A következő, kicsit szomorkásabb fejezet megérkezett! :)
-
Nahát, valaki nagyon búval bélelt – szólt
Catarina, miután ajtót nyitott. Magnust leszámítva egyedül Simon tudta, hol
lakik a nő, de korábban még egyszer sem kereste fel. Inkább parkokban vagy
olyan éttermekben találkoztak, ahol a boszorkánymesternek nem kellett álcáznia
kék bőrét. – Mi a gond, Napjáró? – Catarina hellyel kínálta a nappaliban, ahol
egyetlen kanapé állt csupán.
-
Szerelmes vagyok – közölte a srác, a nő arca meg
grimaszba torzult.
-
És? Örülj neki. A Lightwood család biztos nagyon
boldogan a tagjai közé fogad egy mondént. Vagy egy vámpírt. Mi is vagy
mostanában?
-
Az a helyzet… hogy azt hiszem, nem belé vagyok
szerelmes.
-
Ó – reagált Catarina érzelemmentes arccal. – Hát
akkor ki az?
-
Raphael. – Simon most először fogalmazta meg az
érzéseit hangosan, habár mégis hogyan lehetett volna szerelmes? Hiszen nem is
ismerte…
Eszébe jutott, amikor félmeztelenül sétálgatott Raphael
egykori szobájában, és amire rámutatott, arról a srác elmesélte, mi a
története. A poszterek, amikre elköltötte a zsebpénzét; a képregények, amikért
órákat állt sorban; a baseballkesztyű, amit az apja vett neki, és amivel
rengeteget játszottak, mielőtt a férfi lelépett.
-
Felkerestem az átváltozásom után – vallotta be a
srác, mialatt a szekrénynek támaszkodott; mintha a két világ mezsgyéjén
álldogált volna.
-
És? Mi történt?
-
Megijedt. Éppen a nőjével indultak valahová,
amikor kiléptem az árnyékból…
-
Aha, tehát már akkor is alkalmaztad a drámai
belépőt – jegyezte meg Simon, a másik meg csak vállat vont. – Aztán?
-
Egy szót sem szóltam hozzá, de szerintem
megértette a szándékomat, mert onnantól kezdve rendszeresen érkezett némi pénz
anyám nevére. – Simon úgy vélte, nem érdemes tovább kerülgetnie a forró kását.
-
És… visszajártál még a családodhoz?
-
Igen – hangzott az azonnali válasz. – Magnus nem
mesélt neked erről?
-
Miért kellett volna neki?
-
Kedvel téged – mutatott rá Raphael. – Magnus
fogadott be, mikor nem volt hová mennem. Nála vészeltem át az átmeneti
időszakot, és nála tanultam meg elviselni a kereszt érintését. – Simon
bólintott, elvégre erről a mérhetetlen kitartásról még ő is hallott. – Utána
rendszeresen visszajártam, amíg anyám meg nem halt. Valószínűleg sejtette, hogy
valami nincs rendben – folytatta, kitalálva Simon gondolatát -, de soha nem
mondott semmit. – A vámpír félrebiccentett fejjel nézett rá. – Ilyesmi forog a
fejedben? Tudod, hogy az árnyvadász kódex…
-
Hidd el, tudom – vágott közbe Simon. – De talán
azért hoznak annyi hülye szabályt, mert rájuk a többségük nem vonatkozik.
Hiszen árnyvadász családban nőttek fel, így nem kell lemondaniuk a szüleikről.
-
Ha most azt akarod mondani, hogy…
-
Nem bántam meg – sóhajtott Simon -, csak nem
hittem, hogy ennyire nehéz lesz. Hogy fel kell áldoznom az egész eddigi életem
a jövőm kedvéért. – Raphael olyan tekintettet vetett rá, ami egyértelműen azt
üzente, nem kell feltétlenül így lennie. – Nem lehet másként. Felesküdtem. És
szeretek árnyvadász lenni.
-
Akkor pedig – mondta a vámpír lassan -, el kell
fogadnod, hogy nem kaphatsz meg mindent.
-
Raphael? – Catarina hangja rántotta vissza a
jelenbe. – A vámpír?
-
Igen. – Mielőtt a nő reagálhatott volna, gyorsan
folytatta: - Azért magához jöttem, mert talán pártatlanul tudna tanácsot adni
nekem… hogy mit tegyek.
-
Mik a lehetőségek? – Catarina hátradőlt, és
igyekezett úgy szemlélni a dolgot, mint ahogy a kórházban viselkedett.
-
Elfogadom, hogy ez az egész Raphaellel csak egy
kis kitérő volt, és a továbbiakban méltó árnyvadászként viselkedem. Harcolok,
elveszem feleségül Isabelle-t, gyerekeink születnek, aztán meghalok.
-
Izgalmas. És a másik oldal? – Simon nyelt.
-
Szakítok Izzyvel, ami után valószínűleg el kell
majd költöznöm onnan. Abban sem vagyok biztos, hogy harcolni engednek-e majd…
És Raphael talán fel sem fogta, mit venne ezzel a nyakába…
-
Szerintem Raphael pontosan tudja – szólt közbe
Catarina, majd a következő pillanatban egy-egy bögre jelent meg a kezükben. –
Gondolom, butaság lenne megkérdeznem, hogy te mit akarsz…
-
Szeretem Izzyt, de mostanában már nem olyan a
viszonyunk, mint régen… próbálom nem azért belelátni a problémákat, hogy
könnyebb legyen megmagyaráznom a viselkedésemet.
-
Ez máris megkülönböztet téged a többi férfitól –
vélte a nő. – Viszont a megcsalás attól még nem helyes.
-
Tudom.
-
Ha a második opció mellett döntesz, elmondod
neki, hogy mi történt Raphaellel?
-
Kényelmesebb lenne, ha nem tenném, de senkivel
szemben sem lenne tisztességes.
-
Az a véleményem – kezdte Catarina néhány perces
töprengés után -, hogy az életed csak a tied. Nem dönthetsz csak azért így vagy
úgy, mert arra gondolsz, mit fognak szólni mások. Neked kell együtt élned ezzel
a továbbiakban, tehát jogod van hozzá. – A nő óvatosan megérintette Simon
vállát. – Nem maradhatsz egy kapcsolatban, ha az már nem okoz neked örömet. –
Szünetet tartott. – Ugyanakkor nem szabad felelőtlenül fejest ugranod egy
másikba.
Simon még akkor sem érezte magát ilyen idegesnek, mikor a
felemelkedése előtt állt. Összeszorult a torka arra gondolva, hogy George vajon
milyen tanácsot adna neki. Hogy mellette állna-e, vagy leüvöltené a fejét,
amiért annyi küzdelem után dobja Isabelle-t, a harcos istennőt?
-
Simon! – mosolyodott el Clary, ahogy a srác
aznap este belépett a nappaliba. A lány letette a földre az éppen olvasott
könyvét, majd odasietett, és megölelte.
-
Ennyire hiányoztam?
-
Még annál is jobban! – felelte Jace az egyik
kanapén terpeszkedve.
-
Mi a helyzet? – kérdezte Clary, és lesöpört
néhány szöszt Simon pólójáról. A mozdulatban minden törődése és szeretete benne
volt.
-
Semmi különös. – Aztán: - Izzy merre van?
-
Elkísérte Alec-et haza – mondta a lány, majd az
órájára nézett. – De hamarosan jönni kell.
-
Megmondjátok neki, hogy fent vagyok?
-
Nem maradsz itt egy kicsit? – Ezt meglepő módon
Jace javasolta, Simon meg annyira elcsodálkozott, hogy rábólintott.
Beszélgettek és hülyéskedtek, és nevettek Jace értetlen
arcán, amikor kockadolgok kerültek szóba. Simon már majdnem elfelejtette, miért
volt feszült korábban, de aztán megérkezett Isabelle. A haját kivételesen
összefogta, de még így is gyönyörű volt. Ahogy odasétált hozzájuk, Simon
rájött, hogy már nem ver gyorsabban a szíve, és nem izzad a tenyere a
látványtól. Izzy már csak egy lány volt számára, akit nagyon szeretett, de
akibe már nem volt szerelmes.
Röviden csevegtek, majd Simon és Isabelle elindult fölfelé.
A lány a bátyjáról mesélt és Magnusról, meg a közelgő esküvő lehetőségéről.
A szobába érve Izzy ledobta magáról a felsőt és a nadrágot,
aztán bebújt a takaró alá. Mikor látta, hogy Simon nem követi a példáját,
felült. A srác az ágy előtt állt.
-
Beszélnünk kell.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése