Ahogy ígértem, a Zude történetek után most egy másik párossal érkeztem, akiket szintén imádok. A történetet egy remek videó ihlette, amit majd a végén belinkelek nektek, hogy még inkább magatok elé tudjátok képzelni a történéseket. ;)
Kellemes olvasást! :)
Az a nap ugyanúgy kezdődött, mint az összes többi, mióta a
városba tette a lábát; már a kakas kukorékolása előtt kipattant az ágyból,
aztán rohant a fegyvertárba, hogy rendbe hozza Arthur előző este tönkretett
fegyvereit; utána loholhatott a konyhába, hogy tálcára dobálja a reggelijét, és
még így is majdnem elkésett, ugyanis a herceg már ébredezett, mikor széthúzta a
függönyt a szobájában.
-
Áh, túl fényes!
-
Igen, úgy hívják, Nap.
-
Ne szemtelenkedj velem korán reggel.
-
Nem szoktam napszakhoz kötni a szemtelenkedést,
uram.
-
Pontosan tudom – sziszegte Arthur a nagy halom
takaró alól, amit Merlin a következő pillanatban lerántott róla. – Rendben,
rendben, felfogtam!
-
Örvendetes volna – somolygott a varázsló
suttyomban, majd, mielőtt a herceg ismét ráripakodhatott volna, a szájába
nyomott egy kolbászkát. Na, nem a sajátját persze. Habár attól is elállt volna
a szava, efelől nem volt kétsége. – Ha nem sietsz, lekésed a nap első
mérkőzését.
-
Jól van, megértettem – csámcsogta Arthur roppant
herceghez méltóan, aztán kimászott az ágyból. Merlin gyorsan elfordult, és úgy
tett, mintha volna valami dolga. – Nincs valami dolgod?
-
Hogy herceget neveljek belőled, de ezt már rég
feladtam.
-
Kac-kac, Merlin! Ma sziporkázol! – A varázslónak
lett volna erre is egy ütős visszavágása, de hirtelen elvonta figyelmét Arthur barna, meztelen mellkasa, amit a tükrön keresztül pillantott meg. Csendesen
sóhajtva azon töprengett, vajon mikor fog már elmúlni ez az érzés a szívéből.
Az a nap tényleg úgy indult, mint bármelyik másik, és az sem
lepett meg senkit sem, hogy Arthurt még ebéd előtt megpróbálták megölni. Mivel
az udvarban éppen lovagi torna zajlott, így a támadás majdhogynem elvárható is
volt, habár ez Merlint nemigen tudta megnyugtatni. Főleg, miután Gaius rájött,
hogy a támadás végül is sikeres volt.
-
Miről beszélsz? – kérdezte Merlin fojtott
hangon, miközben összefont karokkal támaszkodott az istálló ajtajának, és azt
bámulta, hogyan veri péppé ellenfeleit a herceg. – Arthur még mindig él.
-
Így igaz – bólintott lassan Gaius. – De nézd
csak meg jobban. Nem veszel észre rajta valami különöset?
-
Azt, hogy ütődött? – Az idős férfi csak felvont
szemöldökkel jelezte, hogy illene komolyabban vennie a helyzetet, így hát
Merlin bosszúsan sóhajtott, majd megszemlélte a herceget.
Ugyanolyan fürgén mozgott, ugyanolyan pontosan célzott, mint
máskor. Győzelme után Arthur rendszerint körbefordult a tapsra reagálva, majd
felsegítette szerencsétlent, és még hátba is veregette, ez alkalommal viszont
egyiket sem tette… helyette megmarkolta a kardja markolatát, és erősen
belevágta fegyverét a földön fekvő harcosba. Pár pillanatra mindenki ledermedt,
kivéve persze Merlint és Gaiust, akik szinte nyomban a küzdőtéren termettek. Az
idős férfi letérdelt a harcos mellé, eltávolította róla a páncélt, és próbálta
megállapítani, mennyire súlyos a sérülése. Messziről úgy tűnt, a férfi már nem
él, de a páncél miatt Arthur egyáltalán nem tudta mélyebbre lökni a kardját,
így az megrekedt a férfi mellkasa előtt pár centivel.
-
Semmi baja – jelentette Gaius nyugodtan, mire a
tömeg felzúgott. Merlin a szeme sarkából észrevette, hogy a király feléjük
indult, így megragadta Arthur karját, és magával vonszolta.
-
Hová megyünk? – érdeklődött kedélyesen.
-
A kastélyba.
-
Remek. Éhes vagyok. – Merlin erre csak
felmordult, jobban szerette volna, ha zárt ajtók mögött vannak, mielőtt kitör a
haragja. Szinte betaszította Arthurt a szobájába, aki bukdácsolt egy keveset,
majd elterült az ágyán. Még mindig rajta volt a páncélja. – Huh, ez kimerítő
volt!
-
Igen? Kimerítő majdnem megölni egy fegyvertelen,
földön fekvő embert? – akarta tudni Merlin.
-
Mm… megint rosszat álmodtál?
-
Ott voltam, Arthur! Láttam, hogy meg akartad
ölni, és csak a szerencsén múlott, hogy nem sikerült! – A herceg erre már ülő
helyzetbe tornászta magát, aztán pislogva megpróbált a szolgára fókuszálni.
-
Te meg miről beszélsz? Küzdöttünk… és nyertem.
Ennyi. Aztán valamilyen különös oknál fogva megragadtad a kezem, és a szobámba
vonszoltál. – Arthur kinyitotta, majd becsukta a tenyerét. – Különös érzés
volt.
-
Micsoda? – csattant fel Merlin, aki lassan
kezdte elveszíteni a fonalat.
-
Hogy valaki megfogta a kezem. – A varázsló
szemébe nézett, Merlinnek pedig elakadt a lélegzete. – Különös volt. De nem
kellemetlen. Ami megint csak különös. – A fiú nem hagyta magát eltöprengeni a hallottakon,
helyette odaállt Arthur elé, összefont karral, és megpróbált fenyegetőnek
tűnni.
-
Azt akarod mondani, hogy nem emlékszel arra a
pillanatra, amikor a harcos mellkasába állítottad a kardod? – Arthur összevonta
a szemöldökét.
-
Nem, nem emlékszem ilyesmire. – És Merlin most
már értette, mire utalt Gaius.
-
Tehát Arthurt megátkozták – foglalta össze a
helyzetet a fiatal varázsló, mikor aznap este hazatért. Gaius az asztalánál
ült, és valamilyen papírokat tanulmányozott, de azért bólintott. – Kicsoda? És
mikor? Te láttad?
-
Nem láttam.
-
Akkor honnan tudtad? – roskadt le Merlin egy
székre. – Honnan tudtad már azelőtt, hogy megtette volna? – Gaius szomorkásan
sóhajtott.
-
Tudod, Merlin, elég öreg vagyok már, átéltem és
tanultam egyet-s, mást. Észrevettem az Arthur körül felgyülemlett negatív
energiát, a gonosz szándék ott sompolygott a nyomában. De azt nem tudtam, hogy
erre fogja kényszeríteni őt.
-
És mit tegyünk? Állítsuk le a tornát azzal, hogy
a herceget megátkozták? Uther azonnal máglyára vetne mindkettőnket…
-
Nos, valahogy meg kell védenünk Arthurt – mondta
Gaius úgy, mintha Merlin nem ezt csinálta volna a nap huszonnégy órájában. –
Ügyelnünk kell arra, hogy senkit se öljön meg, amíg előkerítjük a tettest. Mást
nemigen tehetünk jelen helyzetben. – Merlin ezt egyáltalán nem így gondolta,
úgyhogy eldöntötte, hogy a saját kezébe veszi a dolgok irányítását, és
felkeresi oly nagy becsben tartott és szeretett házisárkányát. Illetve
kastélysárkányát.
-
Késtél – köszöntötte a sárkány, amint Merlin,
fáklyával a kezében felbukkant a bejáratnál.
-
Bocsánatért esedezem, de lefoglalt a herceg,
akinek az életét kell óvnom, tudod.
-
Tudom. Tehát, mit kívánsz tőlem?
-
Arthurt megátkozták – közölte nyugalmat
erőltetve magára. – Tudni akarom, mit tehetünk érte. – Arra számított, hogy sárkánya
elkezd rébuszokban beszélni, amikből majd persze semmit sem tud kihámozni
napokig, utána visszajön, újra segítségért esdekel, míg végül a sárkány
hajlandó megadni neki a válaszokat. Ehelyett…
-
Meg kell találnod az igaz szerelmét. –
Tücsökciripelős csend következett.
-
Ennyi? – szólalt meg végül Merlin. – Meg kell
találnom a szerelmét, és ennyi?
-
Az igaz szerelmét – ismételte meg a sárkány. –
Azt hiszed, ez olyan egyszerű lesz? Ne légy elbizakodott, ifjú mágus! Szerelem
lehet sok, de igaz szerelem csak egyetlenegy!
-
Rendben – bólintott a fiú készségesen. – És ha
megtaláltam? Mit kell tennem?
-
Csak az igaz szerelem csókja töri meg a hercegre
bocsátott átkot – kántálta az állat, aztán valami hunyorgás-félét produkált.
-
Tehát csak hogy tisztázzuk. Igaz szerelem, csók,
átok sehol, igaz?
-
Igaz. – És Merlin már ott sem volt.
A fiú az elkövetkező napon sem tétovázott, habár sosem volt
az a sokáig egy helyben ücsörgős fajta. Gyorsan felszolgálta a reggelit a
hercegnek, aztán belenyomta egy dézsa fürdővízbe – mivel sietett, a figyelme
egyáltalán nem kalandozott el Arthur egyéb érdekes testtájékaira -, aztán
kivetődött a folyosóra, átszaladt az udvaron, majd lihegve bekopogott az egyik
házikó ajtaján.
-
Merlin! – mosolygott rá Gwen némileg
gondterhelten, mielőtt utat engedett neki. – Minek köszönhetem ezt a korai
látogatást?
-
A segítségedre van szükségem. Illetve… -
folytatta gyorsan -… Arthurról van szó – tette hozzá, amivel azonnal
felkeltette a lány figyelmét. – Vannak érzéseid iránta, igaz?
-
Én… sosem remélnék olyasmit, ami nem adathat
meg.
-
Gwen – ragadta meg a kezét Merlin. Hiába,
sürgette az idő, elvégre a herceg vize lassan kihűl, utána pedig Arthur
visszamegy a küzdőtérre… és ki tudja, talán aznap már nem lesz akkora
szerencséjük, mint előzőleg. – Mit súg a szíved?
-
Oh, nem, erre nem fogsz rávenni! – háborgott a
lány. – Egyszer már a szívemre hallgattam… és annak sem lett jó vége. – Merlin
ezt sajnos nem tudta cáfolni.
-
De én tudom, hogy te vagy az a nő, aki kell neki
– bizonygatta kétségbeesetten, és határozottan féltékenyen. – Senki másra nem
néz úgy, ahogy rád… senkivel sem törődik annyira, mint veled és a jóléteddel. –
Ezen Gwen halványan elmosolyodott, majd a fiú arcára simította a tenyerét.
-
Tévedsz, Merlin. Tévedsz.
Mivel Merlin terve – miszerint szépen elintézi, hogy Gwen,
aki határozottan szerelmes volt a hercegbe, szalad, és megcsókolja Arthurt még
a torna kezdete előtt – füstbe ment, így kicsit bosszúsabban segített Arthurnak
felöltözni, mint eredetileg akarta, de a herceg vagy nem vette észre, vagy nem
érdekelte. Merlin szíve ebbe belefacsarodott kicsit, de uralkodott az
érzelmein, mint mindig. Kötelességtudóan bekísérte a srácot a sátrába, ahol
meditálhatott még egy keveset, ő maga pedig kisurrant, hogy gondolkodhasson.
Nem hagyhatta, hogy Arthur átokkal a fején lépjen pályára, de arra sem
várhatott, hogy Gwen egyszer csak meggondolja magát. Valamiért biztos volt
abban, hogy nekik együtt kell lenniük, és abban is hitt, hogy Gwen az az igaz
szerelem, akiről a sárkánya beszélt. Mélyet sóhajtva megdörgölte az arcát… mikor
hirtelen eszébe jutott valami. Hiszen ő varázsló! Ha igaz a szóbeszéd, akkor a
valaha élt legnagyobb varázsló, csak nem fog ki rajta egy hétköznapi kis átok!
Új energiával feltöltődve lépett be az első útjába kerülő sátorba, majd
hozzálátott az átváltozáshoz.
Pár perccel később a Gwen néven ismeretes szolgáló hosszú és
céltudatos léptekkel vágott át a téren, egészen egy gazdagon feldíszített
sátorig. Félrehajtotta a bejáratot, belépett; Arthur meglepetten fordult felé,
de nem volt ideje megszólalni, a lány lendülete csaknem lesodorta a lábáról,
ahogy átkarolta a nyakát, és megcsókolta. Arthur a legelső pillanatban el
akarta taszítani… aztán lehunyt szemhéja mögött arany szikrák kezdtek táncolni,
és egy korábban sosem tapasztalt érzés kerítette hatalmába. Magához húzta hát a
másikat, és elmélyítette a csókot. Mikor pár perc múlva kinyitotta a szemét,
azt hitte, valaki mást fog maga előtt látni… de csak Gwen volt ott.
Rámosolygott a lányra, majd megköszörülte a torkát, és azt mondta, még fel kell
készülnie. Gwen bólintott, és távozott.
-
Elintézted – suttogta Gaius tanítványának, mikor
az megérkezett mellé.
-
Hm? Mire gondolsz? – kérdezett vissza, mire az
idős férfi a pálya felé biccentett. Arthur küzdött éppen, de nyoma sem volt
rajta a korábbi vérszomjnak. – Igen. Nem hagyhattam, hogy megöljön valakit.
Utána élete végéig emésztette volna a bűntudat.
-
El fogod árulni nekem valaha, hogy csináltad?
-
Nem.
-
Sejtettem.
Merlin összefonta a karját maga előtt, úgy nézte Arthur
jutalomjátékát. Mikor az utolsó meccsnek is vége lett, a fiú arra lett
figyelmes, hogy Arthur tekintete elkalandozott egy bizonyos irányba… mégpedig
arrafelé, ahol Gwen ült. Merlin gyomra összeugrott… de szépen megnyugtatta
magát, hogy pontosan ez volt a terve. Összeboronálni azt a kettőt, hogy az ő bolond
szíve végre ne tápláljon vérmes reményeket. Ha Arthur megházasodna, kénytelen
lenne végre elfogadni, hogy a herceg sosem lesz az övé… semmilyen értelemben.
Gwenhez tartozott… az igaz szerelméhez, akinek a csókja megtörte az átkot. És
ez pontosan így volt rendjén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése