Kezdődik, gondolta Xion fásultan. Míg a legtöbb diák az utolsó óra végét jelző csengőt várta, addig ő minden alkalommal összerezzent. Sosem mozdult meg azonnal, nem kezdett kapkodva pakolni és kisietni a teremből, mielőtt bárki észrevenné. Helyette lélekben felkészítette magát, és mélyet sóhajtott. Jobbra tőle Keon szintén hasonló testhelyzetet vett fel, majd szinte szinkronban néztek előre, amikor elkezdődött.
A Xion előtt ülő srác már azelőtt behúzta a nyakát, hogy másik három osztálytársuk megállt volna az asztala körül. Ugyanaz volt a koreográfia, mint a legutóbbi alkalommal; azóta ugyanaz volt, mióta a srác már nem próbált elmenekülni, hanem némán tűrte, hogy azok hárman összetúrják a papírjait, kiborítsák a táskáját, elvigyék az ebédjét és a megmaradt pénzét. Miután vége lett, csak ők hárman maradtak a teremben, és Xion csak a saját dübörgő szívét hallotta a fülében.
Keon és ő legközelebb akkor vettek levegőt, mikor elérték az iskolához közeli hidat. Itt már újra könnyebben lélegeztek, és megkönnyebbültek, hogy maguk mögött tudhatnak egy újabb napot. Xion szíve más miatt dobbant meg, ahogy meglátta a híd közepénél a korlátot támasztó barátaikat. Természetesen Ravn vette észre őket először, mintha valamilyen titokzatos hatodik érzéke lett volna; integetett, így a mellette álló Lee is feléjük fordult. A mosolyától Xion könnyebben kezdett lélegezni.
- Már majdnem elindultunk nélkületek! – állította Ravn.
- Na, persze – csóválta a fejét Keon. – Mintha bármikor itt tudnátok hagyni minket.
- Azért ne kísértsük a szerencsénket – vigyorgott Xion, és máris Lee karja alá bújt. Az iskola területén meg sem fordult volna a fejében, hogy kimutassa az érzelmeit, most viszont maguk között voltak. Lee nyomott egy puszit a homlokára.
- Az ott kicsoda? – kérdezte hirtelen Ravn, mire a másik három hátrafordult. Xion és Keon osztálytársa botorkált ki a kapun; valószínűleg megvárta, míg mindenki távozik, és utána szedte össze a cuccait. Egy pillanatra feléjük nézett, majd behúzta a nyakát, és elsietett a másik irányba. Xion és Keon gyors pillantást váltott. – Szóval? – sürgette őket Ravn, és a hangjában szokatlan él bujkált.
- Elmondjuk, ha odaértünk – felelte Keon, mire végre elindultak.
Ravn családjának nem volt szüksége kocsira, így a garázst átalakították egy amolyan tinédzser-kuckóvá, hangszerekkel, játékokkal, puha fotelekkel, ahová a fiúk minden délután, hétvégén és a nyár legnagyobb részében bevehették magukat. Xion jelenleg bele sem mert gondolni, mi lesz velük – vele és Keonnal – amikor jövőre Ravn és Lee egyetemre megy. A legidősebb srác hagyott nekik időt arra, hogy ellazuljanak a fotelekben, magukhoz vegyék az üdítőiket, és még azt is megvárta, míg Xion és Lee váltott pár kedveskedő pillantást. Utána viszont ellentmondást nem tűrően megköszörülte a torkát.
- A neve Hwan – kezdte Keon -, és az osztályunkba jár. – Ravn bólintott, hogy folytassa. – Nem ő a legfiatalabb az osztályban, de valamivel felhívta magára a bajkeverő-hármas figyelmét, mert az évkezdés óta nem hagyják békén.
- Mit csinálnak? – kérdezte Lee.
- Összetúrják a cuccait, elveszik az ebédjét és a pénzét. – Továbbra is Keon beszélt, habár valószínűleg ő is olyan gyávának érezte magát, mint Xion.
- Fizikailag is bántalmazzák? – akarta tudni Ravn.
- Még ha volt is ilyen, mi nem láttuk. – Felkészültek a fejmosásra; a másik srác nagyon komolyan vette az iskolai bántalmazást, és nem volt valószínű, hogy az ő gyávaságuk felett majd csak úgy szemet huny. Ravn töprengett egy darabig, majd ismét rájuk nézett.
- Legközelebb hozzátok őt magatokkal.
- Kit? – kérdezte Xion.
- Hwant.
- Miért?
- Azt majd én tudom, hogy miért.
- Téged nem piszkáltak, ugye? – Lee ezt már a hazafelé tartó sétájuk során kérdezte.
- Nem.
- Mert ha megtudom, én esküszöm…
- Valószínűleg pont ezért hagynak békén – vélte Xion.
- Tudnak rólunk?
- Biztos tudják, hogy mi négyen barátok vagyunk. Te és Ravn még a felsősök között is híresek vagytok.
- Ez maradjon így továbbra is.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése