A soron következő fejezet megérkezett, papírzsepit előkészíteni! :D
Utána nem beszéltek meg
semmit, sőt, egyáltalán nem maradt idejük beszédre. Amint Niall visszarángatta
magára a ruháit, megszólalt Calum telefonja, amit a srác szitkozódva
előhalászott a hátsó zsebéből. Niall legalább annyit megelégedéssel vett
tudomásul, hogy a másik is elélvezett, ugyanis jól látható sötét folt terjedt
szét nadrágja öl részénél. Mikor Calum beleszólt a telefonba – Ashton kereste,
hogy merre van már, mert indulnának haza -, Niall egyszerűen elhagyta a jármű
hátsó ülését, visszasétált a bárba, megkereste a barátait, aztán hazamentek, a
srác pedig olyan mélyen aludt aznap, mint talán korábban még sosem. Semmit sem
álmodott, ezért üdvözült kifejezéssel az arcán nyitotta ki a szemét kora
délután, és kezdett el készülődni az esti műszakjára. Fel sem merült benne,
hogy ami közte és Calum között történt, esetleg feszélyezettséget okozhat a
munkájuk során, ezét igencsak meglepődött, mikor a srác nem mosolygott rá,
mikor odaért a bárba. Csak odabiccentett, és már suhant is hátrafelé átöltözni,
Niall meg ott álldogált, kezében a ronggyal, arcán elhamvadt ragyogó mosollyal,
amit annak a férfinak tartogatott, akibe kezdett beleszeretni.
Azt persze
sejtette, hogy illett volna viszonoznia Calum kedvességét, vagy minimum
megköszönni neki, de úgy érezte, a kocsiból való távozásával a megfelelő
pillanat is elszállt. Mégsem léphetett oda hozzá két ital keverése között, és
mondhatta, hogy „Ja, amúgy kösz a hajnali szopást meg ujjazást, eszméletlen
volt! Neked is? Valamikor megismételhetnénk!” A szőke még a gondolattól is
rosszul volt, hogy ilyeneket mondjon, de ha nem tesz semmit, akkor Calum talán
azt fogja gondolni, hogy ő nem szeretne továbblépni, hogy csak megkívánták
egymást, és annyi, és hogy ezek mögött Niall nem táplál mély érzéseket. Pedig
dehogynem, úgyhogy ezt illene a másikkal is tudatnia.
Egész este várta, hogy
kijöjjön a lépés, és Calum egyedül maradjon, vagy kimenjen friss levegőt
szívni, de a srác úgy dolgozott, mint egy robot; szünet és megállás nélkül.
Minden vendéggel változatlanul kedves volt, és még Niallel is hajlandó volt
szóba elegyedni, ha a srác mondott neki valamit, de nem vetette rá csillogó tekintetei
egyikét sem, a szőke pedig kezdett attól félni, hogy már túl késő.
Niall a raktárban
kotorászott még teli üveg italok után kutatva, de gondolatban már a szöveget
fogalmazta, amivel Calum elé fog állni. Mert amint visszamegy, megteszi.
Bevallja neki azt, amit érez, aztán a srác majd vagy jól a földbe döngöli,
vagy… másféleképpen döngöli meg. Az utóbbi lehetőség halvány mosolyt csalt az
arcára, így kezében az üveggel vissza is sietett a bárba, ahol azt kellett
látnia, hogy Calum két izmos karjával a pultra támaszkodik, és mosolyogva
előredől az előtte ücsörgő vendég felé… aki nem volt más, mint Elizabeth.
-
Annyira büszke vagyok rád! – mondta épp
a lány őszintén. – Hallottam tegnap a rádióban a bejelentést, és fel
szerettelek volna hívni, hogy gratuláljak…
-
Nyugodtan megtehetted volna – mutatott
rá mosolyogva Calum.
-
... de aztán arra gondoltam, várok egy
kicsit, és személyesen mondom el.
-
A dicséretet és a gratulációt mindig
szívesen fogadjuk! – nevetett a srác, Niall gyomrában pedig pillangók kezdtek
röpködni a hang hallatán. Aztán majdnem elejtette a kezében szorongatott
méregdrága italt, mikor Elizabeth rátette a kezét a srácéra, és ráhajolt a
pultra – nyilván, hogy bepillantást engedjen a dekoltázsába.
-
Igazából azt akartam mondani… hogy
bejössz nekem, Calum. Mit gondolsz, el tudnál képzelni engem, mint a
barátnődet?
-
Hogy mit csináltál?
-
Felmondtam – ismételte meg Niall az alig
fél perce elhangzott szavait. Szerdai nap volt, az anyja pedig még nem indult
el munkába, mikor a srác levánszorgott a konyhába, hogy ebédet készítsen
magának.
-
De miért? Azt hittem, szeretsz ott
dolgozni, és elég szépen is kerestél.
-
Aha, de… egy hét múlva úgyis véget ért
volna az egész, ezt az időt inkább próbákra fordítanám.
-
Hát, rendben – hagyta annyiban a nő. –
Ha ezt szeretnéd.
-
Ezt. – Niall megkavarta a teáját,
miközben kifelé bámult a konyhaablakon. Észre sem vette, hogy az anyja
időközben megtámaszkodott mellette.
-
Akarsz beszélni róla?
-
Miről?
-
Hát róla
– nyomta meg a szót jelentőségteljesen. – Aki miatt hol hullámvölgyben voltál,
hol meg hullámhegyen, egész nyáron. – A nő megigazította Niall alvás után
rendetlen haját. – Azt hitted, nem vettem észre, hogy szerelmes vagy? – Niall
szíve összeszorult.
-
Inkább… reméltem.
-
De hát miért? Talán… az illető nem
viszonozza az érzéseidet?
-
De, legalábbis… úgy tűnik, ő sem
közömbös irántam. Csak… talán már túl késő. Túl sokáig vártam azzal, hogy
elfogadjam őt, és most másvalaki felé fordult.
-
Kisfiam, ez nem megy ilyen könnyen. Ha
kedvel, netalán szeret téged, akkor nem kereshet másvalakit, mert attól nem fog
elmúlni ez az érzés. Addig legalábbis biztosan nem, amíg meg nem beszélitek. –
Rövid szünetet tartott. – Jól sejtem, hogy sosem beszéltetek erről?
-
Jól sejted – sóhajtott fel a srác. – Mi
kezdtünk jó barátokká válni, és ezt nem akarom elszúrni.
-
A legnagyszerűbb kapcsolatokban két
ember nem csak szerető, hanem barát, és akár lelki társ is. – Aztán a nő
váratlanul elnevette magát. – Amikor a múltkor arról a bizonyos barátodról
beszéltél… igazából magadra gondoltál, nem igaz? – Niall elpirulva biccentett.
– Akkor tehát egy másik fiatalemberről van szó.
-
Igen.
-
Ismerem?
-
Azt hiszem. A neve Calum Hood.
-
Ez fantasztikus! – csapta össze a
tenyerét az anyja. – Az a család nagyon kedves, ismerem a szüleit. Nem
csodálom, hogy Calum is olyan rendes lett. – Megcsippentette a fia fülét, mire
az méltatlankodva hátraugrott. – Calum megérdemli, hogy szemtől-szemben mond el
neki az érzéseidet.
-
Tudom.
-
És azt is tudod már, mikor fog eljönni
az ideje ennek a beszélgetésnek? – Niall előbb csak bámult az anyjára értetlenül,
aki továbbra is biztató tekintettel ácsorgott mellette. Aztán végül
felragyogott az arca, és elmosolyodott.
-
Igen, azt hiszem, tudom, mikor fogok
beszélni vele.
A következő egy hetük kész őrültekháza volt; nem
csak a próbán kellett a maximálist kihozniuk magukból minden alkalommal, hanem
még a fellépő ruháikat is le kellett gyártatniuk, ami szinte csak a legutolsó
pillanatban jutott eszükbe. Igazság szerint a következőképpen zajlott a dolog:
-
Hé, és mégis miben fogunk színpadra
állni? – tette fel a kérdést Harry csak úgy mellékesen.
-
Hát, felőlem jöhetsz pucéran is… -
hajolt oda hozzá Louis, majd lopva belecsókolt párja nyakába.
-
Na, lehetne kérni, hogy csökkentsétek a
minimumra az enyelgést? – morgolódott Liam, persze nem egészen őszintén.
Szívből örült barátai boldogságának, de elég nehéz volt ezt elviselnie a
barátnője társasága nélkül. – Mire gondolsz, Harry?
-
Nem kéne valamilyen fellépő ruha? Úgy
értem, egységes?
-
Mégis minek?
-
Szimbolizálná az összetartozásunkat. –
Ezek után pedig értelemszerűen senkinek nem volt több ellenvetése, így Louis
vállalta, hogy rábízza a feladatot a nagymamájára.
A ruha- és énekpróbák
melletti fennmaradó szabadidejüket pedig a csomagolásnak kellett szentelniük;
szinte mindannyian a műsor utáni napokban szándékoztak útnak indulni választott
egyetemük felé, és semmit nem akartak az utolsó percre hagyni. Louis persze úgy
tett, mint akit egyáltalán nem érint mélyen a dolog, Niall azonban tudta, hogy
csak szimulál; igyekszik megvédeni saját magát és Harryt is. A göndör hajú srác
azonban ismét bebizonyította, hogy okosabb a banda legidősebb tagjánál. Két
nappal a nagy fellépésük előtti utolsó próbán történt, hogy Louis nem bírta
tovább, kirobbant belőle az addig féken tartott feszültség és düh.
-
Csak azt mondjátok meg, mi a francért
nem jó nektek a helyi főiskola?! – csattant fel, kezében remegett a cigaretta.
– De hát hová is gondolok, ti túl okosak vagytok már ehhez a kisvároshoz…
-
Ez egyrészről így igaz – kezdte Liam
nyugodtan -, másrészről itt nincs olyan képzés, amire jelentkeztünk volna.
Olyat akarunk tanulni, aminek haszna is lesz, különben elvesztegetünk egy csomó
időt. – Harry közben fölállt, és párja mögé sétálva átkarolta.
-
Mi bánt igazából? – kérdezte suttogva.
Louis kifújta a füstöt.
-
Itt hagytok engem. Mindannyian.
-
És ezt ki mondta neked?
-
Ne nézzél már hülyének! – lökte el
magától Louis. – Nem jártam ugyan egyetemre, de azt még én is tudom, mennyi
kettő meg kettő!
-
Senki nem néz hülyének – állította a
göndör hajú. – Én végig úgy gondoltam, hogy amint elutazom az egyetemre, te is
velem tartasz.
Louis álla olyan
komikusan koppant a padlón, ami harsány nevetésre késztette mind Niallt, mint
Liamet. Míg ők a térdüket csapkodták, addig Harry újra átkarolta a párját.
-
Hát még mindig nem érted? Sehová sem
megyek nélküled.
-
Még a mosdóba sem? – kérdezett közbe
Liam, de persze senki nem vette őt komolyan, így szőke barátjához fordult. – És
mi van veled meg Calummal?
-
Semmi.
-
Nem hiszem én azt! A múltkori bulin
szinte izzott köztetek a levegő, aztán meg gyanúsan egyszerre tűntetek el a
bárból… - Liam a másik vállára tette a kezét. – Csak nem tervezel valamit?
-
Ugyan már, Liam. Pontosan tudod,
mennyire nincs érzékem a tervezéshez.
-
Hát igen. Pont ezért fog mindenkit
meglepni, ha egyszer tényleg megerőlteted magad.
Niall pontosan ezt is tervezte. Mivel becslései
szerint Calum idestova minimum öt éve volt oda érte, így igazán megérdemelt
valami extravagáns és felvágós érzelemkinyilvánítást, amire nem is adódhatott
volna jobb alkalom a rádiós műsor élő showjánál. A szőke srác alig tudott
koncentrálni azon a délelőttön, amikor bejárták a városi művelődési ház kicsike
színpadát, ellenőrizték a hangszereiket meg a ruháikat, aztán még egyszer
utoljára elugrottak, hogy közösen egyenek valamit.
-
Figyeljetek – köszörülte meg a torkát
Louis. A csapat akár fogadni is mert volna abban, hogy Liam lesz az, aki a nagy
búcsúbeszédet mondja, így kicsit meglepetten pillantottak a srácra. – Szeretném
nektek megköszönni ezt a fantasztikus három hónapot.
-
Most meg fogsz ríkatni minket? –
érdeklődött Liam. – Csak mert nem hoztam annyi zsepit!
-
Csak fogd be egy kicsit, és figyelj rám
– kérte a másik csendesen, ami valóban a torkukba forrasztotta a kikívánkozó
szavakat. Louis beletúrt egyelőre még zselézetlen hajába, aztán egyenként a
szemükbe nézett. – Mivel pár évvel idősebb vagyok nálatok, így esélyem sem
volt, hogy egy csapatba keveredjek veletek a gimnáziumban… így kapva kaptam a
lehetőségen, mikor Liam felkeresett az ötletével. Amellett, hogy fantasztikus
ötletnek tartottam, hátsó szándékaim is voltak. Elsősorban megszerezni magamnak
ezt a kis göndör hajú angyalt itt – ölelte magához Harryt, aki rengeteget
fejlődött az utóbbi időben, mert már el sem pirult. – Aztán pedig messziről
mindig olyan boldognak és gondtalannak tűntetek… közelebb akartam kerülni
hozzátok, hogy én is részesülhessek ebben.
-
Na, és beváltottunk a hozzánk fűzött
reményeidet? – kérdezte Niall némileg elérzékenyülve. Sosem gondolta volna,
hogy egyszer egy olyan csapat tagja lesz, ahová Louis Tomnlinson mindenáron be
akar kerülni.
-
De még mennyire. Új érzés volt számomra,
hogy vannak, akik meghallgatják a véleményem és az ötleteim, sőt, meg is
fogadják őket. – Mosolyogva megcsóválta a fejét. – Aztán meg hihetetlen az
összetartás, amit nálatok tapasztaltam.
-
Mire gondolsz? – vonta fel a szemöldökét
Harry.
-
Nem számít, ki szól be nektek, ti mentek
tovább azon az úton, amit kijelöltetek magatoknak. Közben pedig nem felejtettek
el kiállni a másikért… amikor elkezdtek rólam hülyeségeket terjeszteni, én le
se szartam… ti azonban helyettem is felháborodtatok. És helyettem is megvívtátok
a harcokat – mosolygott rá Niallre, aki ellökött egy srácot az utcán, mert az
valami csúnyát motyogott a társának, és közben Louis-ra mutogatott.
-
Nem a mi stílusunk, hogy ott hagyjuk a
barátainkat a bajban – mondta ki Liam a nyilvánvalót. – És különben is, mind tudjuk,
hogy ebben Luke volt a sáros, nem pedig te.
-
Ebben éppen ő volt, az igaz – hagyta
annyiban a másik. – De nem voltam mindig olyan, mint most. Nem voltam… rendes.
-
Miért, most talán rendes vagy? –
nevetett Niall szeretettel.
-
Kapd be!
-
Tudod, hogy nem vagy az esetem! Úgy
szeretlek, mint a bátyámat, Tomlinson! – Összekacsintottak, majd Louis
folytatta:
-
Az a lényeg… hogy még ha nem is nyerünk,
amit őszintén kétlek, mert hát kik is az ellenfeleink? Az a Zayn gyerek, aki
máris művésznevet használ, tehát egyértelműen el van szállva magától… meg ki is
a másik? Ja, valami nyári gyerekek…
-
Megértettük a lényeget, lapozzunk! –
indítványozta Harry somolyogva. – Tehát nagyon le vagy kötelezve, amiért
bevettünk a bandába?
-
Ja, valami ilyesmit akartam kihozni
belőle – vont vállat Louis, és a pólója alját kezdte babrálni. Zavarban volt. –
Szóval mindenesetre… kösz mindent. Tényleg.
-
Most úgy csinálsz, mintha soha többé nem
látnánk egymást – mutatott rá Harry lágyan. – Pedig te velem jössz… ezeket meg
bármikor meglephetjük, amikor nem számítanak rá!
-
Hát azért jobb szeretném, ha előtte
odacsörögnétek! – mondta Liam. – Valószínűleg éppen el leszek foglalva
valamivel.
-
Na, vajon mégis mivel? – lökte oldalba
Niall, aztán meg már birkóztak is, és kicsit sem zavarta őket, hogy a pizzázó
teljes vendégsége őket bámulja. Elvégre fiatalok voltak, boldogok és
szerelmesek.
-
Sziasztok. – Amint felhangzott mellettük
az a jól ismert, borzongató hang, Niall azonnal megpróbálta kihúzni a fejét
Liam karja alól, sikertelenül. Liam csak lazított egy kicsit a szorításán, de
eszében sem volt elengedni a szőkét.
-
Helló, Mr. Hood – mosolygott szélesen
Harry, és arrébb húzódott, hogy helyet adjon a srácnak, de ő csak intett.
-
Kösz, de nem ülök le. Csak kiugrottam
némi kajáért.
-
Mi történt, Hemmingsre az utolsó
pillanatban jött rá a gyakorolhatnék? – érdeklődött Louis, mialatt Niall
továbbra is Liam karjával küszködött. Érezte, hogy vöröslik a feje.
-
Ahogy mondod – nevetett fel Calum, és a szőkének
ez adta meg a végső lökést; egyetlen erőteljes mozdulattal kirántotta magát, és
majdnem nekizuhant az asztal mellett álldogáló Calumnak. Igyekezett kellően
rendbe tenni magát, de a másik srác még csak rá sem nézett. – Megmondtam neki,
hogy most már hiába kapálózik, de valamiért megtáltosodott.
-
Oh, nem tudod kitalálni, miért? –
könyökölt az asztalra Liam vigyorogva, amit Calum viszonzott is. Niall
összepréselte a száját.
-
De, azt hiszem, tudom. Sok sikert nektek
estére!
-
Viszont neked is! – emelte fel a kezét
tiszteletteljesen Louis, majd Calum a következő pillanatban már kint is volt az
ajtón. Mielőtt meggondolhatta volna magát, Niall utána iramodott, és épp
sikerült elcsípnie, mielőtt átvágott volna az utcán.
-
Calum! – A srác kelletlenül megállt, de
nem fordult felé.
-
Tessék.
-
Én… csak… hogy vagy?
-
Remekül.
-
Izgulsz?
-
Hát persze.
-
Biztos fantasztikusak lesztek…
-
Hagyjuk ezt, Niall! – A szőke
összerezzent; korábban imádta, ahogy a srác kimondta a nevét, ez alkalommal
azonban rossz értelemben rázta ki a hideg. Erre rátett még egy lapáttal Calum
elutasító tekintete, amit rá vetett. – Azt hiszem, a múltkor elég nyilvánvalóan
kifejtetted, hogy áll a helyzet kettőnk között. Szóval nem kell a jó pofizás,
rendben?
-
Én nem…
-
Nem érdekel, mit csinálsz és kivel, de
engem hagyj békén! Oké?
És Calum folytatta
útját az úton át, majd be a művelődési központ ajtaján. Niall álldogált ott még
egy darabig, mint egy rakás szerencsétlenség, aztán viszont mély levegőt vett,
és visszatért a barátaihoz. A fejében már kész volt a terv… csak meg kellett
valósítania.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése