Wicked game 8. fejezet

A következő fejezet megérkezett, ez az egyik személyes kedvencem! :)

Simon annyira megdöbbent, hogy még Max-et is kicsit erősebben szorította magához a kelleténél.

-          Simon! – üdvözölte Maia kitörő örömmel, majd gügyögött kicsit a babának.

-          Helló.

-          Alec említette, hogy te is itt leszel.

-          Aha – mormolta a srác, és próbált nem bosszúsan nézni az érintettre. – Tanácskozás lesz?

-          Valami olyasmi – vont vállat a lány, majd megfordult. – Raphael! Nem vall rád, hogy egy szót sem szólsz! Legalább Magnus ízlését kritizálhatnád.

-          Laktam itt egy darabig, hozzászoktam – mondta a vámpír, hangja pedig végigcsorgott Simon gerincén. De még mindig nem nézett rá. – Annál semmi sem lehet rosszabb.

-          Ugyan, ugyan – érkezett meg Magnus. – Valld csak be, hogy imádtad! – A vámpír nem felelt, a szeme viszont szeretetteljesen villant a boszorkánymester irányába. Simon érezte, hogy némi féltékenység kúszik fel a torkán.

-          Sziasztok – vonta magára a figyelmüket Alec, miután az utolsó poharat is kirakta az asztalra. – Köszönöm, hogy eljöttetek. – Simon már várta, mikor nyög be a másik kettő valami gúnyosat, de csak biccentettek, és helyet foglaltak.

-          Egy párhuzamos univerzumba kerültem? Megnyitottál egy portált, és átlöktél rajta? Mi a franc folyik itt? – kérdezte suttogva Magnustól, miközben a férfi átvette tőle a babát.

-          Ülj le közéjük, és megtudod.

Tehát Simon leült Maia és Alec közé az utolsó üres helyre, Raphaellel szembe.

-          Szóval – kezdte Alec méltóságteljesen -, még mindig abban a gyárépületben tartózkodtok?

-          Néha összejövünk ott – javította ki Maia. – Máskülönben az idő nagy részét a saját területünkön töltjük.

-          Értem. Tudtatok róla, hogy azt az épületet a város egyetlen semleges pontja fölé emelték? – Maia és Raphael tekintete összevillant, majd ismét a lány válaszolt.

-          Nem. Csupán annyit tudtunk, hogy egyforma távolságra van tőlünk… meg az árnyvadászoktól is.

-          Ez az utóbbi nyilván döntő tényező volt – somolygott Alec.

-          Még szép – kacsintott Maia. Raphael ezalatt kényelembe helyezte magát, lábait pedig kinyújtotta az asztal alatt, egyenesen Simon lábának feszítve azokat. Simon próbált tudomást sem venni a nyilvánvalóan szándékos mozdulatról, helyette megköszörülte a torkát, jelezve Alec felé, hogy térjen végre a lényegre.

-          Az lenne a kérdésem, hogy hajlandóak lennétek-e beáldozni ezt a helyet?

-          Beáldozni? – vonta fel a szemöldökét Raphael.

-          Beleegyeznétek, hogy ezután ott tarthassuk a tanácskozásokat?

-          Nem megmondtam, hogy ezt is el fogják tőlünk venni? – csattant fel Maia, Simon meg fel nem foghatta, Alec miért nem fogalmaz egyértelműbben.

-          A tanácskozás alatt nem csak az árnyvadászokat érti – szólt közbe -, hanem az összes fajt. Vámpírok. Farkasok. Ufók… Tündék? – bizonytalanodott el, de Alec rábólintott. – Akaratlanul is megtaláltátok a legtökéletesebb helyet, ami egyenlő távolságra van mindenkitől… tehát semleges terület. Ott egyik faj szabályai sem érvényesek – tette még hozzá, majd hátradőlt.

Jól látta, hogy Maia legszívesebben azonnal nemet mondott volna, hogy azután drámaian kivonuljon, Raphael azonban alig észrevehetően megrázta a fejét, s innen elindult közöttük a néma párbeszéd.

Alec hamarosan besompolygott a hálószobába Magnushoz és a babához, Simon pedig az erkélyre lépett. A langyos levegő kevés volt ahhoz, hogy lehűtse, de azért odafordította az arcát, és lehunyta a szemét.

Nem hívták vissza, mikor Maia és Raphael közölte a döntését, és nem is köszöntek el tőle, ahogy távoztak. Negyed órával később Simon is kilépett az épületből, majd balra fordult, és követte a vámpír útját egészen a sötét és jelenleg elhagyatott parkig. És ott állt ő. Raphael a park közepén elhelyezett szökőkutat bűvölte, de megfordult, mikor Simon megközelítette. Az ifjú árnyvadász fejéből nyomban kiröppentek a szavak, amiket mondani akart – ez nem helyes… nem találkozhatunk… időre van szükségem -, ugyanis rájött, hogy mind csak ócska kifogás lenne. Ha nem akarná Raphaelt, nem futott volna minden este ugyanazon a környéken, ahol korábban találkoztak. Ha nem lenne biztos a dolgában, akkor bulizni járna a barátaival, ismerkedne, nem pedig az edzőpadon hajtaná magát és a testét, hogy egy bizonyos valaki örömét lelje majd benne. És végül, ha nem Raphael töltené ki minden gondolatát, akkor most nem állna itt…

De hát nem is állt már ott, nem igaz? Helyette céltudatosan a vámpírhoz lépett, és keményen szájon csókolta. Raphael ajkai azonnal elnyíltak, hogy azután harapják, karmolják, és szívják egymást.

-          Döntöttél? – érdeklődött Raphael.

-          Döntöttem.

-          Van még kedved durva játékokhoz?

-          Olyan fajtához nem, amivel bánthatlak. – A vámpír bólintott, majd megnyalta az ajkát, és hátralépett.

-          Rendben. Most én kérek időt tőled. – Simon szíve összefacsarodott. Raphael tekintete erre megrebbent, de nem lépett vissza hozzá. – Sajnálom. – Azzal otthagyta.