Ne próbálj megmenteni VI. fejezet

Tényleg nagyon sajnálom a hosszú-hosszú kiesést, de igyekszem behozni a lemaradást! Köszönöm azoknak, akik folyton rugdosnak az új fejezetek miatt! :)

Rövidke lett, de remélem a következő hamarabb fog érkezni. :)

A három férfi szinte egyazon időben szólalt meg.

-          Saxton? – így Blay és Qhuinn.

-          Qhuinn? – így Saxton, aztán mind megdermedtek egy pillanatra.

-          Mit keresel itt? – tért magához Blay, majd beterelte a férfit a nappaliba. – Jól vagy? Történt valami? – A vonásai megkeményedtek. – Valaki bepróbálkozott nálad?

-          Tudod, hogy nálam mindig bepróbálkoznak – felelte Saxton, le sem véve a tekintetét Qhuinnről.

-          Ismeritek egymást?

-          Némileg – vont vállat Qhuinn.

-          Némileg? – visszhangozta a szőke hajú férfi. – Ő az unokatestvérem. – Blay úgy érezte, valaki jól hasba vágta egy baseballütővel, amitől minden levegő kiszorult a tüdejéből.

-          Micsoda?

-          Meséltem neked a családomról, nem igaz? – fordult felé Saxton. – Elmondtam, hogy milyen büszkék voltak a sikereimre, így még azt is elnézték, hogy a férfiakat szeretem. Qhuinn családja már nem volt ennyire elfogadó, sőt. Bár amilyen foglalkozást űz, ezt nem is csodálom.

-          Mert a segged riszálni egy seregnyi ostoba ember előtt, az elismerésre méltóbb, mi? – csattant fel Qhuinn. – Én minden egyes nap az életemet kockáztatom, míg te…

-          Ne merészelj engem vádolni! Nem tehetek róla, hogy a külsőmből kell élnem, de beláthatod, hogy sokkal többet fizet, mint egy ügyvédi iroda. – Saxton mély levegőt vett, hogy lenyugodjon. – Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen mélyre süllyedtél.

-          Évek óta szóba sem álltok velem. Semmit sem tudtok rólam. – Blay érzékelte a Qhuinn hangjából kicsendülő szomorúságot, amitől összeszorult a szíve.

-          Nekem még mindig az a kérdésem, hogy mit keresel itt – terelte vissza a beszélgetést Blay a sürgetőbb problémára. – Tudod jól, hogy civilek nem tartózkodhatnak a menedékek körül.

-          Tudom.

-          Akkor?

-          Úgy éreztem, történt valami veled – válaszolta Saxton. – Valami fontos. – Blay sápadt arcára pír kúszott fel, ami a másik férfi számára felért egy beismerő vallomással. – Értem.

-          Nem, semmit sem értesz. Még én sem tudom, mi folyik itt, nem hogy te!

-          Szerintem nagyon is egyértelmű a tényállás – folytatta Saxton. – Nem hiába vagyunk rokonok. Az ízlésünk is lehet egyforma. – Qhuinn látszólag elsőre fel sem fogta, mit mondott a férfi, aztán viszont gúnyosan elvigyorodott.

-          Hogy én? Vele? – mutatott Blayre, aki visszatartotta a lélegzetét. – Még annyira sem ismersz, mint gondoltam. – Elindult feléjük, majd kikerülve őket levágódott a kanapéra. – Ha romantikázni akartok, fáradjatok a zuhanyzóba. Annak legalább van ajtaja. De tudnotok kell, hogy roppant érzékeny a hallásom. – Azzal vigyorogva benyomta a tévét.

Blay még fél órával később sem tért magához a sokktól. Egyrészt Saxton felbukkanása teljesen szabályellenes volt, de mivel korábban már úgyis felrúgott mindent azzal, hogy kapcsolatba bonyolódott a fogvatartottjával, ez igazán apróságnak számított. Mindenesetre gépiesen bevonult a konyhába ebédet gyártani, Saxton pedig mellé lépett, és felajánlotta a segítségét. Mintha csak otthon lettek volna egy nyugalmas szombat délutánon. Blay érzékei azonban a nappaliban gubbasztó férfira voltak kiélezve, de megpróbált Saxton mondandójára is figyelni.

-          Megengedték, hogy hamarabb lelépjek – magyarázta. – Az utolsó napok úgyis a buliról meg az ivászatról szólnak, meg arról, hogy ki mennyit tud fizetni a modellek drága idejéért. – Megpucolt egy répát. – Még mindig nem hiszem el, hogy Qhuinn itt van – váltott témát hirtelen. – Azt meg pláne nem, hogy még mindketten életben vagytok.

-          Nem olyan rossz – bizonygatta Blay kicsit hangosabban. – Talán a régi Qhuinnt ismerted, a mostanit viszont egész biztosan nem. – Saxton halványan elmosolyodott.

-          Eltervezted, hogy megmented? – Blay elgondolkodott a kérdésen, aztán megrázta a fejét.

-          Nincs szüksége arra, hogy megmentsék.

-          Akkor is féltelek tőle.

-          Nincs köztünk semmi.

-          Rendben. Bár attól nem kell tartanod, hogy megbántasz vele.

-          Még mindig szeretlek – ismerte be Blay halkan -, de úgy érzem, valami elveszett.

-          Igen – értett egyet Saxton. – Sosem tudnék olyasmit adni neked, amit Qhuinn.

-          Mire gondolsz?

-          Veszélyt. Kalandot. Izgalmat. Vadságot.

-          Pont azt szeretem benned, hogy nem ilyen vagy. – Saxton végigsimított a férfi arcán, aki nyomban beledőlt az érintésbe.

-          Úgy tűnik, most már másra van szükséged.

-          Ilyen könnyen elengedsz? Azt is, ami köztünk volt?

-          Ne hidd, hogy nem fáj. De megérdemled a boldogságot még akkor is, ha nem én adom meg neked.

-          Te is megérdemled a boldogságot – mondta Blay.

-          Remélem is – nevetett fel Saxton. – Egyébként igazad volt korábban. Nem könnyű feladat megtartóztatni magam annyi izmos modell között.

-          Tudtam én.

-          De emberileg fel sem érhetnek hozzád.

-          Remélem is – visszhangozta Blay a másik korábbi szavait, ami ismét nevetésre késztette Saxtont.

-          Csak annyit kérek, hogy mindig maradj meg ilyennek.

-          Ezt meg tudom ígérni.

Mikor megölelték egymást, Blay észrevette, hogy Qhuinn őket figyeli a nappaliból. Az esze azt súgta, nem kellene foglalkoznia tovább a férfival, mert annak sérülés lesz a vége, a szíve viszont eszeveszetten dörömbölt, mikor arra gondolt, mennyi mindent élhetnének még át közösen. Így hát halványan rámosolygott, bízva abban, hogy Qhuinn számára is jelentett valamit az előző éjszaka. Mert elhatározta, hogy küzdeni fog érte, akár a főnökeivel, akár a másik férfi megbízóival kell is szembenéznie. Komolyan gondolta, hogy Qhuinnt nem kell megmenteni… másoktól legalábbis biztosan nem. De talán saját magától megpróbálhatja megóvni.