The truth untold 3. fejezet

 

A harmadik fejezet!

-        Pontosan mióta is döntesz helyettem? – Jin szája sarkában mosoly bujkált.

-        Tényleg képes lettél volna visszautasítani az elnököt?

-        Ha úgy látom, nem fér bele az időmbe, akkor igen.

-        De belefér – bizonygatta a srác. – Majd lecsípünk a próbáimból, és karácsony után gyúrunk rá.

-        Ja, hogy te ezt már így el is döntötted? – Jeong nem egészen tudta, honnan jött ez a makacsság. Vagy csak szerette volna, ha Jin még neki szentel némi időt?

-        Tudom, mi a jó neked… nekünk – korrigált gyorsan Jin. – Láttam, milyen átéléssel táncolsz. Annyiszor kell színpadra állnod, ahányszor csak lehetséges.

-        És veled mi lesz? Nem lesz ez sok neked?

-        Majd hátra állítasz – kacsintott Jin, aztán beletúrt vörös tincseibe. – Nem fogsz örülni neki, de arra gondoltam, énekelhetnénk is.

-        Valami giccses, karácsonyi dalt? – fintorgott Jeong, így nem láthatta, hogy Jin szeme megvillant.

-        Nem. Van egy dalom, majd átküldöm – azzal hirtelen intett egyet, és már ott sem volt.

Jeong-nak nem kellett volna annyira aggódnia, mivel az osztályból egyedül ők voltak hajlandóak fellépni karácsonykor. Az osztályfőnök megdicsérte az igyekezetüket, Jin felé viszont figyelmeztető pillantást lövellt.

Ahogy megérkeztek a délutáni próbára, Ho-seok nyomban letámadta őket.

-        Mondjátok, hogy külsősöket is bevesztek!

-        Attól függ, ki az a külsős – komolykodott Jeong. – Te nyilván nem alacsonyodnál le a mi szintünkre…

-        Nagyon vicces vagy, de engem nem versz át. – Csillogott a tekintete, ahogy megragadta Jeong vállát. – A suli legjobb táncosai egy színpadon!

-        Csak nem a nevemet hallottam? – Mind az ajtó felé fordultak, amin Jimin sétált be, mint valami királyi fenség. Vagy mint egy angyal. Jeong a fogát csikorgatta, de aztán feltűnt neki Nam-joon elvarázsolt ábrázata.

Meg kell hagyni, Jimin valóban gyönyörű srác volt, habár nem éppen Jeong esete. A jelek szerint Nam-joon viszont másként vélekedett. A mindig nyugodt és kiegyensúlyozott osztályelnök csak arra volt képes, hogy meghajoljon és bemutatkozzon.

-        Láttalak néhányszor a könyvtárban – mosolygott Jimin. – Még akkor sem néztél fel a könyvedből, mikor egy egész csapat lány próbálta magára vonni a figyelmed. – A srác félrebiccentette a fejét. – Nem igazán vagy társasági ember, ugye?

-        Ez az egész fellépés Nam-joon ötlete volt – szólt közbe gyorsan Jeong. – Még ha nem is társasági ember, merész és bátor húzás tőle, hogy színpadra akar állni. – Jimin őfelé is megeresztett egy mosolyt, majd Jinhez fordult.

-        Remélem, számomra is akad még hely.

-        Azt hittem, elfoglalt vagy.

-        Inkább nem alszom, de ebben benne akarok lenni. – Jin felvont szemöldökkel nézett a többiekre.

-        Nam-joon?

-        Tessék?

-        Te vagy a főnök, neked kell döntened. – Jeong majdnem felnevetett, olyan egyértelmű volt, a srác mit fog felelni…

-        Természetesen szívesen látunk.

-        Micsoda meglepetés – vigyorgott Tae. – De duma helyett jó lenne nekilátni, nem?

És nekiláttak. Jeong akkor is boldog volt, amikor Jinnel gyakorolt, most viszont, ennyi tehetséges és hozzáértő emberrel körülvéve igazán elemében érezte magát. Még meg sem fogalmazta, mit akar, Ho-seok és Jimin máris lelkesen bólogatott. Jeong örömmel látta, hogy Jin és Nam-joon is kezdett felengedni. Talán mégsem volt olyan rossz ötlet ez a fellépés…

-        Bassza meg!

Jeong nem szeretett káromkodni – sokkal érettebbnek és okosabbnak gondolta magát. Mikor azonban a karácsonyi fellépés előtt három nappal kificamította a bokáját, úgy gondolta, a helyzet határozottan megkívánja a cifrázást.

-        Hé, csak ne aggódj – nyugtatta Ho-seok.

-        Könnyű azt mondani!

-        Tudományosan bizonyított, hogy a nyugodt emberek gyorsabban gyógyulnak – bölcselkedett a srác, mialatt a mentőre vártak. Tae épp visszaért a konyháról, a magával hozott jeget pedig Jin felé nyújtotta. Hiába volt Nam-joon a vezér, a kora révén Jin volt az, aki gondoskodott mindannyiukról.

Jeong égő arccal hagyta, hogy a másik végigtapogassa a lábát, majd felsóhajtott, mikor a jég a helyére került.

Természetesen mind szerettek volna bezsúfolódni a mentőbe, de erről szó sem lehetett.

-        Nam-joon és Jimin megy – döntötte el Jin, arca szokatlanul komornak tűnt. – A többieket viszem kocsival.

Jeong viccesnek találta volna a helyzetet, ha nem lüktetett volna úgy a lába. Kapott némi fájdalomcsillapítót, így biztos emiatt képzelte, hogy kísérői túl közel ülnek egymáshoz… sőt… nyilván nem is fogták egymás kezét.

A többiek már ott toporogtak a kórház folyosóján, ami szintén furcsa volt… Jin nem olyan embernek tűnt, aki száguldozik az utakon.

Mire Jeong legközelebb feleszmélt, egy orvos már megnézte a lábát, ami szerencsére nem tört el, gipszre sem volt szükség, csupán kenőcsöt meg gyógyszer írt fel, no meg ágynyugalmat.

-        Az nem fog menni – mondta Jeong. – Nyakamon egy fellépés, meg a többi.

-        Művészek vagytok? – pillantott végig rajtuk az orvos, ahogy ott álltak mind Jeong körül, kócosan, izzadt ruhában.

-        Jeong-guk táncos – felelte Jimin. – Szóval biztos megérti, milyen megterhelő neki hallani, hogy pihennie kell.

-        Természetesen. De ha erőlteti, többel köti be.

A fickó távozása után Jeong behunyta a szemét, és mélyet sóhajtott.

-        Nagyon sajnálom. Kénytelen leszek kihagyni a bulit. – Ahogy újra felnézett, mindenki arcán aggodalmat látott.

-        Ki nem szarja le a bulit? – kérdezte Yoon-gi. – Abból még lesz egy rakás. Belőled viszont csak egy van. Vigyáznod kell magadra.

-        Vigyáznunk kell rád – bólogatott Tae, majd elvigyorodott. – Nyertél magadnak hat ápolónőt!

Jeong pislogni kezdett, mivel valami durván elhomályosította a látását. Jó ég, csak nem… sírt? Itt, mindenki előtt?

Jimin fogott egy zsebkendőt, letörölte a könnyeit, majd a kezébe fogta az arcát.

-        Ne izgasd magad, drága – mondta lágyan. – Nem volt még olyan probléma, amit egy csapat ne tudott volna megoldani.

-        Mi pedig kurvajó csapat vagyunk! – toldotta meg Tae.

-        Úgy is van – bólintott Ho-seok. – Seperc alatt átvariáljuk a koreográfiát, hogy te is benne lehess.

-        De… én… - Jeong vett néhány mély lélegzetet, hogy megnyugtassa magát, de nem igazán sikerült.

-        Ne lábatlankodjon itt mindenki – szólalt meg Jin. – Kint találkozunk! – És a vizsgáló már ki is ürült.

Jeong összepréselte a száját, és nem nézett a másikra. Nem akarta, hogy Jin gyengének lássa; épp elég volt, hogy fiatalabb nála.

-        Ezek nem fognak bírni magukkal, ha te nem ügyelsz rájuk – kezdte Jin. – Szükségünk van rád.

-        Ott van Ho-seok és Jimin – mutatott rá Jeong nehéz szívvel. – A koreográfia egyben van, már csak engem kell kivágni. – Néhány pillanatig csend volt, aztán Jin felállt.

Még azokat a ruhákat viselte, amiben gyakoroltak – a túl nagy mackóalsót és a sötét pólót, ami azóta rászáradt a testére. Vörös haja itt-ott még nedvesen csillogott. Ahogy lehajolt Jeong füléhez, a srác megdermedt.

-        Sajnáltatni akarod magad? Az nem te vagy. Te küzdesz akkor is, amikor más feladná. – Meleg lehelete az arcát cirógatta. – Ez a te koreográfiád. A te műsorod. És egy megrándult boka nem akadályozhat meg abban, hogy végigcsináld.

Jeong nehézkesen nyelt egyet, majd oldalra fordította a fejét. Jin nem húzódott hátrébb; lélegzetük összekeveredett, és látták egymást a másik szemében.

-        Még nem beszéltük meg, mit kapok azért cserébe, hogy felkészítelek a felvételire – bukott ki Jeong száján. Jin meglepetten vonta fel a szemöldökét.

-        Azt hittem, a titkom elég cserébe.

-        Nem érdekel a titok. Azt akarom, hogy randizz velem.