The truth untold 5. fejezet

Az ötödik fejezet! :)

Jeong még karácsony másnapján sem volt biztos benne, hogy az agya nem csalja meg. Minduntalan az a néhány pillanat lebegett a szeme előtt, amikor Jin feltárta előtte az érzéseit a bárban, aztán pedig az, amikor rövid időre kettesben maradtak a szobájában. Annyira fantasztikus emlék volt, hogy Jeong nem tudott magához térni. Persze pirult is, amiért olyan hamar elélvezett, de Jin ezt hozta ki belőle.

Az ünnepek alatt a szülei vasszigort alkalmazva megtiltották, hogy bárhová is menjen, amit a srác el is fogadott a mihamarabbi gyógyulás reményében, mikor azonban azt sem engedték, hogy a barátai meglátogassák, kicsit felhúzta magát.

Olyan sokat írt Jinnek, hogy megfájdultak az ujjai. Megkönnyebbült, hogy a másik nem szívódott fel, habár így is érezte, hogy kicsit visszafogottabban viselkedik vele elválásuk óta.

Két ünnep között már minden baja volt, aztán a szülei bejelentették, hogy a szilvesztert házon kívül töltik.

-        Azt akarjátok, hogy ott gubbasszak egy csomó idegen között úgy, hogy a tánc sem menthet meg?

-        Te panaszkodtál a bezártságra.

-        Ez kegyetlen húzás lenne még tőletek is.

Így tehát Jeong maradt a fenekén. Mivel a lába már alig sajgott, úgy tervezte, a kertből nézi végig a tűzijátékot. Mikor aztán elhúzta az erkélyajtót, sóbálvánnyá dermedt.

A hátsó udvart megszállták. Középre cipelték a szalonnasütőt, amiben ropogott a tűz; mellette fagyasztóládák, egy asztal, rajta minden szükséges hozzávaló, körülötte félkörben felállított kempingszékek puha, vastag takarókkal.

Nam-joon kikapta a bontatlan üvegeket Yoon-gi és Ho-seok kezéből, de azt nem vette észre, hogy Tae közben a háta mögött elcsórt hármat. Jimin óvatosan a tűz fölé hajolt, a lángok táncoltak az arcán. És Jin…

-        Itt vagyok – lehelte Jeong fülébe. Amíg senki sem figyelt rájuk, belecsókolt a nyakába, és megszorította a derekát. Jeong szíve repesett; nem emlékezett, mikor volt ennyire boldog.

-        És mi lett volna, ha a szüleim itthon maradnak?

-        De nem maradtak.

-        Vagy ha én is velük tartottam volna?

-        Hát persze – bólogatott Ho-seok. – De nem tetted, szóval miért beszélünk még mindig erről ahelyett, hogy innánk?

-        Láttuk elmenni a szüleidet – magyarázta Jimin egy fokkal készségesebben. – És volt egy olyan érzésünk, hogy nem akarod idegenekkel tölteni az év utolsó napját.

-        Látod, ismerünk már, mint a tenyerünket – vigyorgott Tae, aki egymaga döntötte le a korábban megkaparintott söröket, így tisztességes hangulatba került.

Talán az alkohol miatt, vagy mert szilveszter volt, esetleg a ropogó tűz tehetett róla, de érzelmes hangulatba kerültek. Akadozva meséltek egymásnak a múltjukról, a családjukról, a jövőbeli terveikről. Persze nem maradhatott el sem a tánc, sem az ének; egyszer csak Jeong azt vette észre, hogy Nam-joon magához rántja Jimint, és megcsókolja. Halványan arra gondolt, ennek nem kellene meglepnie az előzmények fényében, de azokat a bizonyos előzményeket nem tudta volna felidézni. Mikor az égő arcú Nam-joon visszaült a helyére, mindenki húúúzni és tapsolni kezdett, majd Yoon-gi a kezébe nyomott egy italt, amit az elnök le is húzott.

-        Talán rossz hatással vagyunk rád – töprengett Jin. – Még véletlenül sem akarjuk elrontani a híredet.

-        Négy éven keresztül mintaszerűen viselkedtem. Tettem, amit kellett, de kevés alkalmat tudnék felidézni, amikor boldog voltam. – Hagyta, hogy Jimin összefűzze az ujjaikat. – Nem fogom elhanyagolni a kötelezettségeimet, viszont emellett élni is akarok. Most igazán.

-        Nohát, ebben segíthetünk – mondta Ho-seok, és felemelte a poharát. – Igyunk a jövőre, igyunk a boldogságra!

-        A boldogságra! – Mind előredőltek, hogy koccintsanak, majd Jeong Jin csillogó szemébe nézett, és hozzátette magában: Az igazságra.

Aztán elkezdődött a tűzijáték.

Annyira belefeledkeztek a látványba, hogy Jeongnak fel sem tűnt Jin hiánya. Mind felpattantak, a tűz körül ugráltak, és nevetve csodálták a fenti fényeket. Aztán a srácnak eszébe jutott a szilveszteri csók, és nyomban Jin után kezdett kutatni. A másik hátradőlve feküdt a székében.

-        Na, mi van, kiütötted magad? – botorkált oda Yoon-gi, majd nevetve megbökte a vállát. Jin nem reagált, egyszerűen lefordult a székről, miközben Yoon-gi döbbenten meredt az ujjaira. – Vér.

Csak ez az egy szó kellett, hogy Jeong azonnal kijózanodjon. Térdre vetette magát Jin mellett, a hátára fordította, és a vérzés helyét kereste, de remegett a keze, a látását pedig könnyek homályosították.

-        Majd én – tolta félre Nam-joon.

-        Mi baja? – kérdezte Ho-seok.

-        Úgy látom, lövés érte a vállát.

-        Lövés? – nyögött fel Tae.

-        Nem lehetett egy eltévedt petárda? – vetette fel Jimin.

-        Nem. Még a szék támláját is átlyukasztotta.

Jeong nem értette, miért történik velük már a második szerencsétlenség rövid időn belül. Mivel mind ittak, taxival indultak a mentő után, kivéve Jeongot és Jimint, akiket felengedtek Jinhez. Jeong csak nagy sokára vette észre, hogy Jimin kezét szorongatja.

-        Ne haragudj.

-        Ugyan, drága. Látom, mennyire megvisel a dolog.

-        Én… - A fiatal srác mély lélegzetet vett, ahogy továbbra is az eszméletlen Jinre szegezte a tekintetét. – Én annyira szeretem.

-        Ez már senki előtt nem titok egy ideje.

-        Mi van, ha sosem mondhatom el neki?

-        Nem ért létfontosságú szervet vagy artériát – nyugtatta meg az egyik mentős. – Nemsokára ellátják, és utána magához fog térni.

Jeong egy bólintással köszönte meg az információt, aztán óvatosan megfogta Jin jobb kezét. Egyebet nemigen tehetett.

-        Szó sem lehet róla!

-        A szülők aggódni fognak.

-        Francokat fognak – sziszegte Yoon-gi, akinek bántotta a szemét az erős, folyosói fény.

-        Tudják, hogy buliztunk valahol, így estig nem fognak keresni – tette hozzá Tae.

-        Szóval ne is álmodj arról, hogy hazamegyünk, mielőtt Jin magához térne – zárta le a vitát Ho-seok, Nam-joon pedig erre felsóhajtott.

-        Csak jót akartam.

-        Hát persze – mosolygott Jimin. – Hozzunk kávét, amíg várakozunk. – Amint a két srác hallótávolságon kívül került, Yoon-gi előrehajolt.

-        Mondjátok, hogy nem hallucináltam, és az elnök végre lesmárolta Jimint!

-        Mi is valami ilyesmit láttunk – felelte Ho-seok. – Rohadtul ideje volt.

-        Nem mintha tudnánk, mit esznek egymáson… - töprengett hangosan Tae.

-        Mindketten kedvesek? – tippelt Yoon-gi.

-        Az oké, de Jimin folyton pezseg, mindenki imádja, akárkit leakaszthatna magának.

-        Nam-joon megbízható. – Mind a hirtelen megszólaló Jeongra néztek, aki azóta ült csendben, hogy megérkeztek. – Nagyon okos, becsületes, és nem a külsőségek miatt kedveli Jimint. Szerintem Jimin nem kívánhat nála jobbat.

-        Nem mintha nem ismernénk el az érdemeiket – magyarázkodott Ho-seok. – Csak érted, elsőre fura páros. Meglátjuk, mit produkálnak.

-        Arra azért nem számítottam, hogy Nam-joon tökösebb lesz, mint te – vallotta be Yoon-gi. – Hát semmit sem tanultál tőlünk?

-        Mi van? – értetlenkedett Jeong.

-        Csomó lehetőséged volt rámozdulni Jinre, mégse tetted – mondta Tae. – Arra vársz, hogy valaki lecsapja a kezedről?

-        Honnan veszed, hogy nem mozdultam rá? – vágott vissza Jeong, és elégedetten látta, hogy barátainak leesett az álla. – Csak mert nem voltál tanúja, még nem jelenti azt, hogy meg sem történt.

-        És akkor most mi a helyzet? – kíváncsiskodott Tae. – Együtt vagytok? – Jeong vállat vont, és a körmét kezdte bámulni.

-        A szünet után akartam beszélni vele.

-        Most már ne késlekedj tovább – javasolta Ho-seok. – Bármikor történhet valami váratlan, ami tovább akadályoz téged. – Abban a pillanatban a vizsgálóba és a kifelé vezető ajtó is kinyílt.

-        Kik Kim Seok-jin hozzátartozói? – kérdezte az orvos a papírjait lapozgatva.

-        A szüleinket még nem tudtuk elérni – pattant fel Tae. – Az öccse vagyok. – A doki felvonta a szemöldökét.

-        Mivel ez az újév első napja, úgy teszek, mintha elhinném. Szóval a bátyád magához tért.

-        Nagyszerű – szólalt meg mögöttük egy hivatalos hang, majd a magas, tiszteletet parancsoló alak előrelépett. – Jo Min-ho felügyelő vagyok. Mikor beszélhetek a fiatalemberrel?

-        Nos, mivel már nagykorú, ha beleegyezik, bemehet hozzá – mondta az orvos, majd lopva a srácok szorongó arcára nézett. – De ha nem bánja, előbb a családtagokat engedném be.

A felügyelő erre ugyan nem mondott semmit, az arcán viszont tisztán látszott a helytelenítés.

-        Honnan a francból tudták meg ilyen hamar? – sziszegte Tae, ahogy a folyosón haladtak.

-        Honnan tudjam? – vont vállat Jeong, akit jelenleg csak egyetlen dolog érdekelt, de az mindennél jobban.

Alig bírta kivárni, míg az orvos beengedte őket, aztán mikor Jin ránézett… a zokogás és megkönnyebbülés, amit addig tartogatott magában, a felszínre tört.

Jeong szégyellte, hogy mindenki őt próbálta nyugtatni, miközben Jin fájdalmak közepette feküdt előttük.

-        Sajnálom – motyogta két szipogás között.

-        Jól esik, hogy aggódsz értem – mosolygott rá Jin kissé kábán.

-        Hogy érzed magad? – kérdezte Nam-joon, aki Jiminnel és kávékkal felszerelkezve szintén megérkezett.

-        Jelenleg nem érzek semmit.  – Nagyokat pislogott, hogy ébren tudjon maradni. – Mi történt?

-        Ezt mások is szeretnék tudni – mondta Ho-seok, és az előtér felé bökött. – Egy felügyelő toporog a küszöbön. – Mind látták, hogy Jin teste erre a hírre megfeszült, de nem szólt.

-        Van bármi, amire emlékszel? – puhatolózott Jimin.

-        Kint… kint ültünk és iszogattunk. Aztán… égető fájdalmat éreztem a vállamban.

-        Háttal ültél, így érthető, ha nem láttad, ki lőtt rád – mondta Nam-joon, mire Jin a szemébe nézett. Jeong úgy vélte, valamilyen néma párbeszéd zajlott le kettejük között.

-        Ez igaz. De attól még van egy-két tippem, ki lehetett. – Mielőtt a srácok tovább faggatózhattak volna, Jin mélyet sóhajtott. – Hadd jöjjön! És maradjatok ti is! – tette hozzá, habár a tekintete mást üzent. – Valaki segítene felülni? – Még csak meg sem kísérelték megelőzni Jeongot, aki Jin háta alá csúsztatta a kezét, és megtámasztotta a saját vállával, míg felpolcolta a párnáját. – Sajnálom. – Jin olyan halkan beszélt, hogy az ajka alig mozdult. – Mindent sajnálok, amit hallani fogsz.