árnyékba borult.

-          Így jobb?

A férfi megkockáztatott egy óvatos pillantást. Mint kiderült, valaki beállt elé, megvédve őt a sugaraktól.

-          Kösz – nyögte ki, aztán gyorsan el is hallgatott. Túlságosan magasnak érezte a hangját, ezért köhintett egyet. – Hol vagyok? – Még mindig nem azt kapta, amit várt, de talán a hangja lemaradt valahol félúton.

-          A parkolóban – érkezett a válasz. – Nagy mázlid, hogy én találtalak meg, mert mások nem ébresztettek volna ilyen kedvesen. – Egy rántással felsegítette a férfit. – Jól vagy?

-          Azt hiszem.

Derek most már alaposabban körül tudott nézni. Igen, valóban a Beacon Hills-i iskola parkolójában állt, és némileg alacsonyabbról szemlélte a dolgokat. Még a mellette álló srác is magasabb volt nála.

Derek megpördült a tengelye körül, hogy belenézhessen az egyik kocsi ablakába. Kis híján hasra esett, mikor tizenhét éves önmagával nézett farkasszemet. Deaton erről egy szót sem szólt! – dohogott magában. – Hogy a francba fogom kinyírni a lényt az erőm nélkül?

Persze érezte, hogy benne van a farkas, az ereje viszont jóval kisebb volt, mint az idősebb Dereké.

A srác – férfi! férfi vagyok! – összerezzent, mikor meglátta a tükörben a megmentőjét.

-          Alex vagyok. – Alex magas volt ugye, barna haja kicsit hosszabbra hagyva. – Te meg Hale, mi?

-          Ja – sziszegte Derek. Remélte, hogy az a nap már nem lesz rosszabb.

Természetesen lett rosszabb. Derek úgy kalkulálta, hogy felnőttként, ereje teljében kutathat majd az illető után, akiből majd a gyilkos lesz, ehelyett kénytelen a középiskolában senyvedni tinédzserként, ráadásul úgy tűnt, mindenki tisztában van vele, kicsoda ő.

-          Figyelj csak – fordult Alexhez ebéd közben. – Tegyük fel, hogy részleges amnéziám támadt. Mondd már el, miért is bámulnak annyian! – A másik vigyorgott, de kérdés nélkül belement a játékba.

-          Nyilván az böki a csőrüket, hogy nem a kosarasok asztalánál viháncolsz.

-          Ha csak ennyi a gond, menjünk oda.

-          Én nem mehetek – mondta Alex, és lehajtotta a fejét. – Nem vagyok csapattag.

-          És? – értetlenkedett Derek. – Attól még…haverok vagyunk, nem?

-          Hát, nem éppen. Egy osztályba járunk három éve, de összesen két mondatot váltottunk. Azt is azért, mert majdnem fellöktél a folyosón. Elnézést kértél, én meg azt mondtam, nem gond.

Derek gyomrát összeszorította a már jól ismert érzés – a szégyené. Tényleg olyan ember lett volna, aki csak saját magával törődik? Gyors önelemzés után rájött, hogy ez bizony pontosan így van.

-          Hát, bocs miatta – szólalt meg végül. – De ezt most orvosolni fogjuk. Az a srác abban a fekete pulcsiban…

-          Norm?

-          Aha. Szóval figyelmeztetett, hogy ma edzés lesz, amire te szépen velem jössz.

-          Minek? – kérdezte Alex gyanakodva.

-          Megnézni. De ha kedvet érzel hozzá, felőlem be is állhatsz. – A vállára kapta a táskáját. – Találkozunk a pályán. Ne késs! – Azzal tempósan kivágtatott az ebédlőből.

Derek gyerekkora óta nem érezte magát olyan jól, mint azokban a napokban. Nos, persze technikailag ismét gyerek volt, és olyan egetrengető problémákkal kellett törődnie, mint hogy mikor kinek hagyja, hogy meghívja kajálni, vagy hogy melyik lányt tüntesse ki a figyelmével. Már csak halványan rémlett neki a feladat, amiért odaküldték, de úgy okoskodott, hogy ha valami megváltozott volna, Deaton úgyis üzenne.

Közben Alex is bekerült a kosárcsapatba – miután Derek kipenderített egy olyan illetőt, aki több pénzt hozott, mint tehetséget -, és azóta kebelbarátok voltak.

Egy meleg májusi napon – két héttel Derek megérkezése után – Alex kitalálta, hogy ebédeljenek az udvaron.

-          Ne már – forgatta a szemét Derek. – Pontosan tudod, hogy ott még a szokottnál is jobban bámulnak… Vagy… várjunk csak! – vigyorodott el hirtelen, Alex ezzel szemben fülig pirult. – Aha, most már értem.

-          Francokat értesz te.

-          Sok sikert az ebédhez – intett búcsúzóul.

-          Ne! Egyedül enni… béna.

-          Beismered, hogy egy csajt akarsz sasolni?

-          Igen, csak menjünk már!

Derek nevetve követte barátját kifelé, aztán rövid séta után birtokba vettek egy szabad asztalt. Alex lopva körülnézett, majd gyorsan falni kezdett – a srác ebből sejtette, hogy a kiszemelt hölgy is jelen van. Somolyogva vette a fogai közé a szívószálat, aztán oldalra fordította a fejét…

A megérkezését leszámítva egyszer sem fordult elő, hogy fura érzései támadtak volna, addig a pillanatig. Csak nézte, nézte a vele szemben ülőnek magyarázó srácot, és erős késztetést érzett, hogy odamenjen és bemutatkozzon. Vagy mondjuk puszta kézzel felemelhetné az egyik asztalt. Esetleg elejthetne egy bivalyt, és odacipelhetné hozzá.

-          Ismered őket? – kérdezte inkább Alextől. A srác csámcsogva odanézett.

-          Naná. Mindenki ismeri A csapatot. – Mivel Derek továbbra is üres tekintettel meredt rá, sóhajtott. – Ja, az amnéziád. Szóval ott van a srác a piros pólóban, na, ő Scott McCall, a vezér. Amúgy meg rohadt jó lacrosse - játékos – tette hozzá. – A csaj Lydia Martin, okoska, a szürke pólósat nem ismerem, a másik srác meg… - Derek most már figyelt – Stiles Stilinski, a seriff fia. És szintén lacrosse.

Derek hümmögött egy sort, miközben hipnotizálva követte Stiles kezének mozgását. Mikor aztán meghallotta a kacagását, úgy gondolta, ideje távozni.

Maga sem értette, miért tett rá olyan mély benyomást egy srác, akit még csak nem is ismert. A saját korából nem rémlett neki semmilyen Stilinski seriff, bár mintha a kórházban dolgozott volna egy McCall.

Az üres házba lépve hirtelen elfogta a magány érzése. A szülei elvileg elutaztak – ez állt legalábbis a hűtőre ragasztott cetlin. Összedobott némi vacsorát magának, aztán a szobájába vonult leckét írni. Persze a gondolatai újra meg újra visszakanyarodtak Stiles-hoz és az általa kiváltott hatáshoz. Még a lányokra sem reagált olyan zsigerből, mint erre a suhancra. Megrázta a fejét, és szentül megfogadta, hogy a lény megtalálására fogja fordítani fölös energiáit.

A következő napokban Alex annyira magába bolondított egy csajt, hogy az még járni is hajlandó volt vele, így Dereknek tényleg nem volt más dolga, mint…

Azzal volt elfoglalva, hogy betuszkolja a könyveit a szekrényébe, így a kosárlabda kiugrott a kezei közül, végiggurult a folyosón, ő pedig pontosan tudta, kinek a lábánál fog megállni. A srác háttal állt neki, így Derek simán és észrevétlenül elcsaklizhatta volna a labdát. Már el is indult, hogy így tegyen, mikor…

-          Stilinski! – Mintha kívülről látta volna magát, ahogy elkiáltja a nevet, mire a szólított azonnal megfordult.

-          Visszagurítod, vagy inkább megtartod? – érdeklődött azzal a lazasággal, ami a felnőtt énjéből hiányzott. – Bár nem sok hasznát vennéd. Amint tudom, kisebb golyókhoz vagy szokva. – És a végén kacsintott.

Látta a teljes döbbenetet Stiles arcán, ami csak még szélesebbé tette a mosolyát. Derek gyorsan kihasználta az alkalmat, és végignézett a srácon. Magasabb volt, mint messziről tűnt, haja rövid, szeme csillogó, és még néhány szeplőt is felfedezett az arcán. Rögtön tudni akarta, hol másutt van még a testén.

-          Öö – szólalt meg végül Stiles. – Te nem Derek Hale vagy?

-          Jól tudod. Mesélj még!

-          Nem hiszem, hogy lenne miről – mondta a srác, és Dereknek passzolta a labdát. – Cső. – Derek valamilyen belső késztetés hatására felnevetett.

-          Nahát, nem hittem volna, hogy a seriff fia ilyen könnyen megfutamodik, de ezek szerint igaz, amit rólatok mondanak.

-          Rólunk? – fordult vissza Stiles, Derek nem kis megelégedésére.

-          Lacrosse játékosokról – tette hozzá a srác. – De hát semmit nem tehettek az ellen, hogy mindig a második helyre szorultok, nem igaz? – Szalutált. – Viszlát, Stiles. Még találkozunk.

Az iskolában persze percek alatt elterjedt a híre, hogy Derek Hale, a kosárcsapat oszlopos tagja szóba állt az ellenséggel. Többen a támogatásukról biztosították a srácot, ha meg akarná verni Stiles-t, Derek viszont somolyogva közölte velük, hogy egészen más tervei vannak.

A nap végén Alex is odasodródott mellé. Derek vidoran állapította meg, hogy ki van szívva a nyaka.

-          Hallom, mit ügyködtél.

-          Ugyan már – felelte, közben meg feljegyezte magában, hogy Stiles kocsija már nincs a parkolóban. – Nem szabad elhamarkodottan ítélni, pont neked magyarázom? – veregette meg a másik vállát. – Csak barátkozom. Nem kell aggódnod.

Derek azzal nyugtatta magát, hogy ő igenis foglalkozik a lény kérdésével. Ott volt minden rendezvényen és bulin, amit csak rendeztek, fülelt minden pletykára, és még a rendőrségi adatbázisba is betört gyilkosságok után kutatva, de semmit nem talált, amit biztató jelként értelmezett.

A suliban is egyre jobban érezte magát. Alex személyében igaz barátra lelt, és már előre csalódott volt, hogy ott kell majd hagynia. De persze Dereket azokban a napokban egyáltalán nem a tanulás, a haverok vagy a kosarazás vonzotta az iskolába.

Könnyebb volt kideríteni Stiles órarendjét, mint hitte, bár arra azért még ő sem vetemedett, hogy a folyosón leskelődjön a srác után.

Egy héttel később, egy pénteki napon Derek úgy gondolta, akcióba lép. Még egy utolsó pillantást vetett a sérójára az ablaküvegben, majd lendületesen kicsapta az étkező ajtaját, és belépett. Elég sokan felé pillantottak, de őt csak egy bizonyos társaság érdekelte. Tisztán le tudta olvasni a szavakat Lydia Martin kirúzsozott szájáról (Ez meg mi a franc volt?), aztán szélesen elmosolyodott, mikor elkapta Stiles pillantását. Elindult feléjük, közben pedig próbálta lecsillapítani hevesen dobogó szívét.

-          Sziasztok – állt meg végül az asztaluk mellett.

-          Szia – fordult felé Lydia. – Nem hiszem, hogy ismerjük egymást. Új vagy? – Fején találtad a szöget!

-          Ő itt Derek Hale – nyerte vissza a hangját Stiles, mire kapott Derektől egy mosolyt. – Kosaras.

-          Vagy úgy – bólintott a lány, mintha már mindent értene. – Bocs, de mi a lacrosse felé hajlunk.

-          Stiles már mondta a múltkor. De úgy gondoltam, talán nem lenne ellenetekre egy lightos kis játszma.

-          Egész pontosan mire gondolsz? – kérdezte Scott.

-          Egy versenyre – felelte Derek. – Fele kosár, fele lacrosse. Aki jobbnak bizonyul, viheti a jutalmat. – A srác nagyon vigyázott, hogy még véletlenül se nézzen Stiles felé. – Népszerűség, tisztelet, és persze a rajongók.

Őszintén szólva Derek egy percig sem gondolta komolyan az ajánlatot, hiszen pontosan tudta, hogy a kosarasok lennének a befutók. Nem szerette volna megalázni a pályán Stiles-t meg a haverjait, viszont úgy alakult a dolog, hogy nem lesz más választása.

A csapattársai persze örültek a lehetőségnek, hogy a porba döngölhetik az ellenfelet, így Derek meg sem próbálta rávenni őket a kíméletességre.

Az összecsapásra már a következő héten sor került, és csak az iskola 99 százaléka volt rá kíváncsi. A maradékot a tanárok tették ki, ők pedig a pozíciójuk miatt nem szurkolhattak egyik félnek sem.

Derek enyhe gyomorideggel küzdött egész délelőtt. Természetesen már rég megbánta az egészet, mégis úgy érezte, nagyon sok múlik ezen a párbajon. Talán ha Stiles nyerne, közelebb engedné magához, amennyiben viszont veszít… Derek nagyot nyelt, és próbált odafigyelni a matektanárra.

-          Na, készen állsz? – karolta át a vállát Alex a folyosón.

-          Cseppet sem.

-          Tudom, mire gondolsz – mondta, de ebben Derek erősen kételkedett. – Nyerni szeretnél, de nem olyan áron, hogy megalázod őt.

-          Kiről beszélsz?

-          Ugyan – halkította le a hangját Alex. – Látom, hogy nézel rá. – És arra biccentett, ahol Stiles ácsorgott, mire Derek hatalmasat nyelt. – Figyelj, én nem ítéllek el, viszont nem lesz egyszerű dolgod. Még szerencse, hogy itt vagyok én!

És ez valóban szerencse volt. Amint megérkeztek a tornaterembe, ahonnan majd kivonulnak a pályára, Alex nyomban odavágtatott az ellenséghez.

-          Bocsássatok meg drága barátomnak – kezdte drámaian. – Hetek óta nincs teljesen magánál. Talán a mai meccset sem lesz képes végigjátszani.

-          Annál jobb nekünk – vigyorgott az egyik srác, akit Derek már látott korábban, ahogy odacsapódott Stiles-hoz és barátaihoz. A mezén az Isaac név állt. – Te egyébként mióta vagy a csapatban?

-          Amióta Derekre rátört a hirtelen és megmagyarázhatatlan amnézia – nevetett Alex. – Elfelejtette, hol van ő, és hol vagyok én.

-          Ne mondj már hülyeséget – torkolta le az érintett égő füllel. – Akkor ment volna el az eszem, ha nem veszlek be.

-          Tudtam, hogy szeretsz – vetette magát a karjaiba.

-          Csak barátilag – szaladt ki Derek száján. Mielőtt áldhatta volna a sorsot, amiért Stiles nincs ott, valaki megköszörülte a torkát a hátuk mögött.

-          Ha befejeztétek – szólalt meg Stiles szokatlanul fagyosan -, akár el is kezdhetnénk. A kosár lesz az első. A gyengébbek kedvéért – tette hozzá, gúnyos mosolyt villantva Derekre.

Ha volt valami, amiben Derek soha nem kételkedett, az a remek játéka volt. Mikor azonban lefújták az első félidőt, és a kijelzőre pillantott, nem akart hinni a szemének.

-          Három?! – támadta le a kapitányt. – Három francos ponttal vezetünk? Mégis hogy lehet ez?

-          Úgy, hogy gyorsan – lihegte a srác. – Állj rá a kapitányukra.

-          McCall-ra?

-          Igen. Ne engedd a palánk közelébe.

-          Szerinted eddig mit csináltam? – sziszegte Derek, aztán erőszakosan leharapta egy üveg víz kupakját. Mialatt ivott, végig magán érzett egy tekintetet, és csak remélte, hogy Stiles az.

Derek elég hamar megutálta a lacrosse-t ahhoz, hogy soha többé ne akarjon ütőt fogni a kezébe, ennek ellenére úgy rohant fel-alá a pályán, mintha az élete múlna rajta. A meccset ettől függetlenül elvesztették, és a saját terepükön is alig bizonyultak jobbnak, így egyértelmű volt, kié a dicsőség.

-          Gratulálok – nyújtott kezet Scottnak.

-          Kösz. Rendesen megdolgoztattatok minket.

-          Ugyan – mosolygott Alex. – Máskor nem adjuk majd ilyen könnyen a győzelmet!

Derek a nyakába dobta a törülközőjét, majd elindult az öltözőbe, hogy felfrissítse magát. Sosem okozott neki gondot, hogy a csapattársai előtt zuhanyozzon, így most sem zavartatta magát; ledobálta a ruháit, és kiválasztotta az egyik félreeső rózsát. A testére egyáltalán nem lehetett panasza, bár igazság szerint szerette volna már valami másra is használni. Ahogy eszébe jutott Stiles boldogságtól sugárzó arca, megremegett, és csak a szekrények felől érkező zaj akadályozta meg abban, hogy megérintse magát.

Egy szál törülközőben cammogott ki az öltözőbe, ahol már elég sötét volt, így villant kapcsolt. Stiles éppen akkor rántotta magára a pólóját, bár Derek azt sem bánta volna, ha félmeztelen marad. Sőt.

-          Jók voltatok – szólalt meg egy alsó felvétele után.

-          Ti is.

-          Megmondanád, miért utálsz ennyire?

-          Nem utállak – állította Stiles, viszont nem nézett rá.

-          Akkor miért nem lehetünk haverok? Engedhetnéd, hogy megismerjelek.

-          Miért akarnál megismerni?

-          Mert érdekelsz. – Derek már megint úgy érezte, mintha valaki más mondta volna helyette a szavakat, de mindent komolyan gondolt.

-          Hát ne érdekeljelek – sziszegte Stiles, mielőtt távozott volna.

Derek szombat reggel arra ébredt, hogy borzasztóan éget a karja. Deaton nem fejtette ki pontosan, hogyan is fog majd üzenni, de a srác erre a legvadabb álmaiban sem gondolt. A bal karján szép sorban betűk izzottak fel, amik szerencsére azonnal eltűntek, a bőr viszont piros maradt.

Bármit is csinálsz, folytasd. Egy hete nem tűnt el senki.

A srác ennek persze rohadtul örült. Kitámolygott a fürdőbe, bár alig bírt megállni a lábán. A haja gubancosabb volt, mint rendesen, pedig megpróbált nem beletúrni idegességében.

A szüleinek még mindig nyoma sem volt, és Derek kezdett arra gondolni, hogy talán nem is léteznek. Fogmosás közben már azon agyalt, vajon mit is kellene tovább csinálnia. Ezek szerint sikerült beletrafálnia valamibe, de mégis mibe? Következő lépésként nekiállt volna összeütni valami ebédet, amikor csengettek.

-          Hali – vigyorgott Alex, ahogy elnyomult mellette. – Van kaja?

-          Neked mindig. Mit keresel itt?

-          Gondoltam beugrom és megérdeklődöm, hogy alakult a tegnap.

-          Most neked támadt amnéziád? – vett elő Derek még egy tányért.

-          Nem a meccsre gondoltam, hanem ami utána következett.

-          Még mindig nem értem.

-          Pár jól irányzott pofonnal sikerült eltérítenem a srácokat az öltöző közeléből. Egyébként szívesen. – Alex elrágcsált egy répát. – Szóval beszéltél Stiles-szal?

-          Fogjuk rá – vont vállat Derek. – Igazából saját magamat tartom hülyének, amiért ennyire érdekel. Csak azt nem tudom, hogyan verhetném ki a fejemből.

-          Nekem ez úgy hangzik – kezdte Alex -, mintha valaki szerelmes lenne. – Derek szívesen felnevetett volna, ha történetesen nem akad el a lélegzete.

Sosem érezte még olyan erősen a testében szunnyadó farkas jelenlétét, mint abban a pillanatban. A bestia kéjesen dorombolt, ami tudatta Derekkel, hogy egyetért Alex felvetésével. Tényleg igaz volna? Beleszeretett Stiles-ba?

Ez persze sok mindent megmagyarázott.

-          Na, most sokkoltalak? – nevetett Alex.

-          Hogy tudod ezt ilyen könnyedén venni? – pattant fel Derek. – Én… bennem ez még sem merült! Hiszen alig ismerem.

-          Az nem számít – legyintett a másik. – Amikor a szíved hevesebben kezd dobogni, azt nem hagyhatod figyelmen kívül.

-          Honnan tudod? Voltál már szerelmes?

-          Nem, de az elméletről mindent tudok – szerénykedett Alex. – Éppen ezért felismerem a tüneteket. – Lazán hátradőlt a széken. – Ki kell dolgoznunk egy tervet.

-          Miféle tervet?

-          Be akarod cserkészni, nem?

-          Én nem…

-          Nahát akkor a következőt fogjuk tenni. Tudod, hogy szokták betörni a vadlovakat?

-          Nem.

-          Az emberek kedvesek, aztán elmennek. Tízből kilencszer utánuk megy a ló. Na, te eddig is kedves voltál, ezt folytathatod még egy darabig. Aztán amint észreveszed, hogy Stiles kezd megszokni, távolodj el szépen. Szóval, hogy tetszik?

-          Azt mondanám, zseni vagy…

-          Köszi!

-          … ha nem lennél teljesen hülye! – Derek felnevetett, ezzel egyidejűleg melegség áradt szét a szívében. – Oké, miért ne? Ennél rosszabb helyzetben úgysem lehetek.

-          Nem bánod meg.

-          Remélem.

Alex hamarosan távozott – persze előtte még felzabálta a fél hűtőt -, így Derek elgondolkodhatott azon, mibe ment már megint bele. Távol kellene tartania magát attól az embertől, akire még a farkas is felfigyelt, de nem. Helyette kitárta a szekrényajtót, hogy kiválassza a hétfői szerelését.

Derek az új hetet szerette volna úgy indítani a suliban, mintha ott sem lenne, ami nem ment könnyen. A folyosón váltott pár szót azokkal, akik megszólították, ettől eltekintve viszont nem kereste a bajt. Például nem dobálózott s kosárlabdával az órák közti szünetben.

Késve érkezett ebédelni, és már attól tartott, lecsúszik Stiles-ról, de a srác még ott ücsörgött az egyik asztalnál, ráadásul teljesen egyedül.

-          Csá – huppant le vele szembe.

-          Szia.

-          Mi a helyzet?

-          Nem sok – vont vállat Stiles, aztán hirtelen találkozott a tekintetük. – És veled? – Derek szíve ide-oda dörömbölt.

-          Tényleg érdekel, vagy csak udvarias vagy?

-          Még nem tudom – vallotta be.

-          Ez is valami – bólintott Derek. – Egyébként rohadtul fájnak a csontjaim. A kosarazás és a lacrosse már túl sok együtt.

-          Nekem mondod? – mosolygott Stiles. – Az egész szombati napot ágyban töltöttem. – Derek mocorgást érzett a nadrágjában. Semmi szüksége nem volt rá, hogy elképzelje Stiles-t az ágyban.

-          Gondolom, az egész suli a lábaitok előtt hever.

-          A többieknek biztos – felelte a srác, és próbált ugyan nemtörődömnek tűnni, de nem sikerült.

-          Ugyan, ne akard beadni nekem, hogy egy csaj sem…

-          Nem – csattant a válasz.

-          Bocs, csak érdekelt. – Stiles feszültsége pár pillanat múlva elillant.

-          Nem érdekelnek a csajok. – Derek álla pár centit süllyedt, mire a másik elpirult. – Úgy értem, ezek itt mind komolytalanok. – Köhécselt. – Azt hiszem, valami másra lenne szükségem. – Miután elváltak útjaik, Derek biztos volt abban, hogy sokkal többet haladt ezzel a beszélgetéssel, mint a korábbi kísérleteivel együttvéve.

-          Haver! – ordította el magát Alex pár nappal később, a szekrényének támaszkodva. – Rájöttem valamire.

-          Nocsak, ez érdekes – gúnyolódott Derek. Nagy kísértést érzett, hogy hátralessen a válla fölött Stiles irányába, pedig ebédnél már beszéltek.

-          Fogd be és figyelj. A kéglid már hetek óta üres, mi meg ki sem használtuk a lehetőséget! Bulit fogunk tartani.

-          Zseniális ötlet – mondta Derek, és ez alkalommal így is gondolta. – De csak pár embert, oké? Semmi kedvem idegenekkel jópofizni.

-          Persze, az nem a te stílusod – értett egyet Alex, aztán a tekintete arrébb kalandozott. – Most pedig mész, és szépen meghívod Lydiát. – A szekrényajtó kicsit erőteljesebben csapódott be, mint Derek tervezte.

-          Nem Stiles-t…

-          Nem, nem – ingatta a fejét a másik. – Stiles kezd megkedvelni, ami jó, de nem szabad túlzásba esni. Lydiát kell meghívnod személyesen, neki pedig mondhatod, hogy hozhatja a haverjait is.

-          Nem lesz ez kicsit átlátszó?

-          Eddig is bejöttek a tippjeim, nem? – Mivel Derek ezzel nem tudott vitába szállni, kelletlenül odaballagott Lydiához.

A lány nem kedvelte őt túlzottan, de mivel Derek volt jelenleg a legnépszerűbb srác a suliban, nem utasíthatta vissza a meghívást.

A szombat délelőttöt bevásárlással töltötte, aztán nekiállt volna kitakarítani a házat, Deaton üzenete azonban megzavarta ebben.

Újabb áldozat. Tégy valamit!

Morgolódva álldogált a nappali közepén. Vajon valaki olyanból lesz a szörny, aki nem kapott meghívást a bulira? Nem volt túl sok ideje ezen elmélkedni, ugyanis pár órán belül egy rakás tinédzser fogja megrohamozni a házat.

-          Megmondtam, vagy megmondtam?

-          Megmondtad.

-          Szívesen – emelte a poharát Alex, amit a rávetődő csaja majdnem kiütött a kezéből.

Derek is egész kellemesen érezte magát. A legtöbb ember kulturáltan beszélgetett, iszogatott vagy táncolt, és még senki nem tört össze vagy hányt le semmit. A srác erre az alkalomra egy fekete inget és egy ugyancsak fekete farmert választott. A hajával nem tett semmit, mégsem tudott uralkodni magán, így újra és újra beletúrt. Ahogy teltek az órák, egyre idegesebb lett, ugyanis Stiles-nak még nyoma sem volt. Derek kezdett arra gondolni, hogy Alex ezen ötlete teljes hülyeség volt, mikor megszólalt a csengő. A srác letette a poharát az asztalra, kikerült egy smároló párt, majd kitárta az ajtót. Pillanatokig meg sem tudott szólalni, mert Stiles irtó dögösen festett.

-          Remélem, nem gond.

-          Dehogy – mosolygott Derek. – Reméltem, hogy Lydia átadja az üzenetet. Gyere be.

-          Kösz. – Derek csaknem megrészegült a tudattól, hogy Stiles végre az otthonában van.

-          Italt?

-          Aha.

A srác persze nem hitte, hogy könnyű dolga lesz. Mivel ő volt a házigazda, neki kellett pótolnia az enni – és innivalót, valamint óvnia kellett a CD gyűjteményét. Így hosszabb-rövidebb időre elsodródott Stiles mellől, amit nem is bánt, a másik legalább láthatta, mennyire szereti a társaságot.

Épp pár koszos tányért szállított ki a konyhába, mikor valaki megmarkolta a fenekét. Azonnal megfordult. A lány – aki valószínűleg részeg volt – kihasználta az alkalmat, és közelebb nyomult hozzá. És hát persze, hogy ekkor bukkant fel Stiles is.

Dereknek határozottan olyan érzése volt, mintha a levegő megfagyott volna. Mialatt a lány a nyakár csókolgatta, ő egyenesen Stiles szemébe nézett, és hagyta, hogy minden elfojtott érzelem megjelenjen az arcán.

Erre Stiles egészen érdekesen reagált. Elmosolyodott, két lépéssel előttük termett, aztán eltávolította a lányt a konyhából. Dereknek még fellélegezni sem maradt ideje, ugyanis Stiles visszatért, és a saját testével szorította őt oda a konyhapulthoz.

-          Mi volt ez?

-          Semmi. A csaj kicsit részeg…

-          Aha. Újra meg fog történni?

-          Mi? Nem. Én nem szeretem a…

-          Igen?

-          … a nőket – vallotta be Derek, aztán kihúzta magát. Őt aztán nem fogják megfélemlíteni a saját házában! – És te mi a fenét akarsz itt?

-          Azt hittem, tudod. Ezért nyomulsz rám hetek óta, nem igaz?

-          Túlságosan el vagy telve magadtól, Stilinski. – Derek megkísérelt arrébb oldalazni, hogy kikerüljön a srác vonzáskörzetéből, Stiles viszont nem tágított.

-          Jól gondolt meg, mit csinálsz legközelebb – suttogta a fülébe, Derek pedig felháborodva ismét ránézett… és megfagyott a vér az ereiben. Stiles szeme rohadtul fekete volt.

Derek alig akarta elhinni, hogy ennyire peches. Miért pont erre a srácra figyelt fel?

-          Nem hallom a választ – mordult fel a srác.

-          Állítsd le magad – kapta el a karját Derek, és már későn vette észre, hogy a körmei belevájtak Stiles bőrébe.

Egy tizedmásodpercig csend volt, aztán Stiles felszisszent, hátralépett, és a tekintete újra tiszta lett.

-          Mi a… - bámulta meg a vércseppeket a padlón.

-          Eltört egy pohár – sietett Derek a válasszal. – Biztos azzal karcoltad meg magad.

Alex olyan hangosan horkolt a kanapén, hogy attól Derek akkor sem tudott volna aludni, ha éppenséggel akar. Fel-alá járkált a szobájában, és néha vetett egy pillantást a karjára, hátha Deaton ad valamilyen jelzést, de semmi. Ami végül is épp annyira lehetett jó hír, mint rossz. Ha őszinte akart lenni magához, a lénye egy része azért sejtette, hogy Stiles-nak szerepe van ebben az egészben, hiszen úgy vonzotta őt magához, mint a mágnes. A legrosszabb viszont az volt, hogy így csak még jobban akarta, ugyanis kiderült, hogy mindketten elcseszettek. Derek ránézett az órára. Fél hét volt, Stiles olyan kettő körül távozott, mostanra már biztos aludt valamennyit. Ráküldött egy üzenetet, amire pár perc múlva válasz is érkezett.

-          Tudtam volna tovább is aludni – kezdte Stiles, mikor találkoztak a parkban. – De aranyos, hogy ennyire hiányolsz.

-          Téged mindig – vigyorgott Derek. – Olyan hirtelen léptél le, hogy alig tudtunk beszélni.

-          Miről kéne?

-          Arról, hogy mikor jössz el velem egy randira.

Már csak a látványért is megérte ezt mondania, mert Stiles tetőtől – talpig elpirult. Gyorsan karba fonta a kezét, és köhécselt.

-          Mi van? – kérdezte rekedten.

-          Te. Én. Mozi. Esetleg kaja.

-          Tudom, mit jelent a randi.

-          Akkor?

-          Én nem vagyok meleg.

-          Én sem. Ettől függetlenül bejössz. – Derek közelebb lépett a másikhoz, és örömmel látta, hogy Stiles megremeg.

Derek jobban szerette ezt a visszafogottabb változatot, és elhatározta, hogy kiűzi a srácból a lényt, bármi áron.

-          Pénteken – hallotta meg a bizonytalan választ, de mire feleszmélt, Stiles már ott sem volt.

-          Szarul vagyok.

-          Mondtam, hogy ne vedelj annyit.

-          Te bezzeg majd’ kicsattansz – mormolta Alex a konyhai asztalon pihentetve a fejét. Derek elvigyorodott, mert tudta, hogy a másik nem látja. Ezt megcáfolva a srác következő mondata az volt: - Ne vigyorogj! Legyél tekintettel a beteg emberekre!

-          Bocs. – Alex nyöszörögve hátradőlt.

-          Szóval sikerrel járt a becserkészés.

-          És ezt neked köszönhetem.

-          Egy barátnak bármit. – A halántékára szorította a kezét. – Anyám ki fog nyírni.

-          Felhívhatom, és megkérdezhetem, maradhatsz-e – vetette fel Derek. Kénytelen volt bevallani magának, hogy már hozzászokott az emberek jelenlétéhez. Majdnem felnevetett arra gondolva, mit fog ehhez szólni az idősebb énje.

-          Szívesen maradnék, de megígértem Sallynek, hogy még összefutunk… meg a lecke…

-          Miért nem csináltad meg pénteken?

-          Mert nem lehet mindenki kicseszett stréber – felelte Alex, ahogy fölállt. – Amúgy pazar buli volt, máskor is tarthatnánk.

-          Aha. – Derek követte a srácot az ajtóig. – Neked nem fura, hogy a szüleim még nem jöttek vissza?

-          Haver – ásított Alex -, pont olyan természetes az őseid távolléte, mint a te jelenléted. Na, csá!

Dereket ez a válasz egyáltalán nem nyugtatta meg, és Deaton sem üzent. Most, hogy már tudta, Stiles áll az eltűnések hátterében, könnyebb dolga lesz. Mindig a nyomában járhat, és ha valami durvát tapasztal, egyszerűen csak… csak…

Nem, megölni nem tudná, abban biztos volt. Helyette el kell érnie, hogy a srácnak ne legyen sem oka, sem ideje újabb áldozatot találni.

Június. Dereket teljesen felkészületlenül érte a hír, hogy hamarosan vége a tanításnak, és megkezdődik a szünet. Valahogy nem hitte, hogy Deaton jóváhagyná, hogy még tovább ott maradjon, így sürgősen tennie kellett valamit.

Stiles a jelek szerint semmit nem tudott a benne lakó szörnyről, és Derek hiába pedzegette a dolgot a barátai előtt, azok csak a vállukat vonogatták.

-          Rendesebb embert nem találsz – bizonygatta Scott. – Ha egy kicsit fura, az az anyja elvesztése miatt van. Csupán az kell neki, hogy valaki szeresse.

Scott és Lydia persze azt hitte, Derek azért kérdezgeti őket, mert nem biztos abban, hogy Stiles mellett maradjon-e, a srác fejében viszont ez meg sem fordult. Az idősebb énje távolságtartását meghazudtolva folyamatosan kereste mások társaságát, és még arra is hajlandó lett volna, hogy mindenki szeme láttára kapja le Stiles-t, ha a srác így elhiszi, hogy fontos neki.

Addig gondolkodott ezen az ötleten, annál biztosabb volt benne, hogy valami ilyesmit kellene tennie. Persze szokásához híven most is egy egészen más oldalról közelítette meg a problémát.

Épp a sokadig randijuk után voltak – Derek ezúttal a bowlingot választotta -, és leadták a cipőiket a pultnál, mikor felbukkant pár srác a kosárcsapatból. Derek tudta, hogy ebből gond lesz – a csapattársai még mindig nem tették túl magukat a vereségen, így minden alkalmat kihasználtak, hogy agresszíven belekössenek az ellenségbe.

-          Mi a francot művelsz, Hale? – támadt neki Norm.

-          Éppen indultunk.

-          Már megint elfelejtetted, hol a helyed, mi? Jó lesz, ha szépen lekoptatod ezt a köcsögöt, és a saját csapatodat támogatod. Amíg még van csapatod.

Derek nem szerette, ha megmondták neki, mit tegyen. De nem ám.

Mikor Norm – megelégedve magával – hátralépett, Derek elrugaszkodott, és leteperte a srácot a földre, ráhelyezve erős tenyerét a másik nyakára.

-          Ha bármelyikőtök megmoccan, elintézem, hogy a vezéretek csak segítséggel tudjon levegőt venni – morogta a két másik srácnak, majd közelebb hajolt az alatta vergődő Normhoz. A szeme vörösen izzott. – Ha még egyszer belekötsz, eltöröm valamidet. Világos?

Szíve szerint annyiban hagyta volna a dolgot, Norm viszont még fuldokolva utána hörögte, hogy Hülye buzi, Derek pedig mintegy véletlenül rálépett a kezére. Mindannyian felismerték a roppanó csont jellegzetes hangját.

Némán baktattak hazafelé a meleg júniusi estén, aztán Derek kifújta a levegőt.

-          Bocs ezért. Utálom, ha ilyen előítéletes barmok. És én még velük haverkodtam! – Keserű nevetgélés után folytatta: - Hajlamos vagyok elveszíteni a fejem, ha olyanokat csesztetnek, akik fontosak nekem. Ilyenkor csak… hagyom, hogy a bennem élő szörnyeteg kedvére tomboljon. – Stiles erre már megtorpant, és csak nézet rá azokkal a szemekkel, amelyek elkísérték Dereket, bárhová ment is.

-          Miféle szörnyeteg?

-          Egy… farkas.

-          Átvitt értelemben.

-          Nem – csóválta a fejét Derek. – Ez, vagyis ő, valódi. – Felemelte a kezét, mire a körmei egy szempillantás alatt karmokká változtak.

Stiles nem hátrált el, nem szólt és még csak nem is pislogott egy teljes percig. Aztán hadarni kezdett:

-          Valami baj van velem. Lefekszem az ágyamba, aztán teljesen máshol ébredek. Kiesnek órák. Néha bántani akarok másokat, csak úgy. – Kétségbeesés ült a tekintetében. – Te tudnál segíteni, ugye? Ezért jöttél. Hogy megments, vagy megölj.

-          Igen – felelte Derek az igazsághoz híven.

-          A jövőből jöttél.

-          Igen. – Stiles felhorkant.

-          Annyira tudtam. Hiába mondtam a többieknek, hogy te korábban nem ide jártál, még engem néztek hülyének.

-          Hát, igazad volt – mormolta Derek, és zsebre vágta a kezeit.

-          Megmondták, mit kell tenned?

-          Nem tudtuk, hogy te vagy az – sietett leszögezni a srác. – Ki kellett volna iktassalak, de nem fogom megtenni.

-          Miért nem? – biccentette oldalra a fejét Stiles. – Ez lenne a legjobb megoldás.

-          Hát nekem nem. Megtalálom a módját, hogy élhess.

-          Én nem egy bajba jutott csak vagyok, akit meg kell menteni – mutatott rá Stiles.

-          Nem. Te a társam vagy – mondta Derek magától értetődően, aztán előre lépett, és megtette azt, amiről már hetek óta álmodozott.

Stiles ajka kicsit repedezett volt az övé alatt, ezért megnyalta, mire mély sóhaj szakadt fel mindkettőjük mellkasából. Stiles rövid hezitálás után megnyitotta az ajkait, aztán a nyelveik találkoztak…

Derek belezuhant a csókba, amit akkor sem szakított volna meg, ha rájuk zuhan egy meteor. Egymáshoz simultak, és már ott is volt a bizonyíték, hogy mindketten élvezik a dolgot.

Zihálva estek be Derek szüleinek házába, és már a nappaliban leszaggatták a másikról a ruhát. Derek boldogan csókolta végig Stiles szeplőit, élvezte a srác nyögéseit. Nem tervezett el semmit előre, így nem rendelkezett óvszerrel vagy síkosítóval, de Stiles többet akart magában érezni az ujjainál. Olyan óvatosan haladt előre, ahogy csak tudott, mégis felbukkantak a váratlan vendégek. A földön heverő Stiles szeme feketébe váltott, és Derek is érezte a saját testén végbement változást. Már nem két srác voltak, hanem két kiéhezett szörnyeteg, ennek megfelelően pedig a szex is eldurvult. Derek morogva lökte előre a csípőjét, Stiles pedig a karját karmolta és a nyakát harapta. Az eksztázishoz közeledve megint egymás szemébe néztek, aztán vad csókot váltottak.

-          Maradj velem – mormolta Derek. – Szükségem van rád.

Igazából nem remélte, hogy bármilyen hatást elérhet a szavaival, annyi viszont biztos, hogy Stiles megvonaglott, nyitott száján pedig a kiáltással együtt egy sötét árnyék is távozott.

Az ezt követő csendben egymásra mosolyogtak, majd Derek beletúrt Stiles izzadt tincseibe.

-          Ha tudom, hogy a szex a megoldás, hamarabb leteperlek.

-          Állj le, Hale – vigyorgott a másik. – Nem hagytam volna magam.

-          Áltasd csak magad. – Derek feltérdelt volna, de hirtelen szédülés fogta el. Mikor tudatosult benne, hogy szó szerint el fog tűnni, még egyszer megcsókolta Stiles-t.

-          Keress meg – kérte a srác.

-          Úgy lesz – ígérte, és nem tette hozzá, hogy ha minden jól megy.

-          Hé, haver, minden oké?

-          Alex? – Mély és rekedt volt a hangja.

-          Miért, valaki másra számítottál?

A srác idősebbnek nézett ki, de ugyanolyan kedves volt a mosolya, mint régen. Derek megtapogatta a borostáját meg az izmait, majd oldalra nézett, ahonnan egy nagyon ismerős alak felnőtt kiadása közeledett. Mikor Stiles átölelte, Derek behunyta a szemét. Megcsinálták.