Jin a tollával dobolt a füzetén. Már percek óta bámulta az üres oldalt, de az agya nem volt képes előhívni azt a tudást, ami az esszé megírásához szükségeltetett. A leadási határidő még odébb volt, de mindenképp szerette volna legalább elkezdeni, mivel ha az aznap esti fellépésük sikernek örvend, sokkal kevesebb szabadideje marad. Mélyet sóhajtott, a kezére támasztotta a fejét, és lenézett a földszinten sétálgató diáktársaira. Arra gondolt, vajon hányan lesznek ott közülük a megmérettetésen; hányan fognak szurkolni, és hányan lesznek a vetélytársai. Elmélkedéséből egy szitkozódással kísért puffanás rángatta ki. Oldalra hajolt, hogy még jobban átlásson a korláton, így vette észre a térdelő srácot, a srác nyakán pedig azt a bizonyos szimbólumot. Kikerekedett szemmel ugrott talpra.
- Haver! – csattant egy kéz a vállára, majd Ten vágódott le vele szembe. – Ennyire izgatott vagy?
- Nem…
- Nem?! Életünk első fellépése, és egy cseppet sem izgulsz? – Jin rákönyökölt a korlátra, de a tetovált nyakú srác persze felszívódott.
- Nálunk vannak a suli legjobb zenészei – érvelt Jin. – Ráadásul a szólódtól el fogják dobni az agyukat. Meg a fehérneműiket. – Ten meg sem próbálta visszafogni a vigyorát. – Ne szedj fel senkit, jó? Most másra kell koncentrálnunk.
- Nem ígérhetek semmit! – nevetett rá barátja, és Jinben fel sem ötlött, hogy ezúttal neki lesznek hasonló problémái.
Az egyetem művészeti tanszékét nagylelkűen támogató vállalkozó tette lehetővé azt az évente megrendezésre kerülő tehetségkutatót, ami hozzájárulhatott a kiemelkedően tehetséges hallgatók felfedezéséhez, és akár a jövőjüket is eldönthette. Jin és társai utolsó évesként nem akarták elpazarolni ezt az alkalmat, így a meghirdetés óta gőzerővel dolgoztak a dalukon és a koreográfián. Jin tudta, hogy nincs olyan jó hangja, mint barátjának, cserébe viszont ő volt az egyik leghelyesebb diák a kampuszon – bizonyított tény, versenyt is nyert az arcával -, úgyhogy arra gondolt, még ha a teljes zenekarnak nem is szavaznak bizalmat, ő és Ten feltűnést fog kelteni.
Így is lett. Alig tették be a lábukat a bárba, az ott tömörülő, az ivászat különböző stádiumában járó diákok között zsongás támadt. Elhaladtában Jin biccentett néhányuknak, akikkel együtt hallgatott különböző kurzusokat, de amikor valaki odáig merészkedett, hogy megérintse a karját, elkomorult az arca.
- Adjatok utat a fellépőknek! – kérték a szervezők, Jin pedig követte társait a backstage-nek kialakított helyiségbe. – Ha nem egyenruhában lennétek, mindenki azt hinné rólatok, hogy profi előadók vagytok!
- Baszki, a fellépő ruhára nem gondoltunk! – kapott a fejéhez Ten.
- Különben sem lett volna keretünk rá – hűtötte le Jin, aztán odanyúlt, és meglazította a srác nyakkendőjét. – Tessék, megoldva.
- Célozgatsz valamire? – vonogatta a szemöldökét.
- Veled kapcsolatban nem. – Ten felnevetett, egyáltalán nem vette magára, hogy nem jön be a legjobb barátjának. Ez nem az a sztori volt.
Már csak néhány percük volt hátra a színpadra lépésig, amikor valamilyen megmagyarázhatatlan sugallat hatására Jin kinézett a közönségre, és ismét elkapta a tetovált nyak villanását. Nem törődve Ten kiáltásával kilőtte magát a hátsó helyiségből, és az ismeretlen után iramodott. Kíméletlenül lökdöste félre az útjába kerülő embereket, de így sem volt elég gyors; amikor kirobbant a bejárató ajtón, már senkit sem látott. Már felkonferálták őket, mire visszaért, de szinte alig emlékezett valamire a fellépésből. Szerencsére annyit gyakoroltak, hogy álmából felkelve is tudott volna minden szólamot, minden lépést.
Ten másnap zeneelmélet óra előtt csapott le rá. Jin úgy tett, mintha lekötné a jegyzetei átnézése, de barátját nem tudta átverni.
- Mi ütött beléd tegnap? Még sose láttalak így viselkedni. – Mivel Jin arra jutott, egyedül nem tudja megoldani a rejtélyt, mélyet sóhajtott, és közelebb hajolt a másikhoz.
- Emlékszel a gólya-avatóra? – Ten felvonta a szemöldökét.
- Ami két hónapja volt?
- Aha.
- Meglep, hogy te emlékszel – vigyorodott el Ten -, mivel teljesen kiütötted magad.
- Azelőtt tudtam meg, milyen lesújtó véleménnyel volt egy híres előadóművész a tánctudásomról – vallotta be Jin -, szóval arra gondoltam, franc essen belé, nekem felejtenem kell.
- Ezt nem is mondtad.
- Mert nem akartam, hogy szánakozz rajtam.
- Mikor szánakoztam én rajtad?
- Például most – mutatott rá Jin, Ten pedig védekezőn felemelte a kezét.
- Inkább folytasd. – Jin körbenézett a teremben, de a professzornak még nyoma sem volt.
- Kicsit felöntöttem a garatra, és csak homályos emlékeim maradtak… inkább csak benyomások. – Megérintette az ajkát. – Csókolóztam valakivel. – Ten akkorát csapott az asztalra, hogy több lány felsikkantott. – Heves lehetett, mert még másnap is bizsergett tőle a szám.
- Haver, TSI! Még féltékeny leszek! – Jin nem törődött vele.
- Ezen kívül már csak arra emlékszem, hogy segített vízszintesbe kerülnöm. Az arcát nem láttam tisztán, de amikor távolodott, észrevettem egy tetoválást a nyakán. – Ten agya gyorsan pörgött.
- Tehát kiszúrtad ezt a tetoválást tegnap este? Ezért rohantál egy idegen után fejvesztve? – Jin bólintott, majd kihúzta magát, ahogy a tanár belépett a terembe. Ten még gyorsan odahajolt a füléhez. – Nyugi, ezt nem fogjuk annyiban hagyni!
Nagyon hamar kiderült, hogy Tennél jobb embert be sem avathatott volna; Jin is sok arcot ismert az egyetemen, de Ten baráti társasága más szint volt. Még ki sem tették a lábukat a teremből, Ten telefonja máris megállás nélkül rezgett.
- Kitettem egy kérdést a művészetis csoportba – magyarázta menet közben, ujjai sebesen jártak a képernyőn. – Mert mégis hányan járhatnak ide, akiknek tetoválás van a nyakán? – Aztán megtorpant, és Jinnek kellett félrerántania egy mögöttük haladó útjából. – Hű, igazság szerint elég magas az arány… - Felnézett. – Ha le tudnád írni, hogy nézett ki az a tetkó…
- Mindegy, most menjünk, és nézzük meg a tehetségkutató eredményét! – Régi szokáshoz híven kézzel fogható üzenő falra akasztották ki a fontosabb híreket, habár Jin jobban szerette volna, ha haladnának a korral.
- Egyáltalán nem vagyok meglepve – jelentette ki Ten, miután megtudták, hogy az öt továbbjutó között vannak. – Csak az bánt, hogy nem szerződtettek le ott rögtön.
- Senki sem tudja biztosan, hogy megjelennek-e már az első megmérettetésen – szólalt meg egy kellemes hang a hátuk mögött, mire megfordultak.
- Jimin! – mosolyodott el Jin. – Gratulálok! – A szőke, világos bőrű srác viszonozta a mosolyt, miközben megadva a tiszteletet a két idősebbnek, meghajolt.
- Ti sem panaszkodhattok! Úgy tűnik, vetélytársak lettünk.
- Mindenkinek van hely ebben a bizniszben – vélte Ten. – Mondjuk, ha választhattam volna, valamivel tehetségtelenebb ellenfelek mellett döntök. – Jimin csengő kacagással jutalmazta, ami odavonzott melléjük egy újabb srácot. Nyomban birtoklón átkarolta Jimin nyakát, miközben szeme végigfutott a kiakasztott plakáton.
- Nincs okod aggodalomra – biztosította Jimin, a másik pedig bólintott. – Ő Ho-seok. – Jin elvigyorodott, ahogy meglátta Ten döbbent arcát.
- Hát, nekem rohannom kell órára – nyögte ki. – Majd ütközünk! – intett Jin felé, és már ott sem volt.
- Ennyire drámai hatást azért nem szoktam kiváltani – mondta Ho-seok.
- Nehéz ügy, amikor az ember először találkozik a példaképével – magyarázta Jin. – Most majd éjt-nappallá téve fog dolgozni, hogy még tökéletesebb legyen a következő koreográfiája. Egy kis motiváció sosem árt! – Ho-seok végigmérte.
- Az neked sem jönne rosszul.
- Ho-seok! – ütötte vállon Jimin.
- Igaza van – sóhajtott Jin. – Inkább arra törekszem, hogy a hangom és az arcom legyen emlékezetes. – Mielőtt folytathatták volna a beszélgetést, Jimin és Ho-seok telefonja megpittyent. Aztán megint, és megint. Amíg elővették a készülékeiket, Jin ránézett az órájára; neki is igyekeznie kellett, ha nem akart elkésni.
- Jeong már megint feltűnést keltett – hallotta Jimin fásult hangját. – Vajon ezúttal megverni, vagy randira hívni akarják? – Mivel Jin úgy vélte, ez már nem rá tartozik, biccentett a két srácnak.
- Örültem a szerencsének. Még találkozunk.
- Abban biztos vagyok – mosolygott Jimin, aztán mindenki ment a maga dolgára.
Jin általában a kantin egyik zsúfolt asztalánál evett, szerette emberekkel körbevenni magát, ezúttal azonban egy kinti asztal mellé telepedett le. Meg kellett emésztenie a továbbjutás hírét – ami kevesebb szabadidővel és több késő estig tartó gyakorlással járt -, valamint nyugalomban akarta átnézni az üzeneteket, amiket Ten továbbított neki a délelőtt folyamán. Már nem csak a művészetis csoportban, hanem az egész egyetemen elterjedt a híre, hogy az egyik végzős egy tetovált nyakú srácot keres. Jint meglepte, mennyien hajlandóak voltak elküldeni a fotójukat csak azért, mert valaki erre kérte őket. Végigpörgette a képeket, de még csak hasonlót sem talált ahhoz, amit ő látott. Kitépett egy lapot a füzetéből, majd nagy vonalakban felvázolta rá a mintát, és átküldte Tennek. Nem messze tőle pittyent egy telefon, így barátja a közelben lehetett.
- És pontosan mi is akar ez lenni? – kérdezte, ahogy odaért mellé.
- Fogalmam sincs. Valami ilyesmit láttam, de nem lehetek biztos benne.
- Mindenesetre így jelentősen leszűkül a kör. Már szét is küldtem a kedves kis rajzodat – vigyorgott rá, Jin pedig nem bírta megállni, vissza kellett vágnia.
- Na és, milyen volt élőben látni a bálványodat? Nem olyan hatalmas ez az egyetem, hogyhogy még sosem találkoztatok? – Ten forgatni kezdte a telefonját az asztalon.
- Így alakult.
- Pedig szerintem beszélgetnetek kellene, sok közös van bennetek.
- Nem is tudom…
- Úgyis ide tart, szóval akár tehetnél is egy próbát – vigyorodott el Jin, és intett egyet a feléjük sétálóknak. Mielőtt Ten felpattanhatott volna, már oda is értek, és mindketten meglepődtek, amikor Jimin levágta a táskáját az asztalra. A korábbi nyájasságának nyoma sem volt.
- Mit akarsz a barátunktól? – hangzott a nyitókérdés.
- Hogy kitől? – Jimin letette elé a telefonját rajta a Jin által rajzolt képpel. Ahogy a fotó sarkába bökött, látni lehetett az egyik füzet címkéjét, rajta a Seok-jin névvel. – Hű, ezt meg kellett volna szerkesztenem…
- Miért keresed őt? – firtatta Ho-seok is.
- Meg akarod verni? – kérdezte egy harmadik, barna hajából egy fejkendő kandikált ki.
- Le akarod smárolni? – így a negyedik.
- Talán előbb higgadjunk le – indítványozta Ten, és átült Jin mellé, hogy egyesítsék erőiket. – Először is helló, Ten vagyok, végzős egyetemista, így tehát megillet némi tisztelet. – Erre aztán a másik négy összeérintette a tenyerét. – Úgy is van. Másodszor, ő itt kedves barátom, Jin. Jint ismerhetitek a World Wide Handsome versenyről. – Ten a másik srác álla alá tette az ujját. – Helyes, nem igaz? Tehát hogy fordulhat meg a fejetekben, hogy ez a srác képes lenne bántani a barátotokat?
- Többször kellett már közbeavatkoznunk, amikor el akarták őt páholni – mondta Jimin, aztán oldalra biccentett. – Ő itt Tae és Yoon-gi.
- A négy testőr, ha? – nevetett Ten barátságosan. – Szóval a barátotoknak ilyen tetkója van?
- Igen – vallotta be Ho-seok. Mivel úgy ítélték meg, biztonságos a helyzet, leültek az asztalhoz.
- Ki ő? – szólalt meg végre Jin is. Érezte, hogy a szíve hevesebben kezd verni.
- Ő egy elsős.
- Hát persze! – csapott a homlokára Ten. – Ezért volt ott a gólya-avatón!
- Mit tudtok az avatóról? – tudakolta Jimin, fürkész tekintetét nem vette le Jinről. – Gondolom, végzősként ti irányítottátok a dolgokat.
- Nem irányított ő semmit – kuncogott Ten. – Sokkal inkább a haverotok irányította őt.
- Történt köztünk valami, ezért szeretném megtalálni – öntött Jin tiszta vizet a pohárba. – Részeg voltam, nem láttam jól az arcát, de ezt a tetoválást bárhol felismerném. – Nyelt egyet. – Ő tudja, hogy szeretném megtalálni? – A srácok összenéztek.
- Hadd mondjak el előbb valamit – kérte Yoon-gi, fiatal arca komoly volt. – Jeong érettebb a koránál, emiatt sokat bántották középiskolában. Itt megtalálta azt a közeget, ami befogadta, de továbbra is vannak nézeteltérései. Nem hódol be senkinek, úgy éli az életét, ahogy akarja. A zene a mindene. De – itt sóhajtott egyet – az utóbbi néhány hétben szórakozott lett. Annyira nyilvánvalóan elvonta valami a figyelmét, hogy kénytelenek voltunk rákérdezni.
- És akkor elmesélte, hogy eszét vette egy srác az avatón – folytatta Tae sunyin vigyorogva. – Azt hitte, a srác nem fog emlékezni semmire, annyira részeg volt, így fel sem merült benne, hogy megkeresse.
- Tehát végig tudta, ki vagyok?
- Mindenki tudja, ki vagy, Mr. World Wide Handsome – felelte Yoon-gi. – De Jeong elsősorban a tehetségedet tartja érdekesnek, nem az arcodat.
- Ha tudta, ki vagyok, és ti is, akkor miért estetek így nekem?
- Nem akartuk, hogy Jeong megtudja, ha esetleg megbántad a történteket – mondta Jimin. – A barátunk, és nem akarjuk, hogy megsérüljön.
- Márpedig ez az élet része – mutatott rá Ten. Mind összerezzentek, ahogy Jin felpattant.
- Vigyetek hozzá. Most.
- Figyelj, ő…
- Kérlek! – tette hozzá könyörgőn. – Azóta az este óta rá gondolok! Adni akarok magunknak egy esélyt. – A négy barát összenézett, majd Ho-seok bólintott, és elmondta, merre kell mennie.
Jeong bólogatott a fejhallgatóból kiszűrődő zenére, közben szórakozottan rajzolgatott. Még volt jó tizenöt perc az óra kezdetéig, de szeretett korán érkezni, hogy elfoglalja a legfélreesőbb széket a teremben. Diáktársai lustán vánszorogtak befelé, így feltűnést keltett az az alak, aki szinte berobbant az ajtón. Jeong is rögtön odanézett, és elakadt a lélegzete. Figyelte, ahogy a srác felé sétál a fülében hallott zene ütemére, aztán megállt közvetlenül előtte. Ő volt a legszebb srác, akit valaha látott.
- Jeong – olvasta le tökéletes szájáról. – Régóta kerestelek. Megvárlak óra után!
És tényleg megvárta, pedig neki is biztos órája lett volna. Jeong a táskájába csúsztatta a fülesét, hogy időt nyerjen, végül elindult a folyosón ácsorgó srác irányába. Korábban unalmasnak találta a fekete nadrág-fehér ing kombinációt, de Jin úgy tudta viselni, mint senki más. A pillantásuk összekapcsolódott, mialatt felé közeledett. Néhány másodpercig hallgattak, Jin közben tetőtől-talpig végigfuttatta rajta a tekintetét. Jeong megborzongott a jóleső várakozástól.
- Mit jelent a tetoválás? – kérdezte Jin.
- Hogy golyóálló vagyok. Senki és semmi sem bánthat. – Jin mosolyogva bólintott.
- Tudni akarom, milyen más minták vannak még a testeden – mondta nyíltan. Jeong füle lángolni kezdett. – Tudni akarom, mi a legmagasabb hang, amit ki tudsz énekelni. Tudni akarom, hogy nézel ki ébredés után. – Bal kezével összefűzte az ujjaikat, és magához húzta a fiatalabb srácot. – Mindent tudni akarok rólad.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése