Kisebb problémák adódnak, mikor egy újabb régi ismerős tűnik fel a színen. ;) :)
Az első komoly probléma három héttel később adódott, amikor
Draco a mungóba készült. Már a kabátját gombolta, és nyúlt a pálcájáért, mikor
megszólalt a riasztó. A férfi összeráncolt homlokkal bámult a kandallóra,
amiből előbb zöld lángok csaptak ki, majd megjelent benne egy pörgő-forgó alak,
aki valahogy nagyon emlékeztette Dracót az apjára.
-
Apa!
-
Fiam – biccentett Lucius, és leporolta a
nadrágját. – Készülsz talán valahová?
-
Igen. – Az apja felvont szemöldökkel várakozott.
– Programom van.
-
Nos, gondolom, nem okoz majd gondot, hogy
átalakítsd kicsit a napodat az apád kedvéért.
-
Ami azt illeti, gondot okoz – vágott vissza
Draco, s mivel Lucius nem volt hozzászokta ahhoz, hogy nem kapja meg, amit akar,
drámaian felsóhajtott.
-
Nocsak, talán egy randevú van a dologban? Éppen
itt lenne az ideje, hogy unokákkal örvendeztess meg.
-
Akikkel ugyanannyira nem törődnél érzelmileg,
mint ahogy velem sem?
-
Fiam, te vagy az örökösöm, de az ilyen hangnemet
továbbra sem tűröm el tőled – biccentette fel a fejét Lucius, majd körbejárt a
szobában. Sétapálcája minden lépésénél nagyot koppant a padlón, és a hang
visszhangzott Draco fejében. Tekergetni kezdte a sálját, és az órára
pillantott. Ha nem indul el hamarosan, el fog késni.
-
Bocsáss meg, apám, de valóban halaszthatatlan
dolgom van. Talán hétvégén…
-
A segítségedet kell kérnem valamiben – vágott
közbe Lucius, amiből egyértelműen kiderült, hogy nem érdekli különösebben Draco
elfoglaltsága.
-
Nem lehetne… - Amikor azonban az apja
rávillantotta híresen könyörtelen tekintetét, Draco kénytelen volt fejet
hajtani.
A hét fennmaradó részében Lucius magával rángatta a fiát a
találkozóira, melyekre nyilván azért volt szükség, hogy ha ő maga meghalna,
Draco könnyedén továbbvihesse titkos üzleteit. A férfinak nem sok kedve volt
ezekhez az utazásokhoz, annál is inkább, mivel mindig korán reggel indultak és
késő este értek vissza, így esélye sem volt, hogy meglátogassa Neville-t, vagy
üzenetet hagyjon neki.
Korábban azt magyarázta be magának, hogy ezek az
alkalmak Neville számára sokkal fontosabbak, min neki, de be kellett látnia,
hogy ebben is tévedett. Hiányoztak a beszélgetéseik, a szócsatáik, hiányzott
neki az, hogy legeltethesse a szemét a férfi izmos karján, mellkasán, vagy
belenézhessen csillogó szemébe, amiben keresve sem talált volna soha utálatot
vagy lenézést. Draco nem örült neki, de az volt a helyzet, hogy függött
Neville-től, ahogy talán a másik férfi is függött őtőle.
A „talán” akkor változott „biztos”-sá, amikor hétfő reggel Draco
megérkezett a mungóba. A felszínen minden úgy működött, mint korábban, de a
szőke férfi a teste megfeszüléséből érezte, hogy valami nagyon nincs rendben.
Felszaladt a lépcsőn, egyenesen Neville szobájához, de már a folyosón kénytelen
volt lefékezni.
-
Itt is van – kapta oda a tekintetét Potter. –
Íme, a nap hőse!
-
Mi…
-
Mégis hol a fenében voltál az utóbbi napokban? –
indult el felé a férfi, hiába próbálta Granger visszatartani. – Azt mondtad,
segíteni fogsz neki, ha betartjuk a szabályaidat!
-
Így is van…
-
Akkor hogy lehet, hogy Neville már a második
rohamán van túl három napon belül? – Draco érezte, hogy a belsője jéggé fagy a
rémülettől.
-
Mi történt?
-
Nem voltál itt, az történt! Magára hagytad!
-
Harry, nyugodj le – lépett előre Ron, akinek
időközben újabb karikák kerültek a szeme alá. – Draco, beviszlek hozzá.
-
Nem mehet be!
-
És mióta is vagy te Neville kizárólagos
gondviselője és döntéshozója? – villantotta rá dühös tekintetét Ron. –
Megegyeztünk, hogy mindent megadunk Dracónak, amire szüksége van, nem?
-
Draco? – fonta karba a kezét Granger. – Mégis
mikor lett neked Malfoy egyszerűen Draco?
-
Amióta többet ért el Neville állapotának
javításában, mint mi hárman együttvéve. Gyere – azzal megragadta a szőke
karját, és bevonszolta magával a szobába. Az ajtó kicsit hangosabban csapódott
be mögöttük, de az ágyban szunyókáló Neville nem ébredt fel rá.
Draco halkan odasétált mellé, és összeszorult a szíve. A
férfi jobb keze be volt kötözve, az arca pedig úgy nézett ki, mintha
üvegszilánkokat szedtek volna ki belőle.
-
Mit… mit tett magával? – kérdezte motyogva.
-
Betörte a tükröt a fürdőszobában, letépte a
zuhanyfüggönyt és a zuhanyrózsát, nekivágta a széket az ablaknak, beleöklözött
a falba, és megütött egy ápolót. – Draco nehézkesen nyelt egyet. – Bármit
mondott is Harry, ez nem a te hibád.
-
De… nem voltam itt. Nem… nem azért történt
mindez, mert azt hitte, nem jövök többé?
-
Ezt még nem volt alkalmunk megkérdezni tőle. A
második roham tegnap este jött rá, aztán benyugtatózták, így azóta alszik. –
Ron az ágy másik oldalára sétált.
-
Történt már ilyen korábban is?
-
Én nem tudok róla. – Draco elfordult, és
megtörölte a szemét. – Szíveden viseled a sorsát, igaz?
-
Ron, pontosan tudod, hogy nekem nincs szívem.
Vagy ha van is, kőből van.
-
Aha, na persze – mosolygott Ron. – A Roxfortban
persze még én is így hittem… de ahogy most Neville-lel törődsz, már kezd
megváltozni rólad a véleményem.
-
Nem érdekel a véleményed rólam, Weasley. – A
vörös hajú férfi rákacsintott.
-
Hiszem, ha látom.
Figyelték még egy darabig Neville egyenletes szuszogását, majd
visszatértek a folyosóra, ahol Potter már lenyugodni látszott. Draco hozzájuk
sem szólva elsétált mellettük, egyenesen Colt irodájáig.
-
Mr. Malfoy…
-
Hagyjuk az udvariaskodást – intett Draco. – Azt
akarom tudni, máskor is előfordulhat-e még efféle roham?
-
Nem lehet kizárni ezt a lehetőséget sem.
-
Azt mondja, valószínű, hogy megint kárt fog
tenni magában vagy másokban?
-
Ezt sajnos nem tudom megmondani… de ez a mostani
eset nagyon kiborította. – A gyógyító levette a szemüvegét. – A javulás
folyamatos, de attól tartok, soha nem fogja visszakapni a régi emlékeit.
-
Micsoda? Most hirtelen már így gondolja?
-
Lassan fél éve látogatja, Mr. Malfoy – kezdte Colt.
– Ez idő alatt még a legsúlyosabb amnéziás betegeknél is megfigyelhető
valamilyen szintű változás, Neville esetében azonban ennek nyoma sincs. Az a
véleményem… persze ez egyáltalán nem szakmai vélemény, hogy Neville tudat alatt
blokkolja ezeknek az emlékeknek a felszínre törését. – Draco lehanyatlott az
egyik fotelba.
-
De mégis miért? – A férfi megigazított néhány
papírt.
-
Nézze, Mr. Malfoy, amit most megosztok önnel,
azt senkinek sem adhatja tovább. Ezek nem publikus információk, nekem is csak
szigorú titoktartás mellett voltak hajlandóak elmondani…
-
Nyögje már ki végre, kérem! – A férfi sóhajtott.
-
Neville az iskolából kikerülve aurornak állt, és
egész szépen tört felfelé a ranglétrán. A barátai azonban bizalmasan közölték
velem, hogy már akkor sem volt vele minden rendben. Mások előtt jókedvűnek
mutatkozott, magára maradva azonban erőt vett rajta a levertség.
-
Jó, és? Szomorú volt, meg minden…
-
Depressziós volt – javította ki a gyógyító. – Ez
pedig nagyon veszélyes lehet, ha nem veszik komolyan, és nem foglalkoznak vele.
Neville és a környezete akkor még nem tudta, miről lehet szó, és idejük sem maradt
kideríteni, mert a fiatalember megsérült. Hogy baleset volt-e, vagy szándékos…
azt nem tudjuk.
-
Szándékos? – pislogott Draco. – Maga szerint
Neville szándékosan sodorta magát veszélyes helyzetbe, hogy megtámadják? – A
gyógyító erre már nem válaszolt. – És akkor most mi legyen? Szívesen látogatom
minden nap, de… az apám… - Megdörgölte az arcát. – Nem könnyű vele. Ha lenne
valamilyen megoldás, akkor én mindent megtennék, hogy Neville számára jó
legyen. – Colt tekintete furán megvillant erre a kijelentésre.
-
Nos, ha valóban érdekli minden megoldás…
-
Érdekel. – A gyógyító megköszörülte a torkát.
-
Mivel Neville esete különleges, és a fiatalember
teljesen beszámítható, erre való tekintettel engedélyezhetem, hogy a kórházon
kívül gyógyuljon. A fizikai állapota kiváló, többet itt már nem tudunk tenni
érte, de talán a lelki folyamatok beindulásának jót tenne, ha barátságosabb
helyen tölthetné el a következő pár hetet. Vagy hónapot. – Várt néhány percet,
hogy Draco feldolgozhassa az információkat, aztán, mikor ez megtörtént, a férfi
nevetni kezdett.
-
Azt… maga tényleg azt akarja, hogy vigyem
magammal? A házamba? Hogy én gondoskodjam róla?
-
Neville tud gondoskodni magáról, erről
biztosíthatom. Csupán annyit kellene tennie, hogy biztosít neki egy szobát, és
továbbra is beszélget vele, sétálnak, megmutat neki néhány helyet, amire
esetleg emlékezhet…
-
Nem azt mondta korábban, hogy ne befolyásoljam
semmivel?
-
Most már nem számít – vélte a gyógyító. – A
kitalált emlékek gyártása már megtörtént, ez ellen nem tehetünk semmit. Viszont
ha maga mellette lesz, akkor azonnali visszacsatolásként jelezheti neki, hogy
valamire jól emlékszik-e, vagy sem. De természetesen ön dönti el, hogy tudja-e
vállalni.
Draco a maga részéről úgy gondolta, hogy neki ebbe nem túl
sok beleszólása van, elvégre ha Neville gyógyulása a tét, akkor mindent meg
kell tenniük, hogy sikerrel járjon. Azt nem tudta volna teljes egészében
megmagyarázni, miért érzett így… persze vonzódott a férfihoz, de Draco Malfoy
nem tesz semmit pusztán vonzalomból, tehát valami más volt ennek a hátterében.
Draco bebeszélte magának, hogy ő aztán nem jótékonykodik, nem kedveskedik,
pláne nem egy ex-griffendélessel, de a tény, hogy Neville nem emlékezett azokra
az alkalmakra, amikor a szőke kitolt vele, arra késztette őt, hogy mindent előröl
kezdjen, és még véletlenül se kövesse el ugyanazokat a hibákat, mint korábban.
Lassan kezdett arra gondolni, hogy a lelkében dúló viharok és ellentmondások
kibogozása érdekében el kellene látogatnia egy pszichológushoz. Persze csakis
teljes titoktartás mellett.
A következőkben a gyógyító felváltva hálálkodott neki és
szorongatta a kezét, miközben elsorolta, mi mindenre kell majd Dracónak
figyelnie, miután Neville beköltözött hozzá. A szőke csak fél füllel figyelt
oda, mert lassan elindultak a folyosón, vissza Neville szobájához, ahol sajnos
még mindig ott szobrozott az Aranytrió. Draco nem álltatta magát azzal, hogy
lelkendezve fogadják majd az ötletet, de majd Ron szépen lefordítja nekik a
lényeget, és ha kell, visszafogja őket, mielőtt nekiugranának. Draco ezt sem
hitte volna korábban - egy régi ellenségét magához költözteti, egy másikra meg
rábízza a biztonságát. Tényleg szüksége lenne arra a pszichológusra.
-
Nos? – szólalt meg Granger. – Lehet valamit tenni
Neville-ért? Hogy ez többé ne fordulhasson elő?
-
Ami azt illeti, Mr. Malfoy és én épp az imént
jutottunk döntésre Neville további ellátásával kapcsolatban.
-
Micsoda? – vonta össze a szemöldökét Potter. –
Mi köze van neki Neville további ellátásához? Neki csak az a dolga, hogy minden
nap bejöjjön hozzá, és beszélgessen vele. Mint egy társalkodónő.
-
Oh, kösz, ezt bóknak veszem – gúnyolódott Draco.
– A hajam elvégre már megvan hozzá.
-
Muszáj neked mindenből viccet csinálnod?
-
Most azt akarod, hogy sírjak?
-
Nem. Azt akarom, hogy szűnj meg, de ehhez sajnos
még az én befolyásom sem elég.
-
Harry – tette a karjára a kezét Granger. – Nem
emlékszel, ki mondott ilyesmit legutóbb? – Potter töprengett néhány pillanatig,
aztán ellazultak a vonásai.
-
Az apám. Pitonnak. – Sóhajtott egyet, aztán
Dracóra nézett. – Bocs, ez nem volt szép tőlem. – A szőke félrebiccentette a
fejét. – Most tényleg azon töprengsz, elfogadd-e a bocsánatkérésem?
-
Igen.
-
Akkor vissza is vontam.
-
Ahogy akarod.
-
Visszakanyarodhatnánk oda, hogy mi a terv? –
érdeklődött Ron, zsebre vágott kézzel. – Neville nem maradhat a mungóban, nem
igaz?
-
Így van, Mr. Weasley. Neville-nek vannak olyan
időszakai, amikor veszélyt jelent önmagára és másokra is. A legnagyobb
probléma, hogy a rohamokat nem tudjuk előre megjósolni, így minden pillanatban
készenlétben kell lennünk.
-
Fogadjunk fel mellé egy hivatásos ápolót? –
kérdezte Granger. – Mert természetesen meg tudjuk oldani, és a lakását is újra
a rendelkezésére bocsájthatjuk.– Draco elcsodálkozott ezen a javaslaton, hiszen
a nő tényleg odaengedne Neville mellé egy teljesen idegen embert?
-
Úgy vélem, kevéssé szolgálná Neville javulását,
ha egy olyan személlyel kellene együtt élnie, akit nem ismer – mondta a
gyógyító is.
-
Akkor? Mit találtak ki? – sürgette őt Potter,
mire a gyógyító nagy levegőt vett.
-
Mr. Malfoy vállalta, hogy gondját viseli
Neville-nek, amíg szükséges. – Süket csend követte a szavait, aztán Granger
karba fonta a kezét.
-
Bocsánat, ezt nem értem. Hogy fogja Draco
gondját viselni? Magához veszi?
-
Pontosan erről van szó. – Potter és Granger
leesett állal bámultak a szőkére, aki elfojtott egy önelégült vigyort.
-
Az teljesen ki van zárva! – fakadt ki Potter. –
Szó sem lehet róla, hogy Neville odaköltözzön ehhez a… ehhez a…
-
Na, nem találod a megfelelő szót? – vigyorgott
Draco. – Szerintem a fantasztikusra gondolsz, vagy talán a nagylelkűre.
-
Maga szerint tényleg ez a legjobb megoldás? –
érdeklődött Granger. – Mégiscsak mi vagyunk a barátai.
-
De Neville jelenleg nem így gondolja –
ábrándította ki a gyógyító, a nő pedig egy kicsit magába roskadt. Draco már
majdnem megsajnálta, elvégre ők is Neville javát akarták.
-
Meglátogathatjátok, amikor akarjátok – ajánlotta
nekik. – Nem foglak titeket eltiltani tőle, ha emiatt aggódtok.
-
Próbálnád csak meg.
-
Nem tudom, mi nyomja most a csőröd, Potter –
húzta ki magát Draco. – Ha nem vetted volna észre, önként belementem, hogy
Longbottom hozzám költözzön. Rémlik, milyen viszonyban voltunk a Roxfortban?
Nem utáltam annyira, mint téged, de eléggé rosszul lettem, ha egy helyiségben
kellett tartózkodnom vele huzamosabb ideig. Most viszont ugyanaz a célom, mint
nektek, akik a barátainak hívják magukat; azt akarom, hogy Neville emlékezzen.
És ha belegondolsz, ebből a legrosszabbul én fogok kijönni a végén, nem pedig
ti.
Neville laposakat pislogott, amikor Draco végül belépett
hozzá, hogy vele is közölje a megváltozott körülményeket.
-
Jó reggelt! Hogy érzed magad?
-
Jobban. – A férfi elbámult valahová az ajtó
irányába. – Más hangokat is hallottam.
-
Hát, mondtam neked, hogy nem kellene annyit
szívnod, de nem hallgattál rám. – Draco megállt az ágy mellett. – Van néhány
változás, amiről tudnod kell.
-
Hm – reagált Neville. – Bezárnak valahová?
-
Így is mondhatjuk. De a cellatársad legalább
maga a tökély. – Neville értetlenkedve nézett rá, így Draco folytatta: - A
gyógyító szerint többet segíthetne rajtad, ha hozzám költöznél. Ideiglenesen,
persze. És csak ha beleegyezel. Semmit sem teszünk az akaratod ellenére.
A férfi olyan sokáig nem reagált, hogy Draco már attól félt,
kómába esett. Aztán Neville mélyet sóhajtott, és halványan elmosolyodott.
-
Miért vállaltad el?
-
Nem volt más választásom – felelte azonnal
csípősen. – Én vagyok jelenleg a legjobb esélyed.
-
Te is azt szeretnéd, ha emlékeznék? – A válasz
erre persze egy jó vaskos nem lett volna.
-
Miért ne szeretném azt? – kérdezett vissza
inkább. – Akkor végre nem lógnál tovább a nyakamon.
-
Nem kötelez téged senki, hogy…
-
Hát, te nem láttad odakint a drágalátos
barátaidat! – csattant fel Draco indulatosan. – Sorszámot kellene húzniuk, hogy
eldöntsék, melyikük végez velem előbb, ha valami bajod esik, míg velem vagy.
-
Egyikük sem bántana téged.
-
Honnan vagy benne ennyire biztos?
-
Onnan, hogy megesküdtek nekem, hogy nem nyúlnak
hozzád. – A szőke kinyitotta a száját. – Igen, a Megszeghetetlen esküvel.
-
Hogy… micsoda? – lehelte a férfi. – Ők… te…
rávetted őket erre?
-
Igen – bólintott Neville bizonytalanul. –
Sejtettem, hogy bármit teszel is, az nekik nem fog tetszeni, és meg akartam
előzni, hogy tettlegességig fajuljon a dolog. Ron készséggel belement, Hermione
és Harry már nehezebb eset volt.
-
Na, ne mondd! De még mindig nem derült ki, mivel
zsaroltad meg őket…
-
Nem zsaroltam… csak… közöltem, hogy ha téged
bántanak, akkor engem többé nem látnak. – Draco így már megértette a másik
három viselkedését, egyvalamit viszont továbbra sem bírt felfogni…
-
És te miért tetted ezt? Miért… gondoskodtál
rólam? – Mikor Neville a szemébe nézett, Draco egy hirtelen rántást érzett a
szíve tájékán.
-
Te gondoskodsz rólam, én gondoskodom rólad.
Szerintem ez így van rendben. – És Draco a továbbiakban befogta a száját.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése