A Terápia című novellasorozat első része.
Hétfő, 9: 00, Stiles
„Néha kibaszottul utálom az életem.”
Rupert lassan fél éve járt hozzám, kisajátítva ezzel a hétfő
reggeleket. Néha eszembe jutott, hogy ilyenkor neki iskolában lenne a helye, de
sosem kérdeztem meg, miért is nincs ott. Persze jelenleg tombolt a nyári
szünet, s neki biztosan lett volna jobb dolga is, mint nálam ücsörögni, és az
érzéseiről beszélni. Eddig egyetlen egyszer hallottam csak panaszkodni, amire
azt feleltem, nyugodtan elmehet. De nem tette.
-
Milyen volt a hétvégéd, Rupert? – tettem föl a szokásos
kérdést. Általában nem tegeztem a pácienseimet, de a srác szinte könyörgött
érte. Ki tudna neki nemet mondani?
-
Elment – vont vállat a pulóvere alját piszkálva.
-
Kicsit bővebben? – Mélyet sóhajtott.
-
Apám dolgozott, mint rendesen, én meg róttam az
utcákat, mert semmi más dolgom nem akadt.
-
Na, és a…
-
Barátaim? – nevetett fel halkan. – Mással voltak
elfoglalva.
-
Múlt héten azt mondtad, minden rendben van köztetek.
-
Akkor még úgy is volt. De Scott kibékült a
barátnőjével, én pedig csak felesleges harmadiknak érzem magam mellettük.
-
Értem – bólintottam lassan. – Beszéltél apáddal a közös
foglalkozás lehetőségéről?
-
Na, igen, az kellene még nekünk!
-
Pedig én komolyan gondoltam.
-
Maga mindig mindent komolyan gondol – mormolta az orra
alatt.
-
Rupert, ha nem teszel semmit, akkor egy helyben fogunk
toporogni jövőre is.
-
Mégis mit kellene tennem? – csattant fel indulatosan,
sápadt arcát elfutotta a pír. – Avassam be apámat a titkaimba? Rángassam el a
legjobb barátomat a szerelme mellől?
-
Keress valaki olyat, aki ugyan olyan magányos, mint te.
– Rám nézett.
-
Keressek új barátot?
-
Vagy ess szerelembe. A te korodban minden srác azt
teszi. – Horkantott.
-
Maga szerint kinél lenne esélyem?
-
Őszintén? Bárkinél. – Nem hitt a fülének.
-
Csak rendes akar lenni.
-
Nem. Mindig megmondom az igazat. – Félrebiccentette a
fejét. – Nos, van valaki, aki iránt jobban érdeklődsz? – Azonnal lesütötte a
tekintetét. – Tehát van.
-
Plátói szerelem, és az is marad.
-
Miért?
-
Nem mozgunk azonos körben.
-
Szóval gazdag. – Bólintott. – Azt hiszed, kevesebbet
érsz, mint ő?
-
Nyilvánvalóan.
-
Túl negatív a hozzáállásod.
-
Ha a helyemben lenne, magának is az lenne.
-
Rupert – dőltem előre. – Gondold át a dolgokat még
egyszer. Egészséges vagy, van mit enned, van tető a fejed fölött, és van egy
édesapád, aki gondoskodik rólad. Amid még nincs, azt pedig megszerezheted a
későbbiekben. Mesélj a választottadról! – Elpirult.
-
Ő a legszebb lány a suliban – kezdte -, és a legnagyobb
bunkó a pasija. Egy csomó szemétséget csinált már, Lydia mégis mindig megbocsát
neki.
-
Ez a… Lydia tisztában van az érzéseiddel?
-
Azt hiszem.
-
Csak azt hiszed? Első lépésként akkor komolyan el
kellene beszélgetnetek a továbbiakról.
-
Aha, sejtem, hogy végződne egy ilyen beszélgetés! Soha
többé nem állna velem szóba, és a tetejébe még ki is röhögne. Jackson
haragjáról meg már ne is beszéljünk.
-
Kevésre becsülöd magad.
-
Olyat mondjon, amit még nem tudok.
-
Felejtsd el a lányt! – Ezzel megleptem. – Ha úgy
gondolod, nem lehet nála esélyed, akkor nincs értelme tovább álmodoznod.
Keresned kell valaki olyat, aki megérti, min mész keresztül. Elvesztetted
édesanyádat, ez szörnyű veszteség. Ismersz olyat, aki hasonló dolgokat élt át?
-
Scott apja elment.
-
Nem, nem így értettem. Édesanyád meghalt. Van valaki,
aki… - Pár pillanatig töprengett, nyilván sorra vette a felmerülő neveket, majd
sóhajtott.
-
Van valaki – motyogta -, de… nem ismerem annyira jól.
Igazából… Scott barátja.
-
De úgy érzed, van bennetek valami közös? – puhatoltam.
-
Esetleg… - Megrázta a fejét. – Nem, kizárt dolog. Úgy
dobna ki a házából, hogy a lábam sem érné a földet. Kicsit… erőszakos. Magának
való.
-
Magányos, akárcsak te. A szülei?
-
Meghaltak. És a nővére is.
-
Teljesen egyedül él?
-
Igen, ő… kicsit idősebb.
-
Az biztosan nem lesz gond. Szeretném, ha lenne valaki a
környezetedben is, akivel őszintén beszélhetsz az érzéseidről és a gondjaidról.
Mert velem őszinte tudsz lenni, ugye? – A srác fura grimaszt vágott.
-
Természetesen. – Ez nem hangzott túl meggyőzően.
-
Szereted édesapádat?
-
Hogyne szeretném!
-
Akkor tartozol neki az igazsággal.
-
Miféle igazsággal?
-
Nem érzed jól magad a bőrödben.
-
Én…
-
Az iskolában alig vannak barátaid, egyes tanárok
pikkelnek rád – arra még nem sikerült rájönnöm, hogy vajon joggal-e -, keresed
a szerelmet és mások elismerését, de ezt addig nem fogod megtalálni, amíg meg
nem tanulod elfogadni magad. – Meglepett csend.
-
Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Rupert értetlenül.
-
Találd meg azt a valamit, amiben tehetséges vagy, és
mélyedj el benne!
-
Sportolok – felelte bátortalanul.
-
Lacrosse, de az csak iskolaidőben van, ez nem elég.
Kell, hogy legyen más is.
-
De nincs.
-
Pedig van.
-
Nincs!
-
Hogyne lenne, csak…
-
Kutatok! – csattant fel végül.
-
Hogy mondtad?
-
Kutatok – ismételte halkabban. – Szeretek… nyomozni
rejtélyes gyilkosságok vagy eltűnések után. Nemrégiben… felderítettem egy
tűzesetet, meg pár gyilkosságot.
-
Ezt biztosan az apádtól örökölted – bólintottam. –
Kezdetnek nem is rossz. A könyvtár ideális hely lenne, hogy folytasd ezt a
hobbit. Vagy akár jelentkezhetnél a rendőrségen valamilyen kisegítői pozíciót
igényelve. Biztos segítenének neked.
-
Úgy gondolja? – csillant fel a szeme.
-
Igen. Én mindig igazat mondok.
Rupert tíz óra előtt pár perccel távozott, én pedig azonnal
átültem az íróasztalomhoz, hogy elkészíthessem az aznapi jegyzeteket.
Rupert önbizalom
hiányos fiú, aki ezt folyamatos viccelődéssel, néha szarkazmussal próbálja
leplezni. Édesanyját korán elvesztette, úgy gondolja, az apja őt okolja a nő
haláláért. A barátai nyilván nem igazi barátok, ha nem veszik észre a
szenvedését. Nem vonják be azokba a dolgokba, amik számukra természetesek, s
Rupert emiatt kirekesztettnek érzi magát, meglátásom szerint jogosan.
Túlságosan segítőkész, néhány emberért tűzbe menne, amit sürgősen ki kell verni
a fejéből. Ha egyedül van – ami gyakran előfordul -, hajlamos a melankóliára.
Ennek az ellenszere új ismerősök és hobbik szerzése. Ha ez a kettő
összekapcsolódik, annál jobb.
Lydia – a plátói
szerelem. Nyilvánvalóan nem hozzá való a lány, s ezt Rupert is tudja, különben
már kezdeményezett volna.
Titokzatos valaki –
Rupert úgy gondolja, jól kijönnének, bár eddig nem közeledett hozzá. Miért?
Feltételezése szerint az illető erőszakos és magának való, ráadásul idősebb, és
egyedül él. Miért érzem úgy, hogy ez a személy egy férfi?
Teendők – helyes
irányba terelni a srácot; elfelejtetni vele a lányt; kideríteni, tett-e
lépéseket az idegennel való megismerkedés kérdésében; jelezni az apjának, hogy
beszélgessen a fiával, amikor csak teheti.
Letettem a tollat, kinyújtóztattam a karjaimat, aztán arra
gondoltam, vajon az unokahúgom által kölcsönadott DVD-t mikor lesz időm
megnézni. Egy sorozat volt, amire több időt kell szánnom, mint egy filmre
tenném. Hová is raktam? Kivettem a fiókból a dobozt, s elolvastam a címkét: Teen Wolf, 1-2 évad.
2 megjegyzés :
kíváncsian várom a folytatást, eddig tetszett :) életszagú, és szimpi :) ami nekem kicsit furcsa volt, az a végén a doki saját magának felírt megjegyzései, de ez inkább csak abból kifolyólag hogy ha saját magamnak jegyzetelek - bárhol, bármit, bármikor - az csak érthetetlen tőszavak összessége. :)
Szia. Örülök, hogy tetszett, kicsit szenvedtem a megírásával, de folytatni fogom. A doktor igazából nem is magának jegyzetelt, hanem... úgy mindenkinek, ha valaki el akarná olvasni a diagnózist, akkor érthető legyen. Köszönöm, hogy írtál.:)
Megjegyzés küldése