Egy angyal könnyei

Harry Potter; Remus&Sirius; abbahagyom

A dalt meg imádom.

Remus Lupin erős embernek tartotta magát. Nem roppant bele a farkaslétbe, s egy idő után már kontrollálni is tudta a vadállatot. A barátai nem utálták meg, sőt, a legnehezebb pillanatokban is mellette voltak. Csúnyának sem gondolta az arcát, bár James többször is megjegyezte, hogy nem ártana csibészesebbre venni a figurát. Sirius ilyenkor mindig közbeszólt.

-         Ne akard megváltoztatni. Remus pont úgy jó, ahogy van.

Lupinnak nagyon jól estek ezek a szavak, s nem is változtatta meg a külsejét, ennek pedig meglett az eredménye. A lányok vonzónak találták a világosszőke hajat, az elgondolkodó tekintetet, a karcsú kezeket. Remus tehát randevúzni kezdett, mert tudta, hogy ez a kötelessége, s még egy dologban már nem akart különbözni a többiektől. A lányok ostroma mellett is feltűnt neki az, hogy míg ő egyre inkább a társaság része, addig Sirius kezd kikerülni belőle. A srác csak ritkán maradt velük a klubhelyiségben, inkább korán lefeküdt, vagy a folyosókon kóborolt. Sem James, sem Peter nem tudta, mi baja.

-         Talán szerelmi bánat – vélte James.

-         Minden lányt megkap, akire ránéz – vetette ellen Peter.

-         Lehet, hogy nem lány.

-         Egy idősebb nő? – vonta fel a szemöldökét Remus.

-         Vagy egy srác – motyogta James.

Lupin persze ebből semmit nem hitt el, s egy idő után feladta a töprengést, helyette barátja elé állt.

-         Elmondod, mi a baj?

-         Semmi.

-         Olyan vagy, mint egy szellem. Mi lett a barátnőiddel?

-         Már nincs szükségem rájuk – mormolta Black.

-         Akkor hát mit akarsz?

-         Téged. – Remus pislogott. – De tudom, hogy egy olyan szörny, mint én, nem kaphat meg egy olyan angyalt, mint te, és… Most miért sírsz? – Erre Lupin is nagyon szeretett volna választ kapni.