A kedvenc fejezetem megérkezett, kellemes olvasást! :)
Hihetetlennek – és csodálatosnak – tűnt, de hallgattak rá.
Mindenki megállt és elnémult, sőt, utat engedtek neki, ahogy tank módjára
átvágott közöttük. Mikor odaért a bajkeverő árnyvadászhoz – kis nyeszlett
figura, zselézett hajú, azt hiszi, bármit megtehet?! – úgy meglökte, hogy a
fickó előbb hátratántorodott, majd elesett.
-
Hogy merészeled? – Olyan emberfeletti volt a
hangja, hogy rá sem ismert.
-
Simon… - szólt figyelmeztetően Raphael, de a
srác feldobta a kezét a levegőbe.
-
Mégis ki vagy te, hogy kérdőre vonod őket? Úgy
véled, jogod van hozzá, csak mert anyuci és apuci is árnyvadász volt, és
mindenhol csak azt láttad, mennyire fenséges vagy? – Közelebb hajolt a remegő
alakhoz. – Mit tudsz felmutatni? Mit tettél le eddig az asztalra? Felfogtad
egyáltalán, mekkora hatalmuk van hozzád képest? Ebben a pillanatban
széttéphetnének, és az angyali véred elnyelné a repedezett padló. Hát ahhoz mit
szólnál?
Halálos csend támadt, mialatt Simon kihúzta magát. Korábbi
szavai még neki is idegenül csengtek annak ellenére, hogy saját szívéből
szóltak.
-
Hozzá ne nyúlj még egyszer – tette még hozzá,
aztán megfordult, és elhagyta a csatateret.
-
Elég nagy hülyeséget csináltál, ugye tudod?
Simon arra sem vette a fáradtságot, hogy bólintson,
egyszerűen tovább támasztotta a korlátot, és bámulta a vizet, mert az
megnyugtató volt. A szeme sarkából látta, hogy Raphael odatámaszkodott mellé,
csak pont fordítva, háttal a korlátnak.
-
Elgurult a gyógyszered? – érdeklődött tovább. –
Ennyire vágysz a halálra? Meguntad az életed? – Rövid töprengés után folytatta:
- Érdekes lenne egy árnyvadász-vámpír hibrid. – Csend. – Szóval nem akarsz egy
harapást?
-
Te meg nem akarod befogni? – Simon próbált
parancsoló hangot megütni, de Raphael csak nevetett rajta – ahogy mindig.
-
Imádom, amikor ilyen kis durcás vagy.
-
Nem vagyok durcás.
-
Akkor mi vagy? Bosszús? Csalódott? Kanos? –
Simon lélegezni sem mert, ahogy Raphael odahajolt a nyakához, és megcsókolta az
érzékeny bőrt. – Nekem nem tudsz hazudni.
-
Mit akarsz, Raphael? Mert a múltkor nemigen
tudtad eldönteni…
-
Csak teszteltelek. – A vámpír elhúzódott, csak
hűvös ujjai maradtak ott, ahol voltak; Simon tarkóján. – Kíváncsi voltam,
küzdenél-e értem.
-
És? Megtudtad, amit akartál?
-
Még többet is. Igazi kis vadmacska vagy. –
Szünetet tartott. – Komolyan megsérülhettél volna. És most már talán sejtik,
hogy mi…
-
Egyrészről… - szólt közbe Simon -, már nem
érdekel, ki mit gondol. Másrészről meg, bárkit megvédtem volna azzal a
seggfejjel szemben. – A srác szinte érezte Raphael vigyorát.
-
Valóban? Mindjárt megsértődöm.
-
Nekem lenne okom rá.
-
Igen? Miért is?
-
Kiprovokáltad, hogy nektek menjen – mondta
Simon. – Végig manipuláltad, még ha nem is tudatosan… aztán szerencsétlen nem
bírta tovább, ki kellett adnia a feszültséget. – A vámpír sötét szemébe nézett.
– Nincs igazam?
-
Érezted? – suttogta hitetlenkedve.
-
Igen. És némileg rosszul esett, hogy őrá
pazaroltad az energiádat. – Raphael szája sarka megremegett. – Miért csináltad?
Ezzel is engem teszteltél? Vagy… játszottál? – Csend. – Mert a te szavaiddal
élve, ez elég nagy hülyeség volt.
-
Világhírűek a hülye döntéseim. Egyedül Magnus
vetekedhet velük jobb napjain.
-
És akkor? Akarod tetézni a rossz döntéseid
tárházát azzal, hogy járni kezdesz egy roppant felvilágosult, intelligens, és
nem mellesleg angyalian szexi árnyvadásszal?
-
Lightwood nem az esetem. Egyik sem. – Raphael
beharapta az ajkát. – Veled viszont beérném.
-
Ne mondd. Nekem is van olyan testem, mint
Alecnek.
-
Szoktad nézegetni a testét?
-
Tudományos célból. Hogy tudjam, mire gerjednek a
menő alvilágiak. – Ahogy a vámpír felnevetett, Simon is elmosolyodott. – Most
már rendben vagyunk? Vagy kell még egy kis idő?
-
Szerintem elég időt pazaroltunk már el – vélte a
vámpír, amivel az ifjú árnyvadász teljes szívéből egyetértett.
Megnyugtató volt újra Raphael karjaiban lenni. Simon
helyesnek érezte, és örömmel üdvözölte a testét elárasztó érzéseket. Sejtette,
hogy a vámpírnak lennének még ellenvetései – halhatatlanság, meg ilyenek -, de
Simon egyszer az életben a jelennel szeretett volna foglalkozni.
Seperc alatt letépték egymásról a ruhát, majd Raphael olyan
természetességgel kínálta fel magát a másiknak, amibe Simon szíve belesajdult.
Bőrkeményedéses ujjaival végigsimított a hideg, kemény bőrön, aztán ugyanezt az
utat végigkövette a szájával is, elégedett sóhajokat csalva ki szeretőjéből.
Aztán felkúszott Raphael füléhez, és suttogni kezdett:
-
Ezúttal neked kellene aktívnak mutatkoznod.
Raphael erre olyan gyorsan fordult meg, hogy majdnem orrba
vágta Simont.
-
Mi van?
-
Nem akarsz megdugni? – konkretizálta a kérdést
az árnyvadász, majd összeérintette testüket teljes hosszában.
-
Micsoda kérdés ez?
-
Nos, nem látom rajtad az elhivatottságot…
-
Megint játszadozol, Lovelace? – mormolta
Raphael, Simon pedig nyomban a hasán találta magát.
Kihúzta a párnát a feje alól, és csak élvezte, ahogy a
vámpír kényeztette.
Végigcsókolta a tetoválásait, végigkövette a gerince
vonalát, aztán elért a fenekéhez. A hűvös lélegzet megborzongatta Simont.
Önkéntelenül felugrott az ágyról, mikor megérezte Raphael nyelvét a
bejáratánál.
-
Mit… - A levegő sípolva távozott belőle.
-
Kicsit ellazítalak. – Csókokat lehelt a két
félgömbre. – Érzem, hogy jó alaposan megfürödtél… - Felcsúszott a füléhez. – Te
ezt előre eltervezted, árnyvadász?
-
Azt nem, hogy ennyit fogunk dumálni.
-
Még emlékszem arra az időre, amikor be nem állt
a szád. És arra is élénken emlékszem, amikor én fogtam be neked…
Simon a matracnak feszítette magát, mialatt Raphael nyelve
behatolt a testébe. Sosem élt még át ehhez foghatót, de azonnal még többet
akart belőle. A vámpír nem spórolt a nyállal, így mikor jó negyed órával később
a nyelvét felváltotta az ujja, nem volt nehéz dolga.
-
Basszus – nyöszörögte Simon. Szúró fájdalmat
érzett, de közben lehetetlenül meg is keményedett… ringatni kezdte hát a
csípőjét, rátolva magát Raphael ujjára. A vámpír szexi nevetése a füle mögött
rezonált.
-
Pajkosak vagyunk?
-
Többet akarok – közölte Simon. A következő
pillanatban a srác felkiáltott meglepetésében, ahogy Raphael a testének egy
bizonyos pontját kezdte stimulálni. – Anyám…
-
Csak nem azt akartad mondani, hogy az angyalra?
– duruzsolta a vámpír, mialatt növelte a nyomást. – Megfelel a több? Vagy
szeretnél valami keményebbet?
Simon nem szólt semmit, de Raphael így is pontosan tudta,
mit szeretne. Először elhúzódott, aztán a térdére igazította Simont…
Az is lehet, hogy az árnyvadász elájult néhány értékes
másodpercre, mert mire ismét felocsúdott, Raphael már kegyetlenül és megállás
nélkül döngette. És Simonnak éppen erre volt szüksége. A vámpír leigázta,
birtokba vette, aztán rádőlt a hátára, és beburkolta.
-
Bassza meg… - csúszott ki a srác száján, a
vámpír pedig felnevetett.
-
Ezt szereted, édesem? Mocskosan és keményen? – A
másik még egy igent sem tudott kinyögni, mert Raphael olyan lendülettel
vágódott belé, hogy elakadt a lélegzete.
A farka elképesztően feszült, és minden egyes mozdulattal a
lepedőhöz dörzsölődött. Simon képtelen volt odanyúlni, ugyanis mindkét kezére
szüksége volt, hogy megtartsa magukat, de Raphael megkönyörült rajta; marokra
fogta őt, és a lökéseivel megegyező ütemben verni kezdte.
Simon fejéből minden értelmes gondolat kiröppent; el sem
hitte, hogy ilyen érzések is létezhetnek a világon. Hallani, ahogy Raphael
élvezettel nyög mögötte… ahogy a haját túrja…
Kicsivel később Simon ex-mondén, ex-vámpír, ex-Lewis
Lovelace a lélegzetvételét próbálta szabályozni, és azon járt az esze, hogy
miként tudná ezt Raphaeltől minden este megkapni. Lassan oldalra fordította a
fejét, és nézte, ahogy szeretője letörölgeti mindkettőjük testét. Ez a csendes
törődés megdobogtatta Simon szívét, amit persze a másik is érzékelt. Ledobta az
ágy mellé a törülközőt, majd végignyúlt a srác oldalán.
-
Szóval – kezdte Raphael, aki teljesen jól
viselte magát, mivel nem volt szüksége levegőre -. Amint láttam, tetszett az új
felállás.
-
Neked talán nem?
-
Most rólad van szó.
-
Igen, mindig rólam van szó – húzta el a száját
Simon. – Az persze sosem kerül szóba, te mit akarsz…
-
A vámpír klán vezetője akartam lenni. Pipa. Ki
akartam vívni mindenki elismerését. Pipa. Én akartam lenni a legdivatosabb a
környéken. Magnus majdnem megelőzött, de pipa. Meg akartam szerezni azt a
nyeszlett mondént, aki még most is alig bírja elhinni magáról, mennyire
fantasztikus. Pipa.
-
Ne hízelegj, Raphael.
-
Neked, vagy magamnak? – Simon erre csak
horkantott egyet, aztán Raphael felé fordult.
A vámpír hűvössége jólesően hatott felforrósodott bőrére.
Nem hallatszott más, csak csendes lélegzetvételük.
-
Félsz? – kérdezte Raphael.
-
Nem kimondottan.
-
De fontos neked a véleményük.
-
Ez még nem jelenti azt, hogy beleszólhatnak
abba, kivel legyek együtt, vagy kit szeressek. – Raphael szíve erre a mondatra
minden bizonnyal hevesen dobogni kezdett volna, ha még képes rá. Aztán, mikor
Simon a szemébe nézett, az a lélegzet, amire nem is volt szüksége, bennakadt a
tüdejében. – Megpróbállak nem bántani. Tudom, mennyire nehéz lesz neked… mit
fog szólni a klánod?
-
Vállon fognak veregetni, amiért sikerült
elcsábítanom téged.
-
Nekem úgy rémlik, én kezdeményeztem.
-
Elhiheted, hogy én egész másként fogom
terjeszteni. – Ahogy Simon felnevetett, Raphael még közelebb bújt hozzá, és
élvezte, ahogy a boldog rezonálás az ő testében is folytatódik.
Hamarosan már nem nyújthatták tovább a pillanatot, vissza
kellett térniük a valóságba. Meghitt csendességben öltöztek fel, majd a ház
előtt gyors csókot váltottak. Simon érezte a másikból áradó bizonytalanságot.
-
Hívlak, amint tehetem – ígérte. – Próbáld meg
óvni a nyakad, rendben? A seggedről nem is beszélve. – Raphael arcára
visszatért a megszokott arrogancia.
-
A vámpírjaim tudják, hol a helyük.
-
Ezt nem kétlem. – Hallgattak. – Akkor… viszlát.
-
Óvatosan, árnyvadász. – Raphael alig
észrevehetően rákacsintott, aztán eltűnt a sötétben.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése