Wicked game 1. fejezet

Kedveseim! Ismét egy új dologgal próbálkoztam, ami sajnos nem lett olyan jó, mint terveztem. Kezdetben nem láttam potenciált ebben a párosban, mert Isabelle a kedvenc női karakterem... viszont, mint tudjuk, a szememben Simon sosem kaphat elég elismerést és szeretetet, így megszületett ez a történet.

Erős spoilert tartalmaz az Árnyvadász akadémia kötetekre, egészen a legutolsóig, arra a leginkább!

A Mennyei tűz városában történeteket értelemszerűen megváltoztattam. :)

Csak óvatosan, ettől függetlenül kellemes olvasást kívánok! :)

Az edzőterem csendjét hangos puffanás törte meg, amit halk szitkozódás követett.

-          Ez már sokkal jobb volt – állította Jace aranyhajú Wayland, aki olyan kecsesen mozgott, mint egy nő, mégsem nézte volna senki lánynak. – Akarsz szusszanni, vagy folytathatjuk?

-          Folytathatjuk – sziszegte Simon ex-Lewis Lovelace, habár minden tagja sajgott, és semmi másra nem vágyott, csak egy kiadós zuhanyra, és az ágyára.

De nem adta fel, már csak azért sem, mert a barátai még mindig úgy bántak vele, mint egy hímes tojással. Pedig azóta már eltelt öt hónap, Simon már démont is ölt teljesen egyedül, tehát köszönte szépen, jól volt.

-          Akarsz lógni? – érdeklődött Clary aznap este, de Simon csak a fejét rázta. Isabelle csak ránézett, és fel sem ajánlotta az esti hancúrozást. Helyette mindkét lány csendesen aggódva figyelte, ahogy a srác visszavonult a szobájába, és bezárta az ajtót.

Simon szerette őket, szinte mindennél és mindenkinél jobban, éppen ezért nem ordította még az arcukba, hogy hagyják már békén… hogy nem kell aggódniuk, nem fogja felkötni magát, ha egy rövid időre magára marad.

Persze mindenkinek hazudott. Azt mondta fáradt, ami igaz is volt – hónapok óta nem aludta ki magát rendesen -, mégsem az ágya felé vette az irányt, hanem szépen kimászott az ablakon át az éjszakába.

Egész addigi életében utált futni, mert nagyrészt azok elől a srácok elől menekült, akik meg akarták verni, az Akadémián azonban ez a sport került hozzá a legközelebb. Csak ő volt és a lábai, ahogy tette őket egymás után; a tüdejéből ki-be áramló levegő, és a csend. A csend volt a legfontosabb tényező.

Mikor az egyik sarkon befordulva felbukkant előtte Raphael, igazából meg sem lepődött. Olyan könnyedén kerülte ki, mintha született árnyvadász lett volna.

-          Nahát, már szóba sem állsz velem? Hol van már az a duma, hogy te aztán más leszel, mint a többi felfuvalkodott angyali gyermek?

-          Nem vagyok felfuvalkodott, csak nincs türelmem hozzád. – Raphael kacagva tartott lépést vele.

-          Mi nyomja a pici szívedet, Lewis? Vagy hívjalak inkább az új neveden? – Simon megtorpant, és szembefordult vele. Elégedetten állapította meg, hogy már nem csak egyforma magasak, hanem az izmaik is hasonlóan fejlettek.

-          Mit akarsz? – sziszegte.

-          Itt inkább az a kérdés, te mit akarsz? – suttogta, és kivillantotta a fogait. – Menekülsz tőlük, mert nem tudják, mire van szükséged. Te tudod?

Simon már majdnem rávágta, hogy nem, nem tudja, és nincs is kedve kitalálni, de aztán felfigyelt rá, milyen furcsán csillog Raphael szeme. És hogy mennyire vörös az ajka. Nem tartotta valószínűnek, hogy táplálkozás után lenne; akkor érezte volna rajta a vér fémes szagát…

-          Nos? – vigyorgott Raphael magabiztosan, de nyomban megváltozott a viselkedése, mikor Simon megragadta őt elegáns zakójánál fogva, behúzta egy sötét sikátorba, majd megcsókolta.

Az egész inkább beillett volna támadásnak, Simon mégis végtelenül megkönnyebbült… mintha az összeköttetésnek hála távozott volna a testéből az összes feszültség.

Meglepte azonban, hogy Raphael egyáltalán nem tiltakozott. Azt, hogy le tudta támadni, a másik kezdeti megdöbbenésének vélte, de azt hitte, ekkorra már rég a földön lesz, betört képpel. A vámpír hideg ajka azonban engedékenyen nyílt el az övé alatt, és amikor az ifjú árnyvadász besiklatta a nyelvét, meglepte az a forróság, amit ott tapasztalt.

Aztán persze eszébe jutott Isabelle. Meg Clary. Meg a kötelességei. Az elvárásoknak való megfelelés. Elhúzódott hát, és hirtelen az utca zajai is újra megrohamozták. Próbált mondani valamit, menteni a helyzetet, de semmi sem jutott eszébe azon kívül, hogy újra meg akarta csókolni a másikat. Ahogy ránézett, megint nem azt kapta, amire számított… Raphael arca ugyanis ugyanazt a vágyat tükrözte, mint amit ő maga érzett. Összezavarodott.

-          Miért nem rúgtad még szét a seggem?

Raphael megnyalta az ajkát, majd elvigyorodott.

-          Egyrészt, mert korántsem menne olyan könnyen, mint régen. Másrészt… egészen más tervem vannak a seggeddel. – Simon megdöbbent, hogy ez a nyilatkozat egyáltalán nem döbbentette meg. Valahogy olyan jóleső bizsergést érzett, mint annak idején Izzyvel…

-          Nem tehetem – sóhajtott végül.

-          Tisztában vagyok vele – nyugtatta meg a vámpír. – Árnyvadász vagy. Mit gondolnának a barátaid, ha alvilágiakkal vegyülnél?

-          Mintha gúnyt vélnék felfedezni a hangodban – mondta Simon.

-          Na, ne mondd! – tett rá egy lapáttal Raphael. – Még mindig nem értem…

-          Mit? – A vámpír elfordult, és kinézett az utcára.

-          Hogy miért őket választottad.

-          Raphael…

-          Rendben, megmentetted őket… de abba nem gondoltál bele, mi mennyit veszítettünk azzal, hogy feláldoztad magad. Értük.

-          És ezt nekem honnan kellett volna tudnom? – csattant fel Simon. – Folyton bunkóztál velem, és állandóan lekezeltél…

-          Szívesen – vont vállat a másik. – Talán nem pont ezért dolgoztál még keményebben? – Csend. – Eleged volt abból, hogy mindenki abajgat az elveszett emlékeid miatt. Hát tőlem nem kellett ugyanezt várnod.

Simon szóhoz sem jutott. Raphael olyan tökéletesen megfogalmazta a gondolatait, mintha… mintha ismerné őt. Mintha megértené őt.

-          És akkor most mit kellene tennem?

-          Amit akarsz – felelte a vámpír, miközben próbált úgy tenni, mint akit nem érdekel különösebben a dolog. – De bármi is lesz, az legalább a te döntésed lesz.