- Tényleg nem akarom elhinni!
- Ne haragudj.
- Elvileg én leszek a főhős, mégis rólad posztolnak többet! Megszakad a szívem! – Christopher menet közben a mellkasára tette a kezét. Mikor féloldalasan rám sandított, láttam, hogy mosolyog.
- Én csak egy mellékszereplő vagyok, nem kell aggódnod.
- Néha igencsak hülye vagy!
- Hé! – méltatlankodtam durcása, mire felnevetett, és megborzolta a hajam. Alig valamivel voltam alacsonyabb nála, de ez is elég volt ahhoz, hogy folyton a fejemet piszkálja.
- Egyébként nem csodálom, hogy odavannak érted. Ennek a cuki pofinak nehéz ellenállni.
- A karakter cuki, amit alakítok, nem én.
- Biztos ez? Mert nézd csak meg! – Épp beértünk az aznapi díszletbe, amikor Christopher felém fordult, és kelyhet formáló kezével közrefogta az arcomat. Nem ért a bőrömhöz, de még feljebb biccentettem a fejem. – Lássuk azt a mosolyt! – Én pedig engedelmeskedtem.
- Borzasztóan hálás vagyok, amiért időt szakítasz ránk!
- Ez csak természetes. Mindenképp látni szeretnék néhány jelenetet, hogy el tudjam kapni a sorozat hangulatát.
- Persze, persze. – Az asszisztens, aki bevezetett a díszletbe, csupa lelkesedés volt, no meg jó sok smink, amit nyilvánvalóan a híres énekes kedvéért pakolt magára. Gondolatban felsóhajtottam, és karba tett kézzel megálltam a világításon kívül. – Most épp egy családi jelenetet fognak felvenni. – Követtem a nő tekintetét, és akkor megláttam…
Azt. A. Mosolyt.
A srác egyébként is gyönyörű volt, de ez a mosoly egyenesen égi magasságokba emelte. Nem tudtam levenni róla a szemem, és nem tudtam eldönteni, melyiket tenném szívesebben; odaszaladnék, és én is megtapogatnám azt az imádni való arcot, vagy pedig… megszabadítanám attól a ronda ingtől, amit viselnie kellett.
Mikor kísérőm megköszörülte a torkát, visszafordultam felé, és én is felvillantottam egy mosolyt.
- Ő ki?
- A magasabb Christopher, a főhős, a másik pedig Aaron, aki az öccsét alakítja.
- Szóval Aaron – mormoltam, ahogy a nő arrébb lépett, hogy egyeztessen valakivel. Követtem tekintetemmel a srác mozgását, aki leült az egyik kanapéra, és keresztbe tette a lábát. Beharaptam az alsó ajkam, és éreztem, hogy valami felébredt a testemben. – Aaron, enyém leszel, bármi áron.
Néhány nappal később egy reggeli műsor forgatásán vettünk részt a bandatársaimmal. Spencer, a leader ült a legelső helyen, szemben a műsorvezetővel, mellette Carl, mögöttük pedig, két magasított széken én és Greg foglaltunk helyet. Már hajnali ötre megérkeztünk, hogy el tudják készíteni a frizuránkat és a leheletnyi sminket, aztán belepasszíroztuk magunkat azokba a szettekbe, amiket az MV-ben is viseltünk. A videónk még csak pár órája jött ki, de máris elkezdődött a népszerűsítési szezon.
- Jasper, igaz a hír, hogy te fogod énekelni egy hamarosan bemutatásra kerülő sorozat főcímdalát? – fordult felém a műsorvezető. Kedveltük őt, mert mindig tartotta magát az előre leadott kérdésekhez, és mindig felszabadultan éreztük magunkat a jelenlétében. Most azonban valami megváltozott; alig tudtam megülni a helyemen, és arra vártam, hogy végre elszabadulhassak onnan. Azért profihoz méltón rámosolyogtam.
- Norman, micsoda értesülései vannak! Ez hétpecsétes titok!
- Egy olyan titok, amiről mindenki tud! – nevetett a férfi. – A csapat a színészkedésbe eddig még nem kóstolt bele, milyen érzés volt szétnézni a forgatáson, a kulisszák mögött? – Hirtelen kihúztam magam, és arra gondoltam, mégiscsak jó irányba halad ez az interjú.
- Olyan tapasztalás volt, ami megváltoztatja majd az egész életem. – A komoly választ hallva Norman is kíváncsian előrehajolt.
- Jasper, csak nem azt akarod mondani, hogy… szemet vetettél valakire? Éppen te? – A bandatársaim egy emberként nyögtek fel, a közönség nagy derültségére.
- Nem biztos, hogy hallani akarja ezt, Norman – mondta Carl.
- Most már el kell mondania, nem hagyhat minket kétségek között! – Kimosolyogtam a kamerákon túl ülő közönségre, aztán bizalmaskodva előre hajoltam. Spencer felsóhajtott, és a kezébe temette az arcát.
- Végünk van – motyogta, hogy csak mi hallottuk. Még szélesebben mosolyogtam, amitől tíz méteres körzetben általában mindenki elalél. Bíztam benne, a sármom ezúttal is működni fog.
- Bizony, hogy kiszemeltem valakit. És aki eléri, hogy hajlandó legyen eljönni velem egy randevúra, annak örök életemre a lekötelezettje leszek. – Tartottam egy kis hatásszünetet. – A neve Aaron.
A vízadagoló előtt álltam álmosan pislogva, és elátkoztam azt, aki kitalálta, hogy ilyen korán kezdődjön a forgatás. Lehajoltam a megtöltött üvegemért, és csak fél füllel figyeltem oda a bekapcsolva hagyott tévére.
- A neve Aaron. – Visszaköptem a korty vizet az üvegbe, majd a képernyő felé kaptam a fejem. Két háttérmunkás lány vihogva összenézett, de szerencsére nem vették észre, hogy mögöttük állok. Valami reggeli műsor mehetett éppen, és a srác, akit mutattak, az én nevemet mondta… élő egyenes adásban. Miért?
- Hé, Aaron! – Olyan gyorsan, amit nem is feltételeztem volna magamról, elkaptam a belépő Isaac pólóját, és kirángattam a pihenőből. – Huh, mi történt?
- Ne ordítsd a nevem – sziszegtem, majd elengedtem, de vissza-visszapillantottam a helyiség irányába, hátha a lányok követnek. – Mi a helyzet?
- Ma este tartjuk Becca születésnapját. – Ez az információ rögtön elfeledtette velem a korábban hallottakat. Nagy szemeket meresztettem a srácra, aki bocsánatkérőn mosolygott. – Tudom, hogy elfoglalt vagy a forgatással, meg minden…
- Istenem! – suttogtam, és forró arcomra tapasztottam a tenyerem. – Miért nem szóltál hamarabb? Még ajándékot sem tudtam szerezni neki…
- Az lenne a legnagyobb ajándék, ha el tudnál jönni.
- Ott leszek, ez nem is kérdés. – Megszorítottam a kezét. – Sajnálom, hogy kiment a fejemből.
- Anya hallani sem akart róla, hogy hamarabb megemlítsem, nem akartunk zavarni.
- Isaac, verd ki a fejedből ezt a butaságod, most azonnal! Ti vagytok a családom, nektek köszönhetem, hogy itt lehetek. – Komolyan a szemébe néztem. – Bármit megtennék értetek, ugye tudod? – A srác – már-már fogadott bátyám – rám mosolygott, megszorította a vállam, aztán integetve távozott.
A következő órákban a forgatásra kellett koncentrálnom, így még a szünetekben sem jutottam odáig, hogy átgondoljam, milyen ajándékkal állhatnék elő tizenhat éves fogadott húgom részére. Christopher, akivel a legtöbb jelenetem volt, persze észrevette szórakozottságomat, de amíg ez nem hatott ki a munkára, addig nem tett rá megjegyzést.
A megoldás aztán épp akkor termett előttem, amikor szinte oda sem figyeltem. A nap végeztével fáradtan estem be a pihenőbe, hogy egyek valamit, amikor megláttam ugyanazt a két lányt, akik reggel nézték a tévét. Ha már tévé… a képernyőn ugyanaz a műsor ment, mint reggel, éltem a gyanúval, hogy ez vagy ismétlés, vagy valaki felvette, és most újra lejátssza, mert megemlítették a sorozatot, és, nos, engem. Mivel volt néhány percem, figyelmesebben megnéztem a meghívott vendégeket. A négy srácot aztán sikerült felismernem – nagyon felkapott lett a csapatuk azokban a napokban -, és habár nem az volt a leader, aki épp beszélt, mégsem lehetett máshová nézni, csak rá. Fekete haja hátra lett zselézve, szintén fekete szemét halványan kiemelték, úgy nézett ki az arca, mint egy helyes anime-karakter, aki elrabolhatja a szíved.
- Bizony, hogy kiszemeltem valakit – mondta éppen. - És aki eléri, hogy hajlandó legyen eljönni velem egy randevúra, annak örök életemre a lekötelezettje leszek. – Belenézett a kamerába, mire kihagyott a szívverésem egy ütemet. – A neve Aaron.
- Azta! – Christopher hangjára összerezzentem. – Élő egyenes adásban hívott randira! Van vér a pucájában. – Somolyogva folytatta: - Máris kedvelem.
- Szerinted tudna valaki hozzá kontaktot? – Christopher felém kapta a fejét.
- Csak nem…
- A segítségét akarom kérni.
A napunk nem állt másból, mint hogy egyik műsorból loholtunk a másikba, de megszoktuk már, hogy az új videó megjelenése után ez a bevett menetrend. Egy szavunk sem lehetett, sőt, az lett volna a borzasztó, ha nem hívnak meg minket sehová, és otthon lógatnánk az orrunkat. Én maradtam utolsónak az öltözőben, a ruhámat már levettem és elcsomagoltam, és leültem a tükör elé, hogy lemossam a sminkem, amikor rezegni kezdett a mobilom. A szám, amiről hívtak, nem volt elmentve, de ez nem ment ritkaságszámba azóta, hogy egyre híresebbek lettünk. Rányomtam a fogadás gombra, majd kihangosítottam a készüléket.
- Halló? – Pillanatnyi csend, majd…
- Halló? – A szívem előbb tudta, ki van a vonalban, mint az eszem. – Jasperrel beszélek?
- Igen.
-
Én… ööö…
Aaron vagyok. – Mielőtt felfogtam volna, felkaptam a telefont,
megszüntettem a kihangosítást, és a fülemhez emeltem a készüléket. – Abban a sorozatban szerepelek, ami…
- Tudom, ki vagy.
- Igen… nos, megemlítetted a nevem a tévében, így gondolom, tényleg tudod, ki vagyok. – Halk nevetése szebb zene volt, mint amit én valaha alkothatok. – Zavarlak?
- Egyáltalán nem, mára végeztem. Mit tehetek érted? – Olyan profi volt a beszédem, hogy Aaron semmit sem érzékelhetett felindultságomból. A tükörben egy pillanatra felvillant Spencer, aztán, mikor meglátta tágra nyílt szemem, izgatott arckifejezésem, nyomban ki is hátrált a helyiségből.
-
Valószínűleg
későn kérdezem, de… ööö… ráérnél ma este?
- Igen.
- Még csak át sem gondoltad – mutatott rá kis nevetéssel a hangjában.
- Mert nem kellett. Szabad vagyok. Hová menjek?
-
Elküldöm a
címet üzenetben. Olyan fél öt körül? Személyesen könnyebb lesz elmondani a
részleteket.
- Ott leszek.
-
Nagyon
köszönöm.
- Nem tesz semmit.
-
Akkor…
minden jót addig is!
- Neked is.
Ahogy letettem a telefont, észrevettem, hogy remeg a kezem. Hasonlóan éreztem magam három évvel korábban, amikor megtudtam, hogy debütálhatok a barátaimmal. Egyszerre voltam feldobott, izgatott, és közben halálosan be voltam rezelve.
- Most már bejöhetünk? – érdeklődött Carl.
- Végig kint álltatok?
- Naná! Nem akartunk zavarni, de tudni akartuk, miről van szó.
- Ez jól össze is foglalja a személyiségeteket – mormoltam, aztán feléjük pördültem a székkel.
- Ki hívott? – kérdezte Greg összefont karokkal. Szélesen rájuk vigyorogtam.
- Azt akarod mondani, hogy az a srác volt? – folytatta Spencer elképedve.
- Aaron. – A neve erőlködés nélkül siklott a nyelvemen, mire megnyaltam az ajkam. A barátaim felnyögtek.
- Látom rajtad, mit tervezel! – vádolt meg Carl.
- Láttátok már az arcát? – kérdeztem vissza. – Valószínűleg nem tudom majd megállni, egyszer bele fogok harapni.
- És, mit akart?
- Találkozni fogunk ma este. – Erre eltátották a szájukat.
- A francba, tényleg volt értelme ország-világ előtt bolondot csinálni magadból? – töprengett hangosan Greg. – Talán nekünk is ezt kéne tennünk?
- Látta a műsort, de szerintem más miatt keresett – hűtöttem le őket – meg magamat is. – Nos, az a fő, hogy találkozunk, a többiről meg majd gondoskodom.
- Arra mérget vennék – mondta Spencer, ahogy megpaskolta a vállam. – Mindent bele! De holnap ne késs el az esti fellépésről, máskülönben romantikusan szörnyet fogsz halni még azelőtt, hogy beteljesedhetne a szerelmetek.
- Igenis, értettem!
Az üzenetben szereplő címen egy lakóépületet találtam. Alig parkoltam le az autóval, a főbejáraton kisétált Aaron. Megtartotta az ajtót egy idős úrnak, aki befelé igyekezett. Váltottak néhány szót, a bácsi nevetve intett, aztán elváltak útjaik. Próbáltam nem túl feltűnően bámulni a srácot, ahogy felém sétált. Kiszálltam, és végre szemtől-szemben álltunk egymással.
- Szia – köszönt mosolyogva, és a kezét nyújtotta. – Hivatalosan még nem ismerjük egymást. Aaron Cormac. – Enyhén bőrkeményedéses tenyere az enyémbe simult.
- Jasper Moore. – Félrebiccentette a fejét.
- Nem mostad le a sminket.
- Ha zavar…
- Jól fog jönni – vágott a szavamba sietve. – Ma van a fogadott húgom születésnapja. Teljesen kiment a fejemből, így nem tudtam venni neki semmit. – Csintalan pillantással nézett rám. – Viszont, odáig van a bandátokért.
- Sejtettem, hogy valami ilyesmi áll a háttérben.
- Nagyon hálás vagyok, hogy segítesz… ha segítesz. Kocsival kell mennünk – biccentett mögém -, és nem tudom, mennyire állsz készen egy tinédzser lány szórakoztatására. – Beharaptam az ajkam, és most én néztem végig rajta. Egy magasak voltunk, Aaron vajszínű, lenge nadrágot viselt szintén vajszínű inggel, ami láttatni engedett egy darabot a kulcscsontjából. Ahogy ismét találkozott a tekintetünk, kiolvashatta az enyémből, mennyire tetszik a látvány.
- Szerintem meg tudunk majd egyezni. – Kinyitottam az anyósülés ajtaját. – Induljunk, ne várakoztassuk meg a hölgyet.
Egyáltalán nem terveztem, hogy egy hírességgel az oldalamon fogok hazaállítani, de vészhelyzet volt, ami megkövetelte, hogy úgy gondolkodjak és döntsek, ahogy még sosem. Mindent megért anya és Isaac döbbent arckifejezése, Becca még a szobájában készülődött.
- Sziasztok! Bemutatom Jaspert, biztos ismeritek a rádióból.
- Nagyon örvendek! – Jasper elővarázsolt a háta mögül egy apró csokrot, és anyának nyújtotta.
- Nahát, milyen gyönyörű. Igazán kedves tőled! Micsoda jóképű fiatalember! – tette hozzá, és alig hozzáérve megpaskolta Jasper arcát. Összepréseltem a szám, nehogy nevessek, miközben Isaac megbökött a vállával.
- Mit keres itt? – tátogta nekem, mire visszatátogtam:
- Ő Becca ajándéka!
- Remélem, csak elméletben, és nem gyakorlatban.
- Aaron!
- Anya. – Körém fonta a karjait, én pedig átöleltem. – Sajnálom, hogy mostanában keveset járok haza.
- Volt időm hozzászokni a gondolathoz, és különben is, Isaac sem túl gyakori látogató. Tudom, milyen sok munkátok van, úgyhogy miattam ne aggódj!
- Hogyne aggódnék – motyogtam, és felfújtam az arcom, amivel mindig megnevettettem. Mikor észrevettem, hogy Jasper rám mered, gyorsan összeszedtem magam. – Miben segíthetünk? Csak mi leszünk?
- Igen, a család, a barátaival majd hétvégén ünnepel. Holnap iskola, nem maradhat fenn sokáig. Mi megterítünk, ti pedig díszítsétek fel a nappalit. Nem probléma? – nézett Jasperre kérdőn.
- A legnagyobb örömmel segítek! Állítólag páratlan az ízlésem – mondta még, célzatos oldalpillantást lövellve felém. Elfordultam, hogy elrejtsem lángoló arcomat, de Isaac így is felnevetett.
- Fiam, irány a konyha, ne legyél útban!
- Ülj le nyugodtan, majd én megcsinálom – mondtam, mikor azok ketten hallótávolságon kívül kerültek.
- Ne is álmodj róla, nem hagyom, hogy egyedül csináld. – Kikapta a kezemből a piros girlandot. – Csak mondd, mit csináljak! – Erre majdnem kiszaladt a számon valami olyasmi, hogy: azonnal vetkőzz le, mert látni akarom azt a tetkót, amit a csípődre varrattál, de végül nyeltem egyet, és instruálni kezdtem.
Becca nyolcra lebegett le a nappaliba. Félhomály uralkodott, csak tizenhat szál gyertya égett a tortán. A lány egy piros, térdig érő ruhát viselt, a haját begöndörítette és feltűzte, és anya valószínűleg engedélyezett valamennyi sminket, mert a szeme és a szája is piroslott. Volt néhány becsomagolt ajándék az asztalon, amire Becca hálásan elmosolyodott. Mi hárman elénekeltük az ilyenkor kötelező dalt, tapsoltunk, aztán megvártunk, míg kívánt egyet, és elfújta a gyertyákat. Ekkor bekapcsoltak a felaggatott piros fények, és megszólalt egy hang… olyan borzongató volt, hogy egy pillanatra be kellett hunynom a szemem. Becca értetlenül nézett körbe, aztán szinte felsikított, ahogy Jasper, továbbra is énekelve, elhaladt közöttük. Közben végigsimított a hátamon, és végig erre az érintésre gondoltam, míg a srác fél térdre ereszkedve énekelt tovább. Erre gondoltam, miközben a tortát ettünk, nevettünk, és Jasper folyamatosan Becca kedvét leste. Erre gondoltam, amikor Becca hevesen megölelte a srácot, aztán az én karomba vetette magát.
- Természetesen szó sem lehet arról, hogy most elinduljatok – közölte anya este tíz után. Becca már lefeküdt, mi pedig befejeztük a gyors takarítást.
- Rendszeresen vezetek sötétben, gyakorlott vagyok – mondta Jasper. – És vigyázni fogok a fiára. – Anya rámosolygott.
- Nem kétlem, de akkor is itt maradtok. Aaron régi szobájában el fogtok férni. – Vetett rám egy pillantást, de valószínűleg nem törődött kikerekedett szememmel, mert nem vonta vissza a kijelentést, sőt. – Az ágynemű a szokott helyen. Gondoskodj a vendégről, ha már ilyen sokat tett értünk ma este.
Nehéz lett volna bármit is mondani, így némán baktattunk fel a szobába. Előszedtem a tartalék ágyneműt meg egy matracot, és megágyaztam a saját ágyam mellett. Ez idő alatt Jasper lezuhanyozott, lemosta a sminkjét, és felvette a tőlem kapott ruhákat. Alig kaptam levegőt, amikor végül visszatért, és becsukta maga mögött az ajtót.
- Szóval… öö, ez a szobám. Illetve volt. Ritkán tudok hazajutni mostanában. – Ideges mozdulattal a hajamba túrtam. – Hat éves voltam, mikor magukhoz vettek. Isaac három évvel idősebb nálam. Majdnem kifutottam az időből, amikor egyik nap megláttak az intézet kerítésénél, ahogy kifelé bámultam. Isaac odaszaladt hozzám, átdugta a kezét a rácson, és megfogta az ujjamat. – Elmosolyodtam az emlékre. – Aztán hátrafordult a szüleihez, és azt mondta, megtalálta az öccsét. – Sóhajtottam. – Kezdettől fogva jók voltak hozzám. Aztán Mr. McCall meghalt nem sokkal Becca születése után, én pedig biztos voltam benne, hogy el fognak küldeni. Nem tették. Sőt, amikor anya… Mrs. McCall megtudta, hogy színész akarok lenni, mindent megtett, hogy minél több válogatóra eljussak. Fizette az órákat, amiket vennem kellett, mindezt úgy, mintha a saját fia lettem volna. – Jasper szemébe néztem, aki kedvesen hallgatott azóta is. – Ezért nincs olyan, amit ne tennék meg értük. Nem számít a vér, ők az igazi családom.
Imádom őket! Kíváncsian várom a folytatást!
VálaszTörlés