Miután Aaron is elment tusolni, én körbejártam a szobában, megnézegettem a srác okleveleit, a gyerekkori fényképeket, amiket kint hagyott a falon. Erős köteléket éreztem hármuk között, olyat, ami nekem sosem adatott meg, hiába volt vér szerinti családom. Őket csak az érdekelte, hogy minden hónapban pontosan utaljam a jussukat, egyébként békén hagytak. Lenéztem a fekhelyre, amit Aaron készített, aztán sóhajtva le is heveredtem rá. Volt némi kínos feszengés köztünk, amit semmiképp sem akartam tovább növelni, nem akartam, hogy azt higgye, azonnal az ágyába akarok mászni. Félig lehunyt szemmel néztem, ahogy visszatért. Egy rövidnadrágot viselt és egy atlétát, így első ízben tudtam megcsodálni visszafogott izmait.
- Jasper? – súgta, már az ágyban fekve. A fejem alá tettem a kezem.
- Hm?
- Köszönöm, hogy eljöttél.
- Szívesen. Jól éreztem magam. A családod igazán szuper. – Szünetet tartottam. – És legalább láthattalak természetes közegedben. – A srác kicsúszott az ágy szélére, hogy láthassa az arcomat. Sötét volt, csupán egy éjjeli fényt hagyott bekapcsolva a szekrényen.
- Miért érdekellek? Úgy értem, egyszer sem beszéltünk korábban. – Félmosolyra húztam a számat.
- Néhány napja bent jártam a stúdióban, és megláttalak a díszletben. Abban a pillanatban arra gondoltam, ha ez a cuki srác nem lesz az enyém, valószínűleg belehalok.
- Szóval a kinézetem fogott meg.
- Csodálkozol? – Felkönyököltem, és végigsimítottam rajta a tekintetemmel. – Zabálni való vagy. A kinézetedből tudtam kiindulni, aztán reméltem, hogy jobban megismerlek, és belezúgok a személyiségedbe. És amit ma láttam, csak megerősített a döntésemben. – Mivel Aaron nem szólalt meg, visszaereszkedtem volna a dunyhámra.
- És… más ízelítőt nem szeretnél? – A szemébe nézve minden gondolat kiröppent a fejemből. Aaron felkönyökölt, és félreérthetetlenül felém hajolt, én pedig ostoba lettem volna nem elfogadni, amit kínált. Odakúsztam hozzá, aztán, egy utolsó, kérdő pillantást vetve rá, ráhajoltam a szájára.
Olyan tökéletes volt, hogy azonnal még többet akartam belőle. Jobb kezemmel megérintettem az arcát, a tarkóját, majd beletúrtam selymes hajába. Mikor kinyitotta a száját, a nyelvem kilőtt, és elrabolta a lélegzetét. Rekedten felnyögött, ami egyenesen a torkomban visszhangzott. Még közelebb hajoltunk egymáshoz, egyszerűen nem volt elég az a pár centi, ahol érintkeztünk. Faltuk a másik száját – átsuhant az agyamon, hogy valószínűleg ő sem először csinált ilyesmit -, amíg el nem fogyott a levegőnk, ekkor végül zihálva elszakadtunk egymástól. Vártam, hogy Aaron esetleg elhúzódik, de csak elmosolyodott, amitől éreztem, hogy repedezni kezd a szívem.
- Mit gondolsz, tartunk már ott, ahol megtilthatom, hogy bárki másra így mosolyogj? – Aprót nevetett, fogkrém-illatú lehelete cirógatta az arcomat.
- Ilyen birtokló vagy?
- Általában nem, de te ezt hozod ki belőlem.
- Nos, azt mondanám, ne szaladjunk előre. – Becsúszott egészen a falig, aztán megpaskolta maga mellett a matracot. – Aludj fent te is. Mindketten elférünk. – Azonnal feldobáltam a párnát és a paplant, majd felhuppantam mellé. Nyomban megéreztem meleg testét magam mellett, de nem húzódtam közelebb. Aaron ráhajtotta a fejét a jobb karjára. – Még nem aludtam együtt senkivel – mormolta csendesen, én pedig a takaró alatt megkerestem a kezét, és összefűztem az ujjainkat.
*---*
Másnap reggel, mikor kezdtem újra tudatomnál lenni, mélyen elpirultam az előző esti viselkedésemre gondolta. Honnan vettem a bátorságot, hogy kezdeményezzek Jaspernél? Mikor kinyitottam a szemem, megállapítottam, hogy a srác már nincs mellettem, a holmikat is visszatette a matracra, nem mintha bárkit átverhettünk volna. Magunkat pláne nem. Forró lett az arcom, az ölem irányából sürgető lüktetést éreztem, de most nem volt időm foglalkozni vele. Fél hét felé járt az idő, így igyekeznünk kellett, ha időben vissza akartunk érni a városba.
Magamra kapkodtam a ruháimat, eligazítottam továbbra is félkemény farkamat, beletúrtam a hajamba, aztán kiléptem a folyosóra. Becca ugyanakkor érkezett a saját szobája felől, már iskolára készen.
- Jó reggelt, szülinapos lány. – Fél karral átöleltem, és puszit nyomtam a feje búbjára.
- Nem csak egy álom volt?
- Nem bizony. – A lépcsőn beleszimatoltam a levegőbe. – És ha jól érzem, a meglepetések még folytatódnak. – Befordultunk a konyhába, és egyszerre esett le az állunk. Isaac már a pultnál ült, ami roskadozott az ételek alatt. Mielőtt megszólalhattunk volna, Jasper bukkant fel kötényben – kötényben! -, és letett egy tál palacsintát a többi mellé. Egymásra néztünk, és ahogy a mosolyára reagált a testem, abból tudtam, hogy talán máris beleszerettem.
- Jó reggelt, Sweet Sixteen! – Kihúzott egy széket Beccának. – A fejlődő szervezetnek sok energiára van szüksége, úgyhogy összeütöttem a családom Vasárnapi Reggelijét! – Kérdőn néztünk rá, úgyhogy folytatta: - Amikor a nagyszüleimnél nyaraltam, vasárnap a férfiak dolga volt reggelit készíteni. Beletelt néhány próbálkozásba, míg én meg a papa már nem égettük oda a bacont. – Nevettünk. – De mama még úgy is megette, ha kicsit meg volt pörkölődve.
- Hát persze, hogy megette – szólalt meg anya, aki közben csatlakozott hozzánk. – Ha az készíti, aki a legfontosabb az életedben, akkor eléd tehet bármit, te megeszed. – Az ajkamat rágcsáltam, és igyekeztem nem tudomást venni Jasper vigyoráról, meg Isaac felvont szemöldökéről. Őt azért vállon ütöttem, hogy érezze a testvéri szeretetet.
Becca nem akarta, hogy elvigyük az iskoláig – Jasper egyáltalán nem értette, miért nem akar menőzni vele az iskolatársak előtt -, így kitettük a sarkon, és addig integettünk, amíg el nem tűnt. Váratlanul könnyek szöktek a szemembe, mire durván végigszántottam az arcomon. Jasper megfogta a kezem, magához húzta, és belecsókolt a tenyerembe.
- Ettől csak még jobban fogok sírni! – figyelmeztettem, mire halkan felnevetett.
- Nem lesz semmi bajuk – nyugtatott meg. – Itt vannak neked, támogatnak és szeretnek. Ennél többet nem kívánhatsz.
- Nem is… úgy értem, csak félek, hogy a munka távol fog tartani tőlük.
- Hát, akkor keress több pénzt, és költöztesd be őket a városba. – Döbbenten kaptam felé a fejem, de ő közben már indított, és besorolt a forgalomba. Előző este ideges voltam, így nem szenteltem kellő figyelmet annak, milyen szexi volt Jasper vezetés közben. A profilja tökéletes volt még úgy is, hogy talán nem sokat aludt, és senki nem mondta volna meg, hogy nem fodrász állította be a frizuráját.
- Köszönöm. – Rám mosolygott.
- Bármikor. – Abban a pillanatban, ahogy a lámpa zöldre váltott, gyorsan nyomtam egy puszit az arcára. – Hé, ne tereld el a figyelmem!
- Tényleg ne? – Enyhe incselkedés volt a hangomban, Jasper pedig vágyakozva felsóhajtott.
Csaknem dél lett, mire visszaértünk a városba, és átverekedtük magunkat a forgalmon. Jasper leparkolt a lakásom előtt, de a motort nem állította le.
- Rohannom kell, vagy a fejemet veszik – mondta bocsánatkérőn.
- Fogj csak rám mindent! – Kicsatoltam az övem. – Elvégre én tehetek róla, ha elkésel. – Jasper hirtelen megragadta a tarkóm, és magához húzta a fejem. Heves csókra számítottam, ehelyett mélyen a szemembe nézett, aztán összetámasztotta a homlokunkat.
- Bármire is van szükséged, hívj! Most már tudod a számom. – Szerettem volna felnőtt férfiként viselkedni, de a hangjából áradó törődés hallatán majd’ elolvadtam. Gyorsan arrébb húzódtam, és kinyitottam az ajtót.
- Köszönök mindent. Nagyszerű voltál.
- Ez csak természetes. – Lopva néztem, ahogy újra elhelyezkedett a volánnál. Nem tudtam parancsolni magamnak; most én kaptam el az állát, és futó csókot nyomtam a szájára.
- Vigyázz magadra! Ügyesen ma este!
- Te… - Jasper megérintette az ajkát. – Tudod, hogy ma fellépésem lesz? – Bólintottam. – Talán későn szólok, de… - Nem is kellett folytatnia. Kiszálltam, becsuktam az ajtót, aztán visszahajoltam a lehúzott ablakon. Jasper olyan lelkes volt –oldalra hajolt egészen addig, amíg a becsatolt öv engedte, így egészen közel került az arcunk. Összedörzsöltem az orrunkat, mire élesen beszívta a levegőt.
- Meglátjuk, mit tehetek. Vezess óvatosan!
*---*
Úgy éreztem magam, mint aki egy álomban járkál. Amellett, hogy a karrierem felfelé ívelt, végre a magánéletemben is volt valami említésre méltó. Aaron aznap este felbukkant a fellépésen – nem tudtunk beszélni, de én észrevettem őt, ami csak tovább növelte az erőbedobásomat a színpadon. Ahogy hazaértem, és egy zuhany után lehuppantam az ágyra, nyomban elkezdtem követni őt minden létező felületen. Elvigyorodtam, mikor megláttam, hogy megelőzött; ő is bekövetett engem, így láthattuk egymás posztjait. A szívem majdnem kiugrott a torkomon, ahogy felfedeztem egy reels-videót; a fellépésünkön készült, és habár ott voltak a társaim is, Aaron mintha kifejezetten engem filmezett volna.
A következő napokban célzott, és igen látványos támadásba kezdtem. Virágcsokrokat küldözgettem Aaron munkahelyére, és ahogy időm engedte, matricákkal pakoltam tele az üzenetváltásainkat. Javukra legyen mondva, a barátaim hősiesen tűrték a viselkedésemet, egy bizonyos pontig. Aztán Spencer kikapta a kezemből a telefont, és betette a nadrágjába. Tudta, hogy az az egyetlen hely, ahová nem nyúlnék utána.
Az elfoglaltságaink éppen most érték el a tetőpontot. Én és a banda hamarosan turnéra indulunk, addig is annyi megjelenést zsúfoltak össze nekünk, amennyit csak tudtak, Aaron pedig éjjel-nappal forgatott, hiszen a sorozat első epizódját már műsorra tűzték. Legközelebb akkor tudtunk összefutni, amikor bementem a stúdióba felvenni a sorozat főcímdalát. Amióta elvállaltam ezt a feladatot, minden nap hálát adtam az égnek, no meg a menedzseremnek; e nélkül valószínűleg sosem ismerkedtünk volna meg egymással. Néhány szót váltottam csak a zenei felelőssel, amikor nyílt az ajtó, és belépett Aaron, meg a sorozatbeli bátyja. Nem akartam túl feltűnően legeltetni a szemem, de Aaron nyálcsorgatóan nézett ki a kis kantáros nadrágjában. Mégis milyen karaktert fog alakítani? Esetleg nem akartak beleírni engem is, mint a csábítóját?
- Helló! – köszönt a magasabbik srác. – Christopher vagyok.
- Igen, üdv. – Kezet fogtunk. – Jasper.
- Tudom! – Akárcsak a barátaim, ő is sunyi vigyort villantott rám. – Haver, az a nyilvános vallomás nem volt semmi! Gondolom, egy percig sem bántad meg.
- De nem ám. – Aaron közben durcásan karba fonta a kezét, Christopher pedig átkarolta, és a mellkasához húzta. Majdnem lehervadt a mosolyom.
- Úgy védelmezem ezt a kölyköt, mintha a vér szerinti öcsém volna. De talán… engedhetek egy kicsit, hogy te is beférj a körbe.
- Hálás lennék érte.
- Azért vagyunk itt, hogy énekeljünk – közölte Aaron. – A készítők úgy döntöttek, a refrénbe én is Chris is beszállunk. Rendben lesz neked?
- Ritkán énekelek egyedül, így számomra sokkal komfortosabb, ha mások is vannak mellettem. Szeretem, ha tudunk egymásra támaszkodni. – Aaron bólintott, és futólag rám mosolygott. Megértettem, hogy kicsit feszültebben viselkedik a munkahelyén, és nem akartam még inkább kellemetlenné tenni számára a helyzetet.
Aaron és Christopher otthonosan mozgott a stúdióban. Az énekhangjuk sem volt rossz, arra tökéletesen megfelelt, hogy kiemelje és támogassa az én hangomat. Elszórakoztunk ezzel pár órát, aztán a két srác elköszönt, és visszament forgatni. Aaron lopva végigsimította a kézfejem, én pedig ettől a mennyországban éreztem magam.
Az udvarlásom természetesen a közvélemény és a rajongók számára sem maradt észrevétlen. Sokan már akkor összehoztak minket, amikor megemlítettem Aaron nevét a tévében, most pedig, amikor sorra érkeztek a srác nevére a virágcsokrok, és amikor egyszer-kétszer sikerült eljönnie a fellépéseimre, a pletykák magasabb szintre léptek. Nem mondom azt, hogy én ebből semmit sem érzékeltem, de olyan boldog – és figyelmetlen – voltam azokban a napokban, hogy nem érdekelt.
- Azta! – nyögte Carl. – Ezt a forgást még sosem sikerült ilyen tisztán összehoznod.
- A szerelem szárnyakat aaad! – énekelte Greg, miközben ő is próbálta utánozni tökéletes ugrásomat. – Áh, én még kicsi vagyok ehhez.
- Bármikor kaphatsz nehezebb ugrásokat, ha ez a vágyad – mondta neki Spencer, ahogy áttörölte a nyakát.
- És ha az a vágyam, hogy végigülhessem a koncerteket, és csak énekelnem kelljen?
- Akkor rossz bandát választottál. – Spencer újra elindította az egyik dalt, amit még nem tökéletesítettünk, mi pedig beálltunk a kezdő pozícióba.
Hangosan szólt a zene, a cipőnk csattogott a padlón, magunkra fókuszáltunk a tükörben, és még lihegtünk is, így beletelt egy kis időbe, míg észrevettük az ajtóban álló menedzserünket. Greg odakocogott a magnóhoz, és kikapcsolta.
- Tartsatok egy kis szünetet – javasolta Norman, ami olyan szokatlan volt, hogy senki sem mozdult. – Jasper, gyere velem.
- Mit csinált? – kérdezte nyomban Spencer.
- Mit csináltam? – kérdeztem én is.
- Ő semmit. – A férfi felsóhajtott. – Aaronról van szó. – Olyan gyorsan lőttem ki, hogy a cipőm felnyüszített. – A pihenőben van.
- Mi történt? Megsérült?
- Menj, beszélj vele – javasolta Greg, én pedig már ott sem voltam.
Aaron ijedten kapta fel a fejét, mikor hevesen berontottam a pihenőbe. Azonnal észrevettem kipirosodott szemét, és az inge…
- Mi történt? – Levetettem magam a kanapéra, ő pedig rögtön az ölelésembe bújt. Először totál lefagytam – ez volt a második alkalom, hogy ilyen közel kerültünk egymáshoz -, aztán bekapcsolt a védelmező ösztönöm, és átkaroltam. – Hé, édes, minden rendben. Itt vagyok, ne sírj. – Végigsimítottam a haján, próbálva megnyugtatni. Aaron hüppögött egy keveset, aztán elhúzódott, és megtörölte az orrát. Közelebbről nézve az inge nem véres volt, valami más kenődhetett rá.
- Ne… ne haragudj, hogy félbeszakítottam a… próbátokat.
- Ne törődj vele. – A hátán tartottam a tenyerem, a másikkal pedig megfogtam a kezét. – Mindig örülök, ha láthatlak. – Megtörölte a szemét és az orrát, igyekezett összeszedni magát.
- Ma… részt vettünk egy promóciós eseményen. A plázában tartották, felvonult a teljes stáb, meg ilyenek. Kint az utcán aztán… nem tudom, hogy történt, de körülállt néhány lány. Olyan dühösek voltak… lökdöstek… - Ökölbe szorult a kezem, így gyorsan levettem a hátáról. – Rám kentek valami cuccot… - Meghúzta az ingét. – Az arcomat célozták, de még időben arrébb léptem. Azt kiabálták, hogy egy… olyan valaki, mint én, nem érdemli meg a figyelmedet. És hogy hiába alakítom a cukit, úgyis csak a hírnevedre meg a pénzedre fáj a fogam, hiszen olyan szegény a családom.
- Ebből… semmi sem igaz. – Alig láttam a dühtől, így csak nehezen sikerült kipréselnem a szavakat. Még erősebben szorítottam a kezét, ezzel elérve, hogy a szemembe nézzen. – Téged választottalak, te pedig engem választottál. Ezen túlmenően egy percig sem érdekel, ki mit mond vagy gondol. – A hüvelykujjammal letöröltem a könnyeit selymes arcáról. – Gyere ide! – Apró, megnyugtató puszit nyomtam a szája sarkába, majd újra átöleltem. Jól esett, ahogy belém kapaszkodott.
Kis idő múlva Aaron elszenderedett a kanapén. Nem akartam magára hagyni, de tudnom kellett, mi folyik a médiában, így előkotortam a fülesemet, és kicsit arrébb sétáltam, hogy megnézzek pár videót. Természetesen többen is felvették a jelenetet, amikor Aaron kilépett az épületből, öt lány pedig azonnal letámadta. Nagyon szervezetten csinálták; míg mások lefoglalták a csapat többi tagját, addig ők megragadták Aaron karját, és magukkal húzták néhány lépésnyire. Aaron először még mosolygott, aztán jött a mocskolódás… rángatták az ingét, a táskáját, és valóban, ha nem kapja el a fejét, akkor az a vörös vacak az arcára került volna. Tágra nyílt szemmel bámult a lányokra, maga volt a megtestesült értetlenség. Aztán beúszott a képbe Christopher még két testőr, kicibálták Aaront, és sietve távoztak. A kommentelők egy része odáig volt attól, milyen szép Aaron, és hogy ő meg én mennyire passzolunk egymáshoz. A másik oldal pedig természetesen azonnal beleásta magát Aaron magánéletébe, és kiderítették, hogy árvaházban élt. Azt szerencsére senki sem tudta, ki nevelte fel és hol él a családja, így talán Isaac, Becca és az anyjuk biztonságban voltak. Egy ideig.
Leültem a kanapé elé, és megsimogattam az alvó Aaron homlokát. Nem aludhatott mélyen, mert nyomban mocorogni kezdett, majd kinyílt a szeme. Rám mosolygott, én pedig odahajoltam, és megcsókoltam. Minden reggelt így akartam indítani, minden estét így akartam befejezni.
- Sajtótájékoztatót akarok adni – mormoltam, mialatt összedörzsöltem az arcunkat. – Fel akarom vállalni magunkat. – Aaron szusszantott, aztán elkapta a nyakam két oldalt, és hevesen rátapadt a számra. Meg kellett támasztanom magam, nehogy rázuhanjak, de egyébként nagyon is viszonoztam a hevességét.
- Előbb… szeretném elmondani a családomnak – suttogta a roham végeztével. Csillogó tekintete az enyémbe mélyedt. – Hazamenni nem tudunk ma, de… telefonon?
- Persze, ahogy szeretnéd.
- Te nem akarsz beavatni előtte senkit? – Vállat vontam.
- A nagyszüleim már nem élnek, a szüleimet meg úgysem érdekli. A srácoknak és a csapatnak persze elmondom, hogy fel tudjanak készülni. – Aaron az ajkába harapva bólintott, majd a mellkasomra tette a kezét, és feltolt ülő helyzetbe. Ő is felült, áttúrta alvástól lelapult haját, végül felpattant. – Hová mész?
- Neked próbád van, nem?
- De.
- Beülhetek? Próbálok nem zavarni.
- Csak akkor, ha megígéred, hogy végig engem fogsz nézni.
- Ha te leszel a legjobb…
- Hékás, gyere csak ide! – Kisiklott a kezeim közül, aztán már csak azt vettem észre, hogy a folyosón szalad – a dolgozók nem kis csodálkozására -, én pedig nevetve utána eredtem.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése