Mit akarsz? 1/2

Kedveseim, a múlt évet miként zártuk, úgy kezdjük a mostanit, tehát meghoztam az utolsó elkészült Zude történetet. A továbbiakban még biztos lesznek ötleteim, de ezután egy nagyobb projekt következik. ;)

A harmadik évad hivatalosan úgy kezdődött, hogy Zero eltűnt, de én ezt nem hagyhattam annyiban, biztos megértitek... :)

-          Mmm… ezt fel kell vennem…

-          Biztos ez, Mr. Kinkade?

-          Sajnos… biztos… uh… - Ahogy a fürge nyelv végigsimított az állán, majd megérkezett a szájához, Jude elmosolyodott, és újra átadta magát a fullasztó csóknak. Jeremy birtoklón karolta át a derekát, kezei Jude öltönye alá kalandoztak, majd hátrafelé csúsztak, és megragadták a férfi fenekét. Mindketten felnyögtek, ahogy merevedésük összesimult. Aztán újra megszólalt a telefon.

Jude minden erejét összeszedve kibontakozott a másik öleléséből, majd kicsavarta magát, és elmarta a mobilját.

-          Halló!

-          Mr. Kinkade? – Miért, ki a francot akartál hívni?

-          Igen. Kivel beszélek?

-          Amanda Potts vagyok a…

-          … a News Generaltól, igen, tudom – sóhajtott mélyet Jude, majd véglegesen eleresztette az előbbi kellemes érzéseket. Valószínűleg Jeremy is megérezhette a változást, mert ellépett tőle, és letelepedett az egyik kényelmes fotelba. Onnan nézte sóvárogva, ahogy kedvese átsétált az asztal másik oldalára, és visszaváltott menedzser-üzemmódba. – Miben segíthetek?

-          Hajlandó lenne megerősíteni néhány szigorúan bizalmas információt?

-          Mégsem lehet annyira bizalmas, ha maga is tud róla. – A nő nevetett.

-          Tudhatná már, hogy én minden kiderítek. Tehát? Igaz a hír?

-          Előbb tudnom kellene, miféle hírrel kapcsolatban telefonált. – A nő hallgatott néhány pillanatig.

-          Lehetséges lenne, hogy magának még nem mondták?

-          Mégis micsodát? – Jude kezdett dühbe gurulni, ami korábban sosem fordulhatott volna elő. Az utóbbi évben azonban azt vette észre magán, hogy túl hamar felkapja a vizet, és rettentően gyorsan a robbanás határára sodródik. Ő sosem volt ilyen, mégsem tett úgy, mintha fogalma sem lenne róla, miért változott meg ilyen gyökeresen. Hallotta, hogy Amanda nagyot sóhajt a vonal másik felén, majd olyan kedvesen és együttérzőn, ahogy sosem hallotta még beszélni, azt mondta:

-          Azt, hogy Zero visszatért a városba.

-          Igen, igaz.

-          Semmi, sajnálom, hogy nem avattalak be? A bocsánatodért esedezem?

-          A te érdekedben nem mondtam el – állította Lionel.

-          Ó, valóban? És miért is jobb nekem az, hogy egy firkásztól kell megtudnom, hogy Zero visszatért?

-          Hát, nem állítom, hogy alaposan átgondoltam… - Lionel felnézett rá, Jude pedig valahogy nem tudott tovább haragudni a nőre. Lerogyott az egyik székre, és a kezébe temette az arcát.

Amióta Amanda elmondta neki a hírt, a szorítás a mellkasában, ami az utóbbi évben már majdnem eltűnt, most újul erővel csapott le rá. Zero nevének említésére az összes izma megmerevedett, a gyomra összeugrott, a szíve hevesebben vert. Mégis miért van rá még mindig ekkora hatással a férfi? És mi lesz akkor, ha véletlenül összefutnak valahol a városban?

-          Ha tudni akarod, nekem is csak nemrég mondták el – rántotta vissza Lionel a valóságba. – És elhiheted, én nem tudtam olyan jól leplezni az érzéseimet, mint te.

-          Mit csináltál?

-          Nos, csak összetörtem néhány trófeát meg üveget. Semmi helyrehozhatatlant – vont vállat a nő, Jude pedig érezte, hogy a csomó a mellkasában oldódni kezd. Hátradőlt, és összekulcsolta a kezét az ölében.

-          Mondj el mindent, ami tudsz! – Lionel felvonta a szemöldökét. – Kérés volt, nem parancs.

-          Aha, na persze. – A nő is hátradőlt, és feltette lábait az asztalra. – A hírek szerint learatott minden babért, amit csak lehetett, és annyi pénzt keresett, amennyit nem szégyellt. Most pedig visszatért, hogy újra tagja legyen annak a közegnek, ahonnan elindult. – Jude megmerevedett.

-          Tessék? Ugye nem… ugye nem azt akarod mondani ezzel, hogy nemcsak a városba tér vissza, hanem a Devilshez is? – Lionel értetlenül nézett rá.

-          Pontosan ezt mondom. – Csend. – Bassza meg…

Jeremy idegesen járkált fel-alá a lakásában, telefonnal a kezében. Már többször is megpróbálta hívni Jude-ot, sikertelenül, amin igazság szerint nem is csodálkozott. Pontosan tudta, mit jelent rájuk nézve az, hogy Zero újra felbukkant, hús-vér valójában ugyan még nem, de attól csak még rosszabb lesz a helyzet. Már akkor is ismerte Jude-ot, mikor még Zero volt a párja, és már akkor is őrülten szerelmes volt belé. Éppen ezért egyáltalán nem siette el a kapcsolatfelvételt, miután Zero kikerült a képből. Előbb haverok lettek, aztán barátok, végül, mikor már Jeremy nem bírta tovább, megtette az utolsó lépést… Jude pedig elfogadta őt. Abban a pillanatban, mintha csak a gondolataiból hívta volna elő, megcsörrent a telefonja.

-          Szia! – Jude automatikusan mosolyodott el a hangra.

-          Hé. Bocs, hogy nem jelentkeztem korábban…

-          Megértem. Nem lehet ez most könnyű neked. – Csend. – Lionel mit mondott?

-          Megerősítette, hogy igaz. És azt is elárulta, hogy Zero a Devilshez is visszatér. – Jeremy felszisszent. – Igen, tudom, engem is sokkolt.

-          Akkor… minden áldott nap találkozni fogtok? – Jude nem érezte ki a másik hangjából áradó féltékenységet, így megnyugtatás helyett teljesen őszinte volt.

-          Igen, úgy tűnik. Valószínűleg még a korábbinál is önteltebben fogja uralni a pályát és a folyosókat. A média imádni fogja. – Jude megdörgölte az arcát; ideje lett volna borotválkoznia. – És te hogy vagy? Nem beszéltünk, mióta elmentél az irodából.

-          Nos, tudod… csak a szokásos unalmas aktatologatás. Semmi komoly.

-          Átjössz ma este? – Jeremy szíve ezer fokon égve mondott volna igent, ehelyett sajnálkozva azt válaszolta:

-          Rengeteg a munkám. De bepótoljuk. – A férfi azonban sejtette, hogy erre egy darabig nem lesz alkalmuk.

Jude hétfő reggel késve érkezett a Devils központjába. Menet közben hörpintette fel a kávéját, majd kidobta a műanyag poharat, mielőtt belépett volna az irodájába. Ami, várakozásával ellentétben, nem volt üres.

-          Helló, Jude.

-          Szia. – És még csak meg sem remegett a hangja, fantasztikus! – Mit keresel itt? – Az ismerős mozdulat, ahogy a férfi szája sarka felfelé kunkorodott, szinte porba döngölte a menedzsert. Nyugalmat erőltetve magára az asztala mögé sétált, letette a táskáját, majd helyet foglalt a székében.

-          Gondolom, tájékoztattak a fejleményekről.

-          Persze. – Habár jóval később, mint illett volna, de ezt Zerónak nem kellett tudnia.

-          Arról is tudsz, hogy a Devils új szerződést akar ajánlani nekem? – Jude végighúzta az ujját az asztal szélén.

-          Arról is. Illetve, abban a tudatban voltam, hogy már biztos a visszatérésed. – Zero összehúzta a szemét. Jude nem tudta megállni, hogy ne bámulja folyton az arcát… az ismerős borostát, a szőke fürtöket, a bőrt, amit annyiszor simogatott és csókolt…

-          Semmit sem fogadhatok el úgy, hogy előtte nem beszéltem meg a menedzseremmel.

-          Értem – biccentett Jude, elvégre ez volt a logikus lépés. – Ő is veled tartott?

-          Ki?

-          A menedzsered. – Zero félrebiccentette a fejét. Vajon Jude csak képzelte, vagy tényleg különösen gyengéd volt a tekintete?

-          Továbbra is te vagy a menedzserem, Jude. Persze csak ha te is akarod. – Jude száján majdnem kiszaladt valami, de még idejében lenyelte.

-          Ezt nem én döntöm el.

-          Akkor ki? Különben is, nem rémlik, hogy felbontottuk volna a szerződésed. – Jude erre már kénytelen volt felkacagni, habár korántsem örömében.

-          Zero. – A másik férfi összerezzent, mintha pofon ütötte volna. – Elváltál a csapattól és tőlem is. Ezen nem volt mit megbeszélni. – Zero összefonta a karját a mellkasa előtt.

-          Nem akartál velem tartani. Kértelek… már-már könyörögtem, hogy gyere velem, mint a menedzserem… és mint a partnerem, de te még csak meg sem fontoltad.

-          Megfontoltam, elhiheted. – Jude nem volt hajlandó meghunyászkodni Zero előtt, amit a másik férfi bizony értékelt. Mélyet sóhajtott hát, és elengedte ezt a témát.

-          Rendben. Akkor arra felelj, akarsz-e továbbra is a menedzserem lenni, vagy keresnem kell egy kevésbé hozzáértőt? – Halkabban folytatta: - Habár nem szeretek megelégedni a második legjobbal. – Jude vállat vont.

-          Ha ragaszkodsz hozzá, maradhatok a menedzsered. Ami egyben azt is jelenti, hogy el kell fogadnod a Devils ajánlatát, bármi is az. – Még be sem fejezte a mondatot, Zero már elő is húzott a zsebéből egy kinyomtatott lapot, és átnyújtotta neki. Jude átfutotta a sorokat, és a szíve összeszorult. – Ez biztos valami vicc.

-          Nem, nem az. – Jude tekintete ráugrott, de Zero nem látszott sem dühösnek, sem csalódottnak.

-          Zero, ezt meg ne próbáld elfogadni! Ezzel csak egy céljuk van, hogy megalázzanak téged!

-          Szerinted én nem tudom? – fintorgott a férfi.

-          Akkor mégis miért…

-          Mert jelenleg nincs ellenemre, hogy ilyen kevés pénzzel verjék ki a szemem. Nem ezért vagyok itt. – Felszegte az állát, mintha egyenesen várná, hogy Jude rákérdezzen arra, hogy akkor mégis miért tért vissza, de a férfinak nem ment el teljesen az esze. Még.

-          Nem tudom, mit mondjak. Talán beszélhetnék Lionellel. Kizárt dolog, hogy ő jóváhagyta ezt.

-          Ha elkezdesz pattogni, még lejjebb fogják vinni az árat.

-          De mégis miért? – töprengett Jude elkeseredetten. – Eszük ágában sem lenne ennyit adni, hacsak… - Ekkor ismét a vele szemben ülő férfira emelte a tekintetét. – Hacsak nem műveltél valamit odakint, ami miatt más még ennyiért sem venne fel téged. – Zero kibámult az ablakon, majd nemtörődöm módon vállat vont. – Oké, természetesen nem az én dolgom. – Összerendezgette az asztalán heverő papírokat. – Mikor kerül sor az aláírásra?

-          Amikor szólsz nekik.

-          Mikor szóljak?

-          Amikor akarsz. Én alkalmazkodom.

-          Csakugyan? – szaladt ki Jude száján, mire Zero elmosolyodott. Felállt, és két karjával az asztalra támaszkodott.

-          Majd értesíts, és itt leszek. – Aztán, mielőtt kilépett volna az ajtón, még visszafordult, és Jude szinte érezte, hogy összetört szíve ezer darabkája újra összeáll egy egésszé. – Team Zero?

-          Hogy a fenébe ne. – Összemosolyogtak, majd Zero már ott sem volt.

-          Team Zero? Most komolyan? Ennél bénább szöveggel nem tudtál előrukkolni?

Tükör-Zero sértetten meredt hús-vér mására, aztán a férfi megnyitotta a csapot, és vizet locsolt az arcára. Ő aztán pont nem az a fajta pasi volt, aki a mosdóba járt buzdító beszédeket tartani saját magának, de az a két év, amit távol töltött, a magabiztosság egy részét sikeresen kiölte belőle.

New York nem fogadta olyan kitörő örömmel és lelkesedéssel, mint ahogy számított rá. Ott már senkit sem érdekelt, mennyi pontot szerzett, mennyi meccset nyert meg, és hány óra kosarazást tudhat a háta mögött… konkrétan az elejéről kellett kezdenie mindent. Illetve majdnem. Ha nem lett volna Jude egy ismerőse, aki felismerte őt az egyik bárban, akkor talán még mindig az egyik legutolsó csapat kispadján ücsörögne. A férfi azonnal felkarolta, kiállt mellette és érte, és alig fél éven belül már a legjobbak között játszhatott. Sosem mesélte el a férfinak, hogy otthon hagyta Jude-ot… azt az embert, akit a világon mindennél jobban szeretett, azt meg pláne nem, hogy mindent megbánt. Hogy amikor még csak tervezgette a kitörést, sokkal izgatottabb volt a jövő miatt, mint amikor ténylegesen benne élhetett. Egy évvel később már a háromszorosát kereste, mint a Devilsnél. Mindenhová meghívták, mindenki vele akart pózolni a képeken, és mindenki az ágyába akart feküdni. A vállalkozó kedvűek jó 5%-a járt csak sikerrel a két év alatt, és ők is csak azért, mert Zero túl részeg volt ahhoz, hogy tiltakozzon, vagy, hogy figyelmeztesse magát, az az illető, akit éppen dönget, még véletlenül sem Jude.

Szóval egyáltalán nem hullatott krokodilkönnyeket, amikor a főnökei leültek vele, és megkérdezték, szeretné-e meghosszabbítani a szerződését. A tekintetükben néma vád és viszolygás ült, amit az sem tudott elfeledtetni velük, hogy Zero volt az egyik legjobb játékosuk. A férfi elmosolyodott hát, köszönetet mondott a lehetőségért, és kisétált az irodából. Újra szabad volt, a bankszámláján annyi pénzzel, ami garantálta számára a kényelmet az elkövetkező jó harminc évre, ő mégsem akart mást, csak hazamenni, újra vörös mezt viseli, és újra a karjába zárni Jude-ot. Az első két vágyát elég hamar sikerült teljesítenie. Pontosan tudta, hogy a Devilsnél senki sem fog ugrálni örömében, hogy újra visszatér, de nem számított, ahogy az sem, hogy majdnem annyi fizetést utaltak ki neki, mint a legutolsó takarítónak. A csapat ugyanaz volt, a játékosok sem cserélődtek, Zero pedig tanult egyet-s, mást New Yorkban, amivel talán a Devils újra szintet léphet. Ami pedig Jude-ot illette… nem tett le arról, hogy ismét közel kerül hozzá, de értelemszerűen nem ronthatott ajtóstól a házba. Habár Jude volt az, aki nemet mondott neki két évvel ezelőtt, Zero mégsem érezte úgy, hogy valaha is szakítottak. Még mindig őrá gondolt legelőször, amikor valami nagy horderejű dolog történt vele, és vissza kellett fognia magát, hogy ne csörögjön rá óránként. Most azonban újra láthatja minden nap… és biztos volt benne, hogy a látványa Jude-ot sem fogja hidegen hagyni.

Két héttel később Jude elégedetten kanyarodott be a Jeremy lakásához tartozó zárt parkolóba. Beköszöntött a hétvége, ő pedig még mindig nem borult ki idegileg Zero miatt, sőt. Sokkal jobban és hatékonyabban tudtak együtt dolgozni, mint korábban, aminek talán az lehetett az oka, hogy Zero vesztett némileg a nagyképűségéből. Jude még nem mert rákérdezni, mi is történt vele New Yorkban, de remélte, hogy a múltjukra való tekintettel a férfi előbb-utóbb megnyílik neki.

Jude fogta a táskáját, lezárta az autót, majd elindult felfelé. Az utóbbi hetekben csak telefonon tudták tartani a kapcsolatot, így már igazán hiányzott neki Jeremy. A férfinak is rengeteg munkája volt újabban, így hát Jude elhatározta, hogy meglepi ezen a verőfényes péntek délutánon. Aztán ő volt az, aki meglepődött.