A bajkeverők 2. rész

A második fejezet, amiben a helyzet bonyolódik. :)

Másnap reggel Jiang Cheng a szokásos helyen, a trónon ült a fogadóteremben, és a beérkezett jelentésekkel foglalkozott, mikor nagy sietve mellé vetődött az egyik szolgáló.

-        Uram…

-        Mi az?

-        A kapu előtt áll egy jóképű fickó… azt mondja, Wen Kexing urat keresi.

-        Nagyszerű – sziszegte a ház ura. – Minden bolond itt gyűlik össze? – Nagyot sóhajtva felállt. – Szólj ezeknek az idiótáknak!

-        U… uram, már tudnak róla.

-        És?

-        Nos, talán a saját szemével kellene látnia.

A következő volt a helyzet: a beszámolók alapján Zhou Zishu már odakint volt a látogatóval, viszont akihez érkezett, vagyis Wen Kexing továbbra is a legnagyobb lelki nyugalommal iszogatott.

-        Az exem – mondta épp. – Egy másik életből.

-        Legalább szakítottál vele, mielőtt meghaltál? – tapintott a lényegre a Kard Halhatatlan.

-        Hm, ebben nem vagyok biztos.

-        Mi ez a zaj? – érkezett meg Lan Wangji.

-        Hogyhogy nem tudod? – fordult oda Jiang Cheng. – Nem vagy fent órák óta?

-        Meditáltam.

-        Nálunk máshogy hívják! – nevetett Wen Kexing.

-        Az a te embered odakint?

-        Fogjuk rá.

-        Akkor miért nem vetsz véget ennek?

-        Lan Zhan, ne rontsd el a szórakozást! – kérte Ye Bai Yi, és koccintott Wen Kexinggel. – Hé, ti odakint! Ha bunyózni akartok, le a ruhákkal! Nem a semmiért utaztam ennyit.

-        Azt mondtad, a gyerek miatt jöttél – emlékeztette Lan Wangji.

-        Ami nem is volt hazugság.

-        Bosszantó – mondta a főkultivátor, aztán meglátta a nem messze ácsorgó kedvesét. – Wei Ying!

-        … fogadok arra, hogy Zishu győz.

-        Persze, tudom, ő a barátod, de láttad már a másik fickó izmait? – kérdezte Nie Hausang a legyezője mögül.

-        Lan Zhan kivájná a szemem!

-        Az már igaz.

-        Ebből elég volt – döntött Lan Wangji, és a kapu felé indult.

Azt még Lan Wangji is elismerte magában, hogy az idegen jóképű volt a maga kigyúrt módján. Testére tapadó fekete holmikat viselt, így jól lehetett látni minden porcikáját.

-        Közönséges – állapította meg, majd kardját markolva Zhou Zishu mellé lépett.

-        Xia Yao-val akarok beszélni – mondta a fickó, valószínűleg nem először.

-        Nekem is elmondhatod ugyanazt, amit neki mondanál.

-        Azt kétlem. – A sármos férfi végigmérte őket, majd hellyel-közel végrehajtott egy tisztességes üdvözlést. – A nevem Yuan Zong. Nem akarok bajt. Xia Yao egy régi… barátja vagyok.

-        Miattam nem kell virágnyelven fogalmazod – mondta Zhou Zishu továbbra is nyugodtan. Lan Wangji valószínűleg pont emiatt a nyugodtság miatt szimpatizált vele kezdettől fogva. – Ha ő is beszélni akar veled, rendben. Ha nem, akkor viszont távoznod kell.

-        Nos, azt nem tudom nyugodt szívvel megígérni. – Zhou Zishu enyhén felvonta a szemöldökét, Lan Wangji megszorította a Bitchent.

-        Tisztában vagy azzal, ugye, hogy ez már egy másik élet? Megvolt a lehetőséged, hogy mellette légy, amit vagy kihasználtál, vagy nem.

-        Adódott egy lehetőség, éltem vele – vágott közbe a fickó, majd lassan, minden szavát hangsúlyozva azt mondta: - Elvégre a lelki társamról van szó. – Wangji látta, hogy erre Zishu hátratett keze ökölbe szorult.

-        Mit mondtál? – Yuan Zong mintha észre sem vette volna a hangban bujkáló fenyegetést, folytatta:

-        Mindig arról beszélt, mennyire passzolunk egymáshoz, és hogy lelki társak vagyunk… ilyen csak egyszer adatik az életben. Legyen az bármelyik élet.

Zishu ekkor félig Wangji felé fordult, mintha tőle várna tanácsot.

-        Bíznod kell Wen Kexingben. – Zishu bólintott, de tekintetében kétkedés ült. – Meglehet, hogy ezt az egészet ő szervezte a saját szórakoztatására – mondta, mintha olvasna Zishu gondolataiban -, de én nem hiszem. Aki iránt… ilyen mélyen érez, azt nem alázná meg.

Zhou Zishu mélyet sóhajtott. Végiggondolt mindent, amit ismeretségük alatt Lao Wen tett, és arra jutott, Wangjinak igaza van. Voltak persze ártatlan áldozatok, de a férfi sosem ártott volna neki szándékosan.

-        Rendben – mondta végül. – Mivel ez nem a mi területünk, nem engedhetlek be. Lao Wen fog kijönni hozzád, ha akar.

Yuan Zong erre meghajtotta magát, Zishu pedig elfordult, és visszasétált a kapun. Mikor Wangji észrevette, hogy az idegen ujjai megrándulnak, jelentőségteljesen megrázta a fejét.

Jiang Cheng a kapu mellől követte az eseményeket, és most gúnyos mosollyal fogadta Zishut.

-        Miért nem döngölted a földbe?

-        A kapud előtt? – kérdezett vissza, majd az iszogató társasághoz telepedve ő maga is felhajtott egy kupicával. – Lao Wen, téged keresnek.

-        Ühüm, ez már kiderült – bólintott a férfi. – Azt mondod, menjek ki? – A két tekintet összefeszült.

-        A te döntésed. Megbízom benned.

-        Ez aztán az unalmas délelőtt! – méltatlankodott Ye Bai Yi.

-        Ne haragudj a műsor hiányáért – mondta Zishu. – Bármikor távozhatsz, ha unatkozol.

-        Szeretnéd, mi? Megvárom a végét. – A háta mögé pillantott. – A kölykök is magukhoz tértek végre!

-        Nincs mindenkinek halhatatlan szervezete – mormolta Zishu, mialatt a fiatalok megálltak mellettük és köszöntötték őket. – Mindenki kipihente magát? – Bólintások. – Akkor kezdjük egy kis bemelegítéssel.

Zishu terve az volt, hogy a gyerekekre hivatkozva kivonja magát a forgalomból, de alig tettek meg néhány lépést, odakintről durranás hallatszott, majd valami elsuhant Zishu mellett, vészesen közel az arcához. A kölykök úgy megijedtek, hogy majdnem hasra vetették magukat. Ye Bai Yi felpattant.

-        Lan Zhan! – futott a kapu felé a pánikba eső Wei Wuxian.

-        Semmi baja – nyugtatta Jiang Cheng. – Még.

Zishu Lan Xichen gondjaira bízta az ijedt tanítványokat, majd ismét odakint találta magát, ahol Wen Kexing állt régi kedvesével szemben. Mivel nem volt nála a legyezője, Lan Wangji féloldalasan Wen Kexing elé állt, kihúzva kardját a tokjából.