Merlin 3/3

Utolsó fejezet, kellemes olvasást! :)

A folyosón még véletlenül sem találkoztak ijedt vagy rémült emberekkel, mindenki tudta a dolgát. Arthur magához ragadta a fegyvereit, de a páncélra még csak rá sem pillantott. Utoljára Merlin igazította el rajta, más segítségére pedig még nem készült fel.

Odakint már kicsit más volt a helyzet a benti nyugalomhoz képest. Füst gomolygott a közeli házak felől, emberi testek hevertek szanaszét a téren, de Arthur büszkén vette tudomásul, hogy népe még nem adta meg magát. Mielőtt maga is becsatlakozott volna a harcba, megpróbált rájönni, ki mozgathatja a szálakat. A legtöbb támadó sötét csuhát viselt, így nem látszott az arcuk, a herceg mégis úgy vélte, férfiak lehetnek. De mire fel ez a hirtelen roham? Mi a céljuk ezzel? Csak rájuk akarnak ijeszteni, vagy talán…

Ha nem arra néz éppen, akkor minden bizonnyal lemaradt volna arról, ahogy Gwaine nagyot kiáltva átszeli a levegőt, majd belehuppan egy ládákkal teletömött szekérbe.

-          Hoppá, kicsit balra ment. Pedig azt hittem, telibe találom – szólalt meg egy női hang.

-          Még mindig nem tanultál meg rendesen célozni – reagált rá egy másik, ami jéggé dermesztette Arthur szívét.

Olyan lassan fordult meg, ahogy csak bírt, de még így is alig akart hinni a szemének. Pedig ott volt ő, teljes életnagyságban, émelyítő vigyorral az arcán.

-          Morgana.

-          Hát emlékszel rám! Őszintén, attól tartottam, már elfelejtettél, kis hercegem. – Arthur megszorította a kardját.

-          Mit akarsz itt?

-          Jöttünk részvétet nyilvánítani. – A nő lebiggyesztette az ajkát – illetve próbálta. – Úgy sajnáljuk, ami a szolgáddal történt.

-          A barátom volt.

-          Csakugyan? – biccentette félre a fejét. – Tehát tudtad, hogy mágus volt? – A herceg arca megrándult. – Ez egy nem, ha jól értem.

-          Ő nem volt…

-          Ő volt Emrys, a valaha élt leghatalmasabb mágus – szólt közbe Morgana. – Amíg védelmezett téged, esélyünk sem volt a közeledbe férkőzni. Úgy tűnik, valamire még a mi semmirekellő apánk is jó. – A nő elvigyorodott, majd fölemelte a kezét. – Most kipróbáljuk, mire jutunk.

Arthur maga elé emelte a kardját, bár pontosan tudta, hogy semmit sem tehet a felé száguldó tűzlabda ellen. Aztán minden lelassult… a tűzlabda megdermedni látszott a levegőben, közvetlenül előtte, aztán egyszerűen semmivé foszlott. A herceget hűvös levegő csapta meg, így behunyta a szemét, és elfordult.

-          Ne! – hallotta Morgana dühödt kiáltását, amire kénytelen volt odanézni.

Az egész udvar hullámzott, mintha csak egy hajó fedélzetén lettek volna a tenger közepén. Arthur saját értetlenségét látta visszatükröződni lovagjai arcán, mégsem aggódott különösebben. Elvégre amin Morgana kiborul, az nekik csak jó lehet.

És a nő vicsorgott is dühében, sorra lőtte rájuk a tűzlabdákat, társával egyetemben, de egyik sem talált célba, mind a legelső sorsára jutva semmivé foszlott. Aztán Morgana egyszer csak ijedten megdermedt, és eltorzult az arca.

-          Nem! Ez nem lehet! – Valahová Arthur mögé nézhetett, de mielőtt a srác követhette volna a pillantását, valaki elszáguldott mellette… jobban mondva átszáguldott rajta. Az árny mindenütt ott volt, az ablakok üvegében, minden repedésben, minden növényben, és Arthur egyszerűen csak tudta, hogy ez nem lehet más, csak…

-          Merlin – lehelte áhítatosan, mire ezzel egy időben a szél hurrikánná erősödött, majd…

-          Neee! – És Morgana már ott sem volt.

A következő néhány percben megkísérelték felmérni a károkat. Három katonája életét vesztette, többen súlyosan megsebesültek, és Gwaine… nos…

-          Láttam őt – mantrázta, ahogy Sir Leon betámogatta az ispotályba.

-          Kit? Az Urat? – érdeklődött Lancelot, mialatt nyögve lehuppant az egyik priccsre, és hagyta, hogy ellássák a lábát.

-          Merlint – felelte Gwaine, mire Arthur majdnem elterült a padlón.

-          Mit mondtál? – reccsent rá a herceg, de a másik csak bólogatott.

-          Esküszöm mindenre, ami szent, hogy láttam. Nem… nem teljes testi valójában – ismerte el -, de egyszer csak ott volt. Amikor az a banya átrepített a téren, Merlin felbukkant mellettem, és korrigálta a zuhanásomat. Ezért nem zúztam szét magam a kövezeten. Megmentette az életem. – Azzal visszaroskadt az ágyra.

Arthur hitetlenkedve nézett végig a többieken, mégsem tudta megállapítani, mit gondolnak.

-          Gwaine, tudom, mennyire fájdalmas ez a dolog…

-          Őrültnek nézhetsz, uram – mormolta a srác -, de láttam, amit láttam.

A herceg úgy vélte, számára ez a végszó, így sarkon fordult, és visszacsörtetett a szobájába. Megállt az ablaknál, két karjával oldalt a keretnek támaszkodva, és csak bámulta a tér közepét, ahol Merlint máglyára vetették, és ahol nem is olyan rég újra felbukkant. A herceg nem tudta, hitelt adhat-e bármelyik eseménynek is, elvégre egyiket sem látta a saját szemével. Merlin halálában természetesen nem is akart hinni, de ha él, akkor mégis mi az ördögöt művel? Tényleg mágus lenne, aki hagyta elfogatni magát, hogy megbékítse az apját, aztán meglógott? Kezdett megfájdulni a feje, amire egy forró fürdő lett volna az optimális megoldás… Helyette újfent kisétált a folyosóra, de ahelyett, hogy elment volna jelentést tenni az apjának – aki talán azóta az ágy alatt reszketett, mióta Morgana felbukkant -, felkereste Gaiust.

-          Arthur…

-          Az igazat akarom – vágta be a srác az ajtót. – Mondd el! Tényleg halott? – Gaius a kezét tördelte. – Tudnom kell. Nekem… egyszerűen tudnom kell.

Arthur lehunyta a szemét, és mélyet lélegzett. Nem akarta sem lejáratni, sem kiadni magát az idős férfi előtt, viszont az volt az igazság, hogy… maga sem egészen értette, miért, de minden este Merlinnel álmodott. El sem hitte, hogy lehetséges ilyen szinten hiányolni valakit, Arthur mégis minden reggel belehalt kicsit, mikor Merlin nélkül ébredt.

Gaius pedig olvasott a herceg arcáról, kimondatlan szavait is megértette, éppen ezért tette azt, amit tett.

-          Várd meg, míg mindenki elalszik a kastélyban, aztán találkozzunk ugyanitt. – És ennél többet nem volt hajlandó mondani.

Arthur próbált uralkodni magán vacsora közben, és odafigyelni apja kifakadására – hogy történhetett ez meg, hol voltak ilyenkor a lovagok, miért nem állították meg őket -, és csak rágott és rágott, meg néha bólogatott. Persze az apjának esze ágában sem volt kérdezni az elesettekről vagy a sebesültekről, és Arthur sem mondott neki semmit. Egyszerűen szerette volna felgyorsítani az időt, hogy Gaius végre elmondja, mi folyik itt.

-          Gyere velem – kérte a férfi, lámpással a kezében, majd megfordult, és bement Merlin szobájába. Arthur vonakodott átlépni a küszöböt, viszont lemaradni sem akart. – Nem követett senki, ugye?

-          Senki.

-          Rendben. Nagyon óvatosnak kell lennünk. Kérlek, toldd arrébb az ágyat. – Arthur először nem mozdult, de mikor látta, hogy Gaius nem viccelt, engedelmeskedett. Szinte azonnal észrevett egy csapóajtót az ágy alatt, mire a szíve hevesebben kezdett verni.

-          Ez…

-          Csak gyerünk tovább.

Ezért Arthur felcsapta a tetőt – meglepően könnyen sikerült -, lemászott a lépcsőn, aztán Gaiust is lesegítette. A srác hunyorogva próbálta kivenni, mi is lehet előtte, de csak egy durva kőből faragott folyosót látott, ami egyértelműen lejtett, Gaius mégis minden további nélkül indult el rajta.

-          Mi ez a hely? – suttogta a herceg. – Ez a folyosó mindig itt volt? Nem rémlik, hogy láttam volna a térképeinken… - A férfi nem felelt. – Hová megyünk? Ki az udvarból? Nem hoztam a kardomat…

-          Nem lesz szükséged rá – mondta Gaius, majd hirtelen megállt egy bejáratnak tűnő képződmény előtt. Ahogy szembefordult vele, Arthur látta arcán az aggodalmat. – Arthur, ha az, amit most látni fogsz, a király tudomására jut…

-          Én soha…

-          Jól tudom – biccentett a férfi. – Készülj fel, és sok szerencsét. – Azzal arrébb lépett, a hercegnek pedig leesett az álla.

-          Ez a nap is eljött végre, Arthur Pendragon – kántálta a terem közepén terpeszkedő hatalmas sárkány. – Örvendek a találkozásnak. A nevem Kilgharrah. – Csend. – Természetesen megvárhatnám, míg magadhoz térsz, de sajnálatos módon nincs annyi időnk.

-          Mi… - A herceg megnyalta kiszáradt ajkait. – Mióta vagy te itt? Miért vagy itt? Ki zárt be? – A sárkány nevetett; Arthur füle csengett.

-          Uther Pendragon zárt be ide, ha éppen tudni akarod. Én vagyok fajtám utolsó példánya, és ha lett volna esze, engem is megöl… így viszont még kísérthetem rémálmaiban.

-          Apám… apám tud rólad?

-          Igen.

-          Lejár ide?

-          Soha. Nem szereti az élő és lélegző emlékeztetőket, nem igaz, ifjú varázsló? – pillantott valahová lefelé, Arthur pedig szintén odanézett… és akkor valószínűleg elájult.

-          Ezt előbb meg kellett volna beszélnünk.

-          Teljesen ki volt borulva.

-          Mindig túlreagálod, Gaius.

-          Nem szokásom. – Némi csörömpölés hallatszott. – Te nem láttad azt, amit én. Az elvesztésed összetörte.

Mivel Arthur nagyon nem szerette volna, ha Gaius ennél többet mond, így nagyot nyögött, és kinyitotta a szemét. Azt várta, hogy az első, akit megpillant, Merlin lesz – mint mindig -, de Gaius ült mellette. Csak álmodta volna?

-          Álmodtam?

-          Nem.

-          Akkor hol…

-          Itt – és Merlin belépett a fénykörbe, Arthur pedig többé nem tagadhatta le az érzelmeit, maga előtt legalábbis semmiképp.

Mert, ahogy végignézett a másik vékony alakján, elnyűtt, mégis megszokott barna ruháin, barna haját, az arcán, a szemén, az ajkán… szeretett volna felpattanni, és magához szorítani őt, hogy érezze, hogy él… hogy mindketten élnek, és még nem késő.

Ahogy fogva tartották egymás tekintetét, a herceg biztos volt benne, hogy Merlin megértette őt.

Persze egyáltalán nem volt idejük az érzelmekkel törődni, hiszen ki kellett találniuk, hogyan juttassák ki Merlint az udvarból. Illetve Arthur feltételezte, hogy ezt kellene tenniük…

-          A kijutás nem gond – legyintett Merlin.

-          Akkor miért vagy még itt?

-          Természetesen miattad.

-          Miattam? – Merlin a szemét forgatta.

-          Igen, és elég jól döntöttem, tekintettel a ma történtekre. – Arthur szája kiszáradt.

-          Az… tényleg te voltál?

-          Én. Nem lett volna szabad, de… nem hagyhattam, hogy ártson neked.

-          Igaz az, amit mondott? Hogy te vagy… a leghatalmasabb varázsló? – Merlin sóhajtott.

-          Azt beszélik – motyogta.

-          Nem tudod biztosan? – tápászkodott fel a herceg a földről. Mióta beszélgettek, Merlin nem ment hozzá közelebb, pedig Arthur megszokta, hogy benne állnak egymás személyes terében. – Én pedig azt hiszem, te vagy a legjobb. Mivel én nem szoktam beérni a másodikkal. – Merlin értetlennek tűnt. És cukinak.

-          Nem veted a szememre, hogy hazudtam neked? Hogy félrevezettelek?

-          Nem terveztem.

-          Miért nem? Megkönnyebbülnék tőle.

-          Épp most mentetted meg az életem… valószínűleg nem először. Szóval csak azt akarom mondani, hogy köszönöm.

-          Na jó, ez már tényleg kezd kissé ijesztő lenni – szellemeskedett a mágus, de Arthur épp nem volt vevő rá az érzelgősségi rohama kellős közepén.

Mivel Gaius eltűnt, a sárkány elől pedig rejtve voltak, Arthur a másik elé lépett, és a tarkójára csúsztatta a tenyerét.

-          Olyan régóta itt vagy, mégsem vettelek észre. – Csend. – Tehát miattam nem mentél el? Meg akartál védeni? – Merlin bólintott. – És hogy tervezted? Életed hátralévő részét idelent akartad tölteni a sárkányoddal? Kényelmes lett volna, mi? – Erősebben szorította magához a srácot. – És arra nem gondoltál, hogy velem mi lesz? Hogy talán belehalok, ha elhagysz? – Merlin szeme hirtelen arany fénnyel felragyogott, Arthur számára pedig ez felért egy szerelmi vallomással. – El kell keserítselek, kis varázslóm. Nem fogsz idelent élni, de el sem mehetsz. Nélkülem nem. – Azzal összeforrasztotta az ajkaikat.

Merlin úgy simult a karjaiba, mintha oda teremtették volna, a herceg pedig nem tudott betelni vele. Miután elváltak, folytatta:

-          Szóval, Emrys, korunk legnagyobb varázslója, találd ki, hogyan oldjuk ezt meg. Minden ötletre nyitott vagyok.

-          Nem vagy a főnököm, hogy parancsolgass.

-          Szerencsénkre! Nagyon remélem, varázsolni jobban tudsz, mint parancsokat teljesíteni, máskülönben nagy bajban leszünk.

Arthur lélegzete elakadt, mikor válaszul a srác tekintete újra felragyogott, tenyerében megjelent egy sugárzó tűzgolyó, majd a helyiséget betöltötte egyetlen név:

Merlin