Igazából meg sem lepődött, amikor meglátta a kórház folyosóján várakozó Geon Hak-t és Hwant.
- Még át se öltöztetek – állapította meg.
- Te se – bökte oda Geon Hak, majd a Dong Ju székét toló orvoshoz fordult. – Súlyos?
- Néhány órán belül kiderül. Addig…
- Nem megyünk sehová – közölte Hwan villogó tekintettel, az orvos pedig mintha számított volna erre, biccentett.
Dong Ju nem igazán szerette, amikor aggódtak érte. Gyengének érezte magát tőle, és már e nélkül is épp eleget kellett bizonyítania, hogy helye van ebben a szakmában. Szeretett persze panaszkodni a kemény edzésekre, de ezt a többiek is megtették, így nem érezte úgy, hogy kilóg közülük. A sérülés viszont más lapra tartozott; ilyenkor át kellett engednie az irányítást.
Néhány órával később, már másnap hajnalban Dong Ju felkötött karral kibotorkált a vizsgálóból. Kapott végre fájdalomcsillapítót, így a kötekedő hangulata elmúlt, és most már csak nagyon éhes volt. Azt már eldöntötte, hogy nem vesz tudomást az orvos javaslatáról, hogy néhány napig pihenjen, hiszen a videó kikerülése után szinte azonnal esedékesek voltak az élő színpadi fellépéseik. Elgondolkodva indult el kifelé, és épp csak nem esett át két kinyújtott lábon. Geon Hee és Seo Ho egymásnak dőlve szuszogott a kényelmetlennek tűnő műanyag székeken, Dong Ju pedig őket nézve indokolatlanul elérzékenyült. Biztosan a nyugtató tehetett róla.
- Hé – lökte meg szokatlanul gyengéden Seo Ho lábát. – Ideje indulni!
- Mi? – Mindkét srác ásított egy nagyot, ahogy magukhoz tértek.
- Hazaengedtek? – kérdezte a folyosó vége felől közeledő Hwan.
- Mondtam, hogy nem olyan komoly, mint aminek látszik.
- De pihentetned kell – mondta Geon Hee.
- Majd ha lesz rá időm. – A három idősebb srác összenézett. – Nem fogom megerőltetni magam, ígérem. De színpadra kell állnom, ezt ti sem tagadhatjátok.
- Sajnos nem tudok vitatkozni veled, pedig szívesen tenném – sóhajtott Seo Ho, ahogy nyújtózkodva felállt. Dong Ju figyelmét nem kerülte el, hogy továbbra is mind a fekete-fehér fellépő-ruhájukban voltak. Olyan gyengeség fogta el, amit már nem tudott a gyógyszerek számlájára írni. Hirtelen szúrni kezdték a szemét a könnyek.
- Na, jól van. – Hwan féloldalasan magához ölelte. – Nincs semmi baj, itt vagyunk.
- Köszönöm.
- Tessék? – tartotta oda a fülét Seo Ho. – Sajnos nem hallottam jól, megismételnéd? – Mire persze Dong Ju ép kezével vállon ütötte. – Családon belüli erőszak! – rikkantotta, és eliramodott a kijárat felé, magára vonva az éjszakás nővérek csodálkozó tekintetét.
- Hogy honnan van ennyi energiája – csóválta a fejét Geon Hee. – Menjünk, Geon Hak a kocsiban vár. – Dong Ju gyomra összeugrott, mire folytatta: - Tényleg nem tudod, miért lett olyan mérges?
- Tényleg nem. – Hwan és Geon Hee sokatmondóan összenézett.
- Fontos vagy neki – mondta Hwan gyengéden. – Természetes, hogy aggódik érted, és megijedt, amikor megtudta, mi történt.
- Akkor miért nem tudott úgy viselkedni, mint ti? – panaszkodott Dong Ju. – Miatta tényleg úgy érzem, valami rosszat tettem.
- Majd csak kiengeszteled valahogy – kacsintott Geon Hee, Dong Ju pedig szerencsére túl kimerült volt ahhoz, hogy elpiruljon.
A hazafelé vezető úton mindenki csendes volt. Dong Ju úgy tett, mintha elszenderedett volna az anyósülésen, habár úgy tűnt, Geon Hak nem tervez jelenetet rendezni a társaik előtt. Valószínűleg a tetetés valósággá vált, mert arra tért magához, hogy ringatózik valaki karjában. Hwan kinyitotta előttük a lakrésze ajtaját, Geon Hak pedig – mert ő cipelte – besétált, egyenesen a hálószobáig, ahol óvatosan letette az ágyra. A fájdalomcsillapító hatása múlóban volt, így Dong Ju igyekezett nem felszisszenni a vállába hasító fájdalomtól. Amint letette, Geon Hak el is fordult tőle, így Dong Ju felült, és nagy bajosan, de lehúzta a lábáról a cipőt. Mivel már órák óta ugyanabban a ruhában volt, amiben táncolt, az izzadtság mindenét átitatta.
- Mit mondott a doki, zuhanyozhatsz? – kérdezte Hwan, fel-alá sétálgatva a szobában.
- Nem tört el, nincs begipszelve, így óvatosan, de igen.
- Nagyszerű. Akkor betekerjük a karodat valami vízállóval, és mehetünk is. – Alig haltak el a szavai, Geon Hak visszatért, kezében egy adag műanyag csomagolóanyaggal. Továbbra is szótlanul odalépett Dong Ju mellé, és elkezdte bekötni az amúgy is bekötött karját. – Talán előbb le kellene vetkőznie – vetette fel Hwan, és Dong Ju kénytelen volt odanézni, hogy megbizonyosodjon, barátja tényleg jól szórakozik a helyzeten. Hwan vigyorogva feltartotta a kezeit, aztán hátrálni kezdett. – Szerintem itt rám már nincs szükség. Reggel találkozunk!
- Kinek kell ellenség… - mormolta Dong Ju, aztán sóhajtott. – Nem kötelező itt maradnod. – Kicsit megijedt, mikor Geon Hak erre levágta a műanyagot az ágyra, és ökölbe szorította a kezét. – Nem akarom, hogy kínosan érezd magad.
- Miért érezném magam kínosan? – villant rá Geon Hak tekintete. – Talán nem láttam már mindent úgyis? – Dong Ju elvörösödött.
- Csak… csak nem akarom, hogy kötelességnek érezd…
- Mit? Hogy gondoskodjam rólad? – Néhány pillanatnyi csend után folytatta: - Az fel sem merült benned, hogy itt akarok lenni? Hogy pont az dühítene fel még jobban, ha valaki más gondoskodna rólad?
- Én… nem tudtam…
- Tényleg nem?
- Talán… azt hittem, csak a kötelesség… - Geon Hak csak felsóhajtott, majd Dong Ju álla alá nyúlt, enyhén megemelte a fejét, és megcsókolta. Gyors, gyengéd csók volt, ami biztosította arról a fiatal srácot, hogy Geon Hak igenis komolyan gondolja.
- Most már hagyod, hogy gondoskodjam rólad?
- Hagyom.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése