Wicked game 9. fejezet

Íme az új fejezet! Kellemes olvasást! :)

Simon csak magát okolhatta. Miért nem vallotta be azonnal, hogy belezúgott, mint vak légy a pohár vízbe? Miért húzta az agyát? Mert biztosnak kellett lenned, emlékeztette a lelkiismerete, és nem akartál neki még nagyobb fájdalmat okozni.

Ez így nagyon nemes volt és szép, de ez a nemes tett nem bújt oda Simonhoz esténként. Nem szexelt vele órákon keresztül. Nem kritizálta az öltözködését. Nem vívott vele szócsatát. Egyszóval Simon emiatt egyedül volt ahelyett, hogy Raphaellel lett volna. Ezen pedig már nem tudott segíteni.

Kissé sikerült elterelnie a figyelmét, mikor Alec végre összecsődítette a családját, és felvetette nekik a közös tanácskozás ötletét. Ahogy az várható volt, a többség felháborodott; a srác szülei – főleg az apja – kikérték maguknak, hogy hétről hétre egy olyan helyen üljenek össze az alvilágiakkal, ahol nem érvényesíthetik a szabályaikat, és nem végeztethetik ki azonnal azt, aki tiszteletlen velük.

-          És velük szemben tisztességes az, hogy ti birtokoljátok a jogokat minden tanácskozáson? – kérdezte Alec, az apja meg csak hápogott.

Jace és Isabelle azt kifogásolta, hogy Alec velük meg sem beszélte a dolgot.

-          Ott kellett volna lennünk azon a megbeszélésen – fortyogott a szőke. – Mióta apuka lettél, nagyon befolyásolható vagy. – Simon merte remélni, hogy az ő neve még véletlenül sem fog szóba kerülni…

-          Simon ott volt velem.

… de persze csalódnia kellett, mert Alec maga volt a megtestesült őszinteség.

-          A babára vigyáztam éppen – szabadkozott az érdeklődő tekintetek kereszttüzében.

-          Ez igaz – hagyta jóvá Alec -, de éppen azért hívtam őket akkorra, mert tudtam, hogy ott leszel. – Simon tényleg bírta a srácot, de nem bánta volna, ha most már befogja.

-          És mind belementek ebbe, igaz? – kérdezte Izzy.

-          Beleegyeztek, hogy rendelkezésünkre bocsájtják a helyet…

-          De hát nem is az övék! – vélte az apja.

-          Ők voltak ott előbb – mutatott rá Alec diplomatikusan. – El kellene már jutnunk végre oda, hogy egyenlő jogok illessenek meg minket, árnyvadászokat, és a többieket is. – Az apja arcán látszott, hogy nem érti a dolgot, és ennek hangot is adott.

-          De mégis miért? Miért kellene egyenlő jogokat adnunk neki azok után, amit a világgal tettek?

-          Nos, pontosan ezeket a kérdéseket tisztázhatjuk majd a tanácskozáson – mosolygott rá Alec. – Erre már holnap lehetőséged lesz, úgyhogy ne késs! – Azzal megveregette a döbbent férfi vállát, és Simont maga után vonva elhagyta a helyiséget. – Számíthatok a segítségedre?

-          Persze. – Simon nem értette, miért is vágta rá ezt ilyen gyorsan és magától értetődően. – Nem hittem volna, hogy te leszel az első, aki az alvilágiak jogait fogja védelmezni.

-          Nem én voltam az első, hanem te.

-          Tényleg nem értik? – töprengett Simon, teljesen figyelmen kívül hagyva Alec dicséretnek minősülő szavait. – Egyik pillanatban még vidáman csevegnek Magnussal, és játszanak a babával… a következőben meg képesek lennének elvenni tőlük mindent.

-          A fejükben Magnus és Max egy másik csoporthoz tartozik.

-          Mégis melyikhez? – Alec szomorúan sóhajtott.

-          Arról fogalmam sincs.

Így esett, hogy másnap este Simon az egyik félhomályos falat támasztva nézte, ahogy az előkészített székek szép sorban megtelnek mindenféle lénnyel, miközben az árnyvadászok próbáltak hozzászokni a helyzethez. Simon még viccesnek is találta volna a jelenetet, ha nem remegett volna a gyomra folyamatosan.

Raphael az első sorban ült, csodálói gyűrűjében. Bőrnadrágba bújtatott lábait előrenyújtotta és enyhén széttárta, karcsú, sápadt kezeit az ölében nyugtatta. Simon legszívesebben odaállt volna elé, hogy mindenki elől eltakarja, a vámpírból ugyanis olyan mértékű szexualitás áradt, amit már néhány más fajhoz tartozó egyed sem tudott figyelmen kívül hagyni. Simon sejtette, hogy mindez szándékos, és ugyan joga nem volt hozzá, mégis némileg megbántva érezte magát.

-          Micsoda díszes társaság! – suhant mellé hirtelen Catarina.

-          Tanárnő! Magát is meghívták?

-          Hát hogyne. Eszem ágában sem volt eljönni, de Magnus hajthatatlannak bizonyult. – A srác jót mosolygott a boszorkánymester arckifejezésén. – A Lightwood gyerek nem bír megülni a fenekén? Mi lesz a gyerekével, ha őt felfalják ma ezen a gyűlésen?

-          Tényleg azt gondolja, hogy ez megtörténhet?

-          Nem – ismerte el a nő. – Mindenki imádja őt. Amit persze teljesen megértek, habár az én ízlésemnek kicsit túl jóképű.

-          Ne mondja! – Catarina rápillantott a szeme sarkából, célzatosan megveregette a srác vállát, aztán elfoglalt egy üres széket a közelben.

Amikor úgy tűnt, már nem érkeznek többen, két idősebb árnyvadász bezárta az ajtót, majd megálltak mellette két oldalon. Simon felvont szemöldökkel pillantott Alec irányába, aki, mintha tudta volna, mit akar, jóváhagyólag biccentett neki. Simon így elindult a fal mellett a fickók irányába.

-          Helló – mosolygott rájuk. – Üljenek csak le. Nem lesz semmi gáz.

-          Egész biztos?

-          Naná. Majd én tartom a frontot. – Látszott rajtuk, hogy ebben nemigen hisznek, de azért otthagyták, és helyet foglaltak társaik között. Simon ezalatt résnyire nyitotta az ajtót, majd visszatért korábbi őrhelyére.

A megbeszélés kissé nehezen akart beindulni – valaki mindig közbenyögött valami idétlenséget, vagy bántót, de Alec javára legyen mondva, kitartóan állta a sarat. Illetve ülte, ugyanis egy percig sem magasodott a többiek fölé. Nyugodt és nyitott testtartást vett fel, nem fonta karba a kezét, arca pedig érdeklődő maradt. Simon büszke volt rá.

Na persze a hangoskodást még Alec sem tudta megakadályozni, pedig ebből a vámpírok és a farkasok teljesen kivonták magukat. Simon döbbenten tapasztalta, hogy a tündérekkel szembeni ellenségeskedés nem csak az árnyvadászok, hanem az alvilágiak körében is elterjedt, amit rettentően szomorúnak talált.

Simon figyelme hamarosan elkalandozott; nem igazán értett a diplomáciához, de Alec szerencsére ebben nem is szorult a segítségére. Minden ötletet, felvetést és javaslatot megfontolt, többet fel is jegyzett. A körülötte ülő öregek néha-néha a fülébe súgtak valamit, amire vagy rábólintott, vagy nem is reagált.

Rövidesen eljutottak odáig, hogy már néhány vicc is elhangzott, nyomában pedig nevetés harsant.

Már majdnem elkezdtek reménykedni abban, hogy az este mindenféle nagyobb botrány és összecsapás nélkül véget ér, amikor beütött a baj.

Simon éppen Raphaelt nézte – nyilván -, aki Maia szavain mosolygott, mikor oldalról valaki nekiment a csoportjuknak. Mindenki nyomban felpattant, és támadóállásba helyezkedett.

-          A franc se akar hozzányúlni! – üvöltötte egy mérges hang. – Bottal se piszkálnám meg!

-          Áltasd csak ezzel magad! – vágott vissza az egyik vámpír. – Mind láttuk, hogy bámultad!

-          Inkább tekerném ki a nyakát… - Valószínűleg lépett egyet előre, mert a vámpírok összezárták soraikat.

-          Tágulj innen!

-          Ne mondd meg nekem…

-          Egyenlőség van, te kutya!

-          Hé! – ez egy méltatlankodó farkas volt.

-          … hogy merészeled, te mocskos…

-          Százszor tisztább vagyok nálad!

-          Kerülj csak a kezem közé, és az angyalra esküszöm…

Raphael egész idő alatt egy szóval sem szólt közbe – bizonyára úgy vélte, aki szópárbajba keveredik, az védje is meg magát -, mégis ő volt az első, aki odalépett a csoportja elé, mikor a hangoskodó árnyvadász kinyúlt, hogy megragadjon egy sápadt nyakat. A fickó ökle éppen súrolta Raphael tökéletes arcélét… Simon agya pedig abban a pillanatban eldurrant.

-          Elég!