Daniel megszemlélte magát az egész alakos tükörben. Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint több tucatnyi alkalommal, tehát bizonyára úgyis mindenki imádni fogja. Jelenleg világosbarna haja már nem sokáig marad ilyen átlagos; a stylist ki fog találni valamit az új videó kedvéért, ő pedig mosolyogva ráhagyja, had legyen ez az ő ötlete. Ennyi év után ebben az iparban már nem az érdekelte, miről fog szólni az mv, vagy, hogy milyen ruhákat, sminket fognak ráaggatni. Arra volt kíváncsi, vajon ezúttal ki lesz az a valaki.
Ahogy arra számítani lehetett, kisebb felfordulás támadt, amint megérkezett a stúdióba. Az alacsonyabb szintű beosztottak mosolyogtak és hajlongtak, a valamivel magasabban lévők a nevén szólították, de csak a főnökök mertek kezet is fogni vele. Daniel a tőle megszokott sármos mosolyával nézett végig rajtuk, de senkiben sem érezte meg azt a valamit, amit keresett. Volt már rá példa, hogy ihlet nélkül kellett végig csinálnia egy-egy forgatást, de ebben az esetben a saját elemei merültek le, amik feltöltése kész tortúra volt számára.
Az egyik tanácsterem kör alakú asztalánál ültek, előttük kiterítve a dalszöveg, illetve néhány előzetes vázlat a videóhoz. Daniel semmi újszerűt nem látott, és ezt nem is rejtette véka alá. Nehezen lehetett vele együtt dolgozni, de a kész produktumra soha senkinek nem volt panasza. Mikor az egyik hosszas magyarázata után hátradőlt, észrevett egy szemüveges srácot a sarokban, aki buzgón jegyzetelt. Úgy nézett ki a göndör, borzas hajával, mintha abban a pillanatban pattant volna ki az ágyból. A rendező észrevette, hogy elkalandozott a tekintete.
- Á, ő Jordan, a rendező-asszisztens – mutatott a szemüveges srácra, aki erre feléjük kapta a tekintetét. – Korábban még nem dolgoztál vele, ugye?
- Egész biztosan nem – felelte Daniel, mire a srác elpirult, és ültében meghajolt. Daniel más esetben nem foglalkozott volna vele, de már mindenkivel érintkezett, akinek köze van a produkcióhoz, és kezdett kifogyni a lehetőségekből. Így hát felállt, odasétált a sráchoz, és a kezét nyújtotta. – Helló.
- He… helló. – És amikor összeért a tenyerük, Daniel szemkápráztató mosolyt villantott. Megvolt az embere.
Mivel a rendező-asszisztens általában ott volt minden fontosabb megbeszélésen, sőt, a forgatáson is, így Daniel nem gondolta, hogy nehéz lesz majd elkapnia, esetleg férfiasan átkarolja, vagy ráteszi a kezére a kezét, amikor a srác valami kelléket cipel. Látnia sem kellett őt, pontosan tudta, ha ott volt valahol a közelében; ideges, de egyben felvillanyozó energia áradt belőle, ami kitöréssel fenyegetett. Daniel ujjai viszketni kezdtek, akárhányszor felbukkant, de jóval kevesebbszer sikerült megérintenie, mint szerette volna. Tudta, hogy tőle várják a koreográfia azon részét, ami majd vírusként söpör végig a rajongótáboron, és amiből majd shorts-videókat lehet gyártani. Minden táncnak volt egy ilyen része; egy rövid mozdulatsor, amit a rajongók megjegyezhetnek, és utánozhatnak a koncerten. Aznap rámosolygott a szerencse; Jordan valamiféle póznát cipelt, homlokán verejték gyöngyözött, a szemüvege meg már az orra végén billegett, azzal fenyegetve, hogy a padlóra zuhan és ripityára törik. Daniel megszakította a konzultációt a sminkessel, és odakocogott hozzá.
- Ez tényleg a te dolgod? – kérdezte, de még nem próbált hozzáérni a sráchoz.
- Ma kevesen vagyunk, minden kézre szükség van – felelte Jordan, fel sem pillantva vizes haja alól.
- Tarts egy kis szünetet – javasolta Daniel kedvesen, majd rátette a kezét Jordan vállára. A következő pillanatban mindketten megtántorodtak kicsit a rajtuk átfutó, áramütésszerű érzéstől. Daniel persze tapasztalt már hasonlót, számított is rá, de nem ilyen erősségűre, arra pedig korábban még nem volt példa, hogy a másik fél is érzékelje a kapcsolatot. Jordan zavartan a szemébe nézett, és Daniel megállapította – először, de nem utoljára -, milyen helyes. – Szikrázik köztünk a levegő! – próbálta meg elütni a szituációt egy viccel, de Jordan csak elvörösödött, és már el is iszkolt. Illetve csak próbált, ugyanis nagy igyekezetében megbotlott egy vezetékben, és majdnem hasra vágódott. Mielőtt Daniel megmozdulhatott volna, hogy segítsen, a srác kapkodva összeszedte magát, és a helyére szállította a póznát.
Daniel számára ennyi érintkezés korántsem volt elég; egyetlen villanást látott, de az legalább biztos volt, hogy Jordan a szabadidejében nagyon is sokat gondolkodik a koreográfián. A következő napokban is próbálta becserkészni őt, amint azonban Jordan meglátta, rögtön a másik irányba indult, nem kevés balesetet okozva ezzel, főleg saját magának. Egyik alkalommal Daniel mosolyogva vette észre őt az aznapi díszletben, mire Jordan lefagyott, aztán hátraarcot vágott, és neki is szaladt egy emelvénynek. Sistergés hallatszott, aztán a srác néhány másodpercig dülöngélt, majd a földön kötött ki. Daniel alig akart hinni a szemének. Egyrészt sosem történt még olyan, hogy bárki, akit kiszemelt, meneküljön előle, másrészt pedig úgy tűnt, ha közeledni próbál a sráchoz, annak csak baj lesz a vége.
- Az a szerencsétlen!
Daniel épp valami ebéd után kutatott a kantinban, amikor megütötte a fülét a beszélgetés. Az egyik közeli asztalnál hárman ültek, két lány, és egy srác. Daniel látta már őket korábban, de olyan semmilyenek voltak, hogy nem pazarolta arra az idejét, hogy megjegyezze a nevüket.
- Ne is mondd! – horkant fel a fiú. – Megint takaríthattunk utána!
- És még a mentőket is ki kellett hívni! – tromfolt rá az egyik lány. Daniel most már biztos volt benne, hogy Jordan a téma, szóval hegyezni kezdte a fülét. – Pedig csak egy kis áramütés volt, semmi halálos!
- Miért nem teszik ki innen? – fintorgott ismét a srác. – Semmire sem képes!
- Bizonyára valakinek a valakije…
- Á, dehogy! – legyintett a másik lány, és közelebb hajolt barátaihoz. – Már időtlen idők óta gyakornok. Nem akarják kitenni, mert olyan kevés pénzt adnak neki, hogy szinte fel sem tűnik, cserébe rá bízzák a legnehezebb munkákat! – Kuncogtak. Daniel észre sem vette, hogy időközben ökölbe szorult a keze. – Mit gondoltok, azokat a nehéz holmikat máshol hány ember cipeli?
- Minimum négy – gondolkodott a másik lány.
- Legalább! Itt viszont ez a szerencsétlen végzi el az összes munkát, ráadásul még pénzt is spórol nekik! – A nagy nevetgélést hirtelen halálos csend váltotta fel, amikor Daniel levágott az asztalukra egy pohár vizet. Azok hárman sápadtan, tátott szájjal bámultak fel rá. Daniel nem látta ugyan magát kívülről, de reményei szerint gyilkos indulat lobogott a szemében.
- Ha még egyszer meghallom, hogy így beszéltek róla – kezdte sziszegve -, mindhármatokat kirúgatlak.
- Mi ütött beléd? – faggatta a menedzsere aznap este. Daniel semmi másra nem vágyott, csak egy zuhanyra és az ágyára, de végig kellett hallgatnia a nő kioktatását. Szerencsére csak telefonon. – Mindenki arról beszél, mennyire felzaklattad a forgatáson dolgozókat.
- Ők is felzaklattak engem – mondta Daniel. Végig hevert az ágyán, és a feje alá tette a kezét, amivel nem a telefont fogta. – Hallanod kellett volna, hogy beszéltek valakiről…
- Te nem azért vagy ott, hogy megneveld őket! A saját feladatodra kell koncentrálnod.
- Arra koncentrálok! – Miután kinyomta, lehajította a készüléket maga mellé, és mélyet sóhajtott.
Nem igazán tudta megmagyarázni, mi szállta meg aznap az ebédlőben; korábban sosem érdekelte, miket beszélnek mások, még ő magáról sem, nemhogy másokról. Jordan fontos volt a számára, de ez még nem volt indok arra, hogy ilyen nyíltan kiálljon érte. Valamiért mégsem szenvedhette, hogy ilyeneket mondtak róla. Mivel Daniel elég sokat figyelte, pontosan tudta, Jordan mennyire lelkiismeretesen és precízen dolgozik. Nem csak a saját feladatát végezte el, hanem másoknak is segített. Látta már például a konyhán, látta már díszletet festeni, vagy éppen a hangtechnikusok mellett ácsorogni. Daniel azt hitte, mindenki kedveli őt és becsüli a munkáját, de ezek szerint tévedett. Valóban csak gyakornok lenne? Éhbérért dolgoztatják? Hát senki sem látta meg benne azt a potenciált, ami Danielnek már az első pillanatban szemet szúrt?
Néhány nappal később aztán szó szerint összefutottak; Daniel késésben volt az aznapi sminkelésről, Jordan pedig az ellenkező irányba tartott egy mackójelmezzel. Hogy el ne vágódjanak, Daniel átkarolta Jordan derekát, és közel húzta magához, már amennyire a közéjük ékelődő mackó engedte. Egymás szemébe néztek, és Daniel szíve hevesebben kezdett verni. No persze, ez éppen a futás utóhatása is lehetett.
- Ne haragudj!
- Bocsánat!
Egyszerre szólaltak meg, aztán elnevették magukat. Daniel lazított a szorításán, így Jordan hátrébb lépett, és feltolta az orrán a szemüvegét. A haja most is olyan kócos volt, amit Daniel már jól ismert. Egyre többször kapta azon magát, hogy szívesen beletúrna.
- Ma van az utolsó nap, igaz? – kérdezte Jordan.
- Igen. – Ami azt jelentette, hogy ma mindenképp produkálnia kellett azt a bizonyos lépéssort. – Figyelj, kérdezhetek valamit? – Miután Jordan bólintott, folytatta: - Miért nem mutatod meg soha az ötleteidet a rendezőnek? – Jordan addig nyitott és mosolygós arca lehervadt. – Látom, mennyire érdekel téged a koreográfia, és biztos vagyok benne, hogy jó ötleteid lennének…
- Én nem azért vagyok itt.
- Akkor miért? – kérdezte Daniel élesen. – Hogy négy ember helyett cipeld a felszerelést? Hogy ugranod kelljen minden szavukra? Te vagy itt az egyik legtehetségesebb ember, mégsem kezdesz vele semmit. Miért? – Daniel arra számított, hogy erre a másik srác majd felpaprikázva nekitámad, de Jordan csak fáradtan sóhajtott.
- Nem kell megvédened engem. Nem vagyok rászorulva senki sajnálatára.
- Én nem…
- Menned kell, elkésel a sminkről. – Azzal kikerülte, és otthagyta.
Pár órával később Daniel csurom vizesen baktatott az öltözőjébe. Minden a tervek szerint alakult; a korábbi ütközésnek hála a birtokában volt az a mozdulatsor, amit Jordan talált ki a refrénhez, Daniel pedig tökéletesen produkálta is. Mindenki le volt nyűgözve, és ezúttal még Jordan is úgy hibázott, hogy az jól sült el; véletlenül elindított egy öntözőberendezést, ami eláztatta a kamera előtt táncoló Danielt és a táncosait, de a rendező odavolt érte, szóval benne hagyták a klipben. És hogy Jordan ezért kapott-e dicséretet? Egyáltalán nem, de legalább letolást sem.
Ahogy Daniel lehámozta magáról a vizes ruhákat, az jutott az eszébe, vajon Jordan milyen arcot vágott volna, amikor meglátja a saját koreográfiáját. Erre azonban nem fog sor kerülni; amint Daniel átvette tőle az ihletet, Jordan elfelejtette, hogy valaha is kitalált bármi ilyesmit. Korábban ez csak megkímélte őt a magyarázkodástól, ebben az esetben viszont szomorúságot érzett; most először gondolta úgy, hogy a koreográfia eredeti gazdája érdemelné az elismerést, nem pedig ő.
Már csak néhány utómunkálat volt hátra, amihez nem igényelték Daniel jelenlétét, ő mégis felbukkant a vágószobában, a rendező nagy bánatára. A férfi persze mosolygott és hátba veregette, mire Daniel legszívesebben behúzott volna neki egyet.
- Remek munka, mint mindig! Pontosan tudtad, mi hiányzik, így a koreográfia rendkívül ütős lett!
- Köszönöm, de nem az én érdemem. – Mindenki kíváncsian bámult rá. Való igaz, ilyesmi sosem hagyta még el a száját.
- Hogyan? – A rendező megfordult a székével, hogy szembe kerüljenek.
- A lépéssort nem én találtam ki.
- Akkor kicsoda?
- Jordan. – A rendező összevonta a szemöldökét.
- Jordan?
- Igen. Aki elvileg rendező-asszisztens, gyakorlatilag viszont minden mást csinált, csak magának ne kelljen elviselnie a látványát. – Danielben felmerült, hogy talán megszállta valami, de most már nem hátrált meg. – Ő egy nagyon tehetséges ember, de itt senki sem ad lehetőséget neki.
- Nem a te dolgod megítélni…
- Igen, tudom – emelte fel a kezét Daniel. – És nem is fogok beleszólni abba, milyen feladatot adnak neki. Amihez viszont ragaszkodom, az az, hogy tüntessék fel a nevét a stáblistán, mégpedig előkelő helyen. Megérdemli.
Egy héttel később elégedetten kapcsolta ki a laptopját. A videó kikerült, persze fantasztikus lett, de ami a legfontosabb, Jordan neve ott virított a pörgő stáblistán. Daniel jó adag letolást kapott a menedzserétől, de még azt is mosolyogva hallgatta végig. Sosem gondolta, hogy ennyire jó érzés lesz jót tenni valaki mással. Azon gondolkodott, mit rendeljen vacsorára, mikor megszólalt a kaputelefon.
- Halló?
- Halló? – Daniel összevonta a szemöldökét. – Daniel? Itt Jordan. – A srác szíve dupla sebességre kapcsolt. – Ha nem zavarlak, felmehetek?
- Mm, persze. Gyere csak. Harmadik emelet. – Daniel gyorsan körbenézett a nappaliban; felkapkodott pár ruhát, amiket bevágott a hálóba, majd a mosatlan edényeket bepakolta a mosogatógépbe. Alig maradt ideje arra, hogy beletúrjon a hajába, mikor kopogtak, és ott állt Jordan.
- Biztos nem zavarlak?
- Nem, épp vacsorázni készültem. Nem vagy éhes?
- Ööö…
- Rendelek valamit – döntött Daniel. Miután letudta a telefont, töltött két pohár vizet, és letette őket az asztalra. Jordan pontosan ott ült, ahol néhány perccel ezelőtt ő maga, és a lehajtott laptopot bámulta. – Láttad a klipet? – Bólintás. – Mit gondolsz róla?
- Érdekel a véleményem?
- Igen. – Az egyszerű és lehengerlő válasz meglepte Jordant, aki erre a szemébe nézett.
- Az a mozdulat, amikor… egy szív végigvonul a testeden… ismerős volt. – Jordan szeme huncutul villant, amitől elakadt Daniel lélegzete.
- Te… emlékszel rá?
- Persze. Mégiscsak én találtam ki, nem? – Jordan felnevetett a másik zavarát látva. Daniel észrevette, hogy sokkal fesztelenebbül viselkedik, mint a forgatáson, és a haja sem olyan zilált. Kényelmesen hátradőlt a kanapén, de továbbra is tartotta a szemkontaktust. – Tudok a képességedről.
- Nem tudom, miről…
- Arról is tudok, hogy az illető elfelejti, mit talált ki, amint te felhasználod – folytatta zavartalanul. – Azt viszont biztosan nem tudtad, hogy ha az illető elmondja valaki másnak, akkor az a másik nem fog felejteni. Idáig már nem terjed a hatás. – Daniel érezte, hogy izzadtság csorog végig a hátán. Kapott némi haladékot, mikor megérkezett a futár, és ő sorban kipakolta az ételeket az asztalra. – Istenien néz ki – mondta Jordan; levette a kabátját, és enni kezdett. – Ne nézz már ilyen ijedten – nevetett rá. – Elmegy az étvágyam.
- Tehát valaki, akitől loptam, korábban elmondta neked az ötletét.
- Igen.
- Aztán, amikor láttad a videómban, kérdőre vontad az illetőt, de ő nem emlékezett semmire.
- Úgy van.
- Egyetlen esetből vontad le ezt a következtetést?
- Nem. – Ivott egy kis vizet, majd ismét hátradőlt. – Közel akartál kerülni hozzám a forgatáson. – Daniel merte remélni, hogy nem vörösödött el.
- És?
- És ilyet eddig senki más nem tett.
- Hát, ez őket minősíti, nem engem. – Mikor Jordan előrehajolt, Daniel kezében megállt a pálcika.
- Azt akarod mondani, hogy valóban kíváncsi voltál rám? És nem csak a tehetségemet akartad?
- Az elején természetesen csak azt akartam, amit adni tudsz – ismerte be Daniel. – Később viszont már az kezdett érdekelni, én mit tudnék adni neked. – Amikor Jordan szeme elkerekedett a szemüveg mögött, Daniel átült mellé. – Láttad a videót?
- Mondtam, hogy igen. – Oldalról pillantott rá. – Hálát vársz, amiért szerepeltetted a nevem?
- Milyen érzés volt? – Jordan feszengve nyelt egyet. – Nekem elmondhatod, nem ítélkezem.
- Jó. Jó érzés volt.
- Még sok ilyenben lehet részed – mondta Daniel lágyan. – Még soha senkiben nem láttam ennyi tehetséget. Még most is ott buzog benned, pedig egy részét elvettem. – Felvonta a szemöldökét. – Igaz is, hogyhogy emlékszel mindenre? – Jordan félmosolyt villantott, amitől Daniel szíve megroppant. Olyan energia áradt szét a testében, aminek semmi köze nem volt a képességéhez.
- Mert a többiekkel ellentétben én önként adtam neked az ötletem.
- Micsoda?
- Én abban hiszek, hogy ha van egy ötletünk, nem ragaszkodhatunk hozzá a végtelenségig. Te tehetséges vagy abban, amit csinálsz, csak néha egy pici lökés hiányzik. Sokan inkább a végsőkig védelmezik azt, amit kitaláltak ahelyett, hogy megosztanák másokkal.
- Amikor rákérdeztem, miért nem beszélsz a rendezővel, azt mondtad, te nem ezért vagy ott – mutatott rá Daniel.
- Nem azért vagyok ott, hogy nekik adjam – pontosított Jordan.
- Tehát vártál rám – vigyorodott el Daniel, és most Jordan volt az, aki elpirult.
- Szeretnéd, amit adni tudok, vagy sem? – Daniel, továbbra is mosolyogva levette a másikról a szemüveget, az asztalra tette, majd megragadta Jordan tarkóját, és összetámasztotta a homlokukat. Látta és érezte, hogy Jordan lélegzete elakadt a kapcsolódás hatására.
- Érzed ezt? – suttogta Daniel, már-már a másik szájába.
- Mi ez? – Daniel odahajolt Jordan nyakához, és végighúzta rajta az ajkát.
- Ez… az áramütés. Lesz még benne részed, ha velem maradsz. Maradsz? – Jordan nemes egyszerűséggel az ajkára szorította az ajkát, és akkor…
… a világ felrobbant.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése