The truth untold 8. fejezet

 

A nyolcadik, egyben utolsó fejezet megérkezett!

-        Mit kellene megbocsátani? – Jeong annyira beleélte magát a töprengésbe, hogy fel sem tűnt neki Ho-seok érkezése.

-        Csak… öhm…

-        Nem akarsz segíteni Jinnek?

-        Hát… nem igazán kér belőle.

-        Persze, de láthattuk, milyen jól boldogult egyedül. – Ho-seok a csaphoz lépett, hogy kezet mosson. – Még nem beszéltetek?

-        Mondjuk úgy, hogy próbáltuk. – A srác vigyora láttán Jeong elvörösödött.

-        Hé, előttem nem kell szégyellned a vágyaidat.

-        De mérges akarok lenni rá.

-        És hogy megy?

-        Nem túl jól.

-        Akkor mi lenne, ha elnapolnád? Bőven lesz időd durcáskodni, miután a két Min-ho kikerült a képből. – Ho-seok atyaian a vállára tette a kezét – De figyelj. Igaz szerelem nem adatik mindenkinek. Nem szalaszthatod el azért, mert önfejűek vagytok. Sosem késő megbeszélni a dolgokat. És sosem késő beismerni, ha hibáztál. – Azzal elvigyorodott. – Most pedig nyomás, mielőtt felfalják az összes pizzát!

Jin az összegyűrt szalvétát görgette az ujjai között, és próbált a beszélgetésre koncentrálni. Nehezen ment, pedig a barátai érte törték magukat, neki viszont az szúrta a szemét, miért ül olyan közel egymáshoz Jeong és Ho-seok. Az utóbbi időben feltűnően jóban lettek, ami Jin szerint részben azért történt, mert Jeong haragudott rá, és mindenáron meg akarta fosztani a társaságától. Ha így akart bosszút állni, remekül haladt, mivel Jin alig bírta türtőztetni magát, hogy ne érjen hozzá. Hogy ne simítsa végig az arcát, ne cirógassa a tarkóját, de a legnehezebb mégis az volt, hogy ne vonja magához, és ne táncoljon vele. Miután heteken keresztül együtt gyakoroltak, és miután Jeong felszította benne a tüzet, nehezére esett minderről lemondani. Nam-joon tanácsát megfogadva időt és teret adott a másiknak, de megfogadta, amint épségben kikerül a Min-ho testvérek markából, azonnal vissza fogja szerezni Jeongot.

-        Mert az enyém – suttogta a poharának, és még sosem volt ilyen biztos semmiben.

 

-        Csak mondja el, mit akar – kérte Jin elkeseredetten, fáradtan. – Tűnjek el a városból? Megteszem, csak hagyja őket békén.

Mivel bármit hittek is magukról, nem voltak sem titkos ügynökök, sem bűnözők, így a srácok terve kudarcot vallott. Tae bejutott ugyan az őrsre, de annyira kis horderejű volt az ügye, hogy nem Min-ho foglalkozott vele. Nam-joon hiába kopogtatott az apja nevével, senki sem tudott semmi terhelőt mondani a Min-ho testvérekről.

Mikor aztán a záróvizsgák előtt nem sokkal zokogva találtak rá Jiminre, akinek Szong Min-ho nem adta meg a jelest – pedig ennyi hiányzott a tökéletes átlaghoz – Jinnél betelt a pohár.

Most itt voltak tehát, a testvérek, velük szemben Jin, elvégre végig rá vadásztak.

-        Miből gondoltad, hogy a te életed értékesebb, mint másé? – fortyogta Jo Min-ho.

-        Nem gondolom ezt.

-        Valakiét mégis elvetted! Az a gyerek már sosem nőhet fel, nem lesz családja!

-        Ez igaz – bólintott Jin -, de legalább maguk sem használhatják ki őt többé.

-        Miről beszélsz? – sziszegte a felügyelő, de Jin figyelmét nem kerülte el a Szong arcán átsuhanó árnyék.

-        Erről nektek sem beszéltem – biccentett a barátai felé -, de csak egy megérzés volt, egy benyomás. – Újra a felnőttekre nézett. – A srác, aki meghalt, Bo Ming…

-        Nem kell emlékeztetned! – kiáltotta Szong Min-ho, és tett egy lépést Jin felé. Nem volt valami magas, de a düh már-már emberfeletti erőt kölcsönzött neki.

-        Akkor nyilván arra sem kell emlékeztetnem, mennyire tartott magától – folytatta Jin. – Mikor összekaptunk, és azt javasoltam, keressük meg magát, hogy rendet tegyen, a srác teljesen pánikba esett. Meglökött, és azt üvöltötte, hogy biztos én is a maga embere vagyok. Egy szót sem értettem belőle, de nem szeretem, ha lökdösnek.

-        Ez még nem magyarázza meg, miért kezdtetek egyáltalán verekedni – mutatott rá Jo Min-ho, és Jin tudta, ha meg akarja győzni, el kell mondania a teljes igazságot. Habár ez nem teljesen az ő története volt.

Jin halvány mosollyal az ajkán, elszánt tekintettel, egy cetlit szorongatva vágott át a folyosón beszélgető diákok között. Lassan befejezi a harmadik évét, így a legtöbb alsós ismerte az arcát, vagy sokkal inkább a hangját, amivel többször is feltűnést keltett a színpadon abban az évben. A téli szünetben elhatározta, hogy elkezd dolgozni azon a hiányosságán, amit egymaga nem tud majd fejleszteni. Ahogy befordult egy néptelen folyosóra, még épp látta, hogy a szintén harmadikos Bo Ming a falhoz szorít egy másik srácot. Nem hallotta, mit mondott neki, de a srác undorodva fordította el a fejét, mikor Bo Ming az arcához nyomta az arcát.

Jin mellkasában feltámadt valami, mikor látta, hogy Bo Ming keze elindult a srác nyakától a mellkasán át az öle felé.

-        Hé! – Kiáltására Bo Ming odanézett rá, a srác pedig kihasználva az alkalmat, ellökte magától, és kirohant a hátsó ajtón.

Bo Ming káromkodva üldözőbe vette, de Jin elkapta az udvaron, behúzott neki néhányat… dulakodtak, a többi pedig már történelem.

-        Azt akarod beadni nekem, hogy Bo Mind erőszakoskodott valakivel? – ráncolta a homlokát Jo Min-ho.

-        Te elhiszed akár egy szavát is? – fröcsögött a testvére. – Ming jó gyerek volt, nem követett volna el ilyesmit…

-        Jól ismerte? – érdeklődött Jin karba tett kézzel.

-        Te csak ne pimaszkodj velem! Továbbra is a tanárod vagyok. A jegyeidet elnézve pedig ez egy darabig így is marad.

-        Szereti a hatalmat, nemde? – folytatta Jin, ahogy lassan összeállt előtte a kép. – De még inkább szereti gyakorolni valaki máson. Valaki olyanon, aki befolyásolható. Aki éppen elvesztette a talajt a lába alól. Nam-joon, mit is tudunk Mingről? – Szong most valószínűleg már bánta, hogy a srácra bízta Jin felügyeletét, hiszen Nam-joon most is kitűnően felmondta a leckét.

-        A szülei elváltak, mikor másodikos volt, az apja elvette a titkárnőjét, elköltözött, és azóta híre sincs. Minget az erőszakossága miatt kitették a focicsapatból, így ugrott az esélye az egyetemi ösztöndíjra.

-        De a harmadéves értékelése kitűnő – szólalt meg Jimin is. – Nem az van benne, hogy szívből ajánlják neki a teljes ösztöndíjat?

-        Nocsak – töprengett Ho-seok színpadiasan. – A botrányai miatt Ming nyilván sok időt töltött az igazgatónál… vagy még inkább az iskolai tanácsadónál. – Elkerekedett a szeme. – Szong Min-ho, ez nem maga véletlenül?

-        Mire célozgatsz? – nevetett a férfi. – Hogy csak úgy elrendeztem Ming jövőjét?

-        A mienket képes lenne derékba törni – mondta Jimin, akinek még ott csillogott az arcán néhány könnycsepp.

-        Nem tettem semmit. Egyáltalán nem volt rá semmi okom, hogy segítsek neki. – Jo Min-ho, aki eddig lehajtott fejjel álldogált, most megmozdult, és a másikra bámult.

-        Szong – kezdte rekedten -, ugye nem közeledtél ahhoz a fiúhoz?

-        Persze, hogy nem! – csattant fel a férfi kissé hisztérikusan, mintha kezdett volna pánikba esni. – Esküszöm neked, egyszeri botlás volt! Az a múlt! Azóta tiszta vagyok! Egy újjal sem nyúltam Minghez! – Jo Min-ho arca már-már ellágyult, Jin pedig attól tartott, elveszítik, de akkor megszólalt egy halk hang.

-        De ez nem igaz, ugye? – Jeong mindkét kezét ökölbe szorította, úgy nézett farkasszemet a tanárral. – Mi másért környékezte volna meg Minget? Mi másért… környékezett volna meg engem?

Jin előtt minden elhomályosult egy pillanatra, a füle pedig zúgni kezdett. Mintha Tae és Yoon-gi rá akarta volna vetni magát Szongra, Ho-seok pedig mintha Jeonghoz lépett volna. Jin csak arra tudott gondolni, hogy ez nem lehet a valóság… aztán elhatolt hozzá Jeong hangja.

-        Azért volt annyira kiborulva Ming halála miatt, mert elvesztette a játékszerét. De aztán a szerencse magára mosolygott. A tanulmányi eredményem kimagasló volt, így felléphettem abba az osztályba, ahová Jin is járt. – Mélyet sóhajtott. – Elintézte, hogy negyedikes legyek, de megkérte az árát.

-        Mintha annyira tiltakoztál volna! – nevetett Szong, mint egy eszelős. Jo Min-ho időközben beállt a férfi elé, hogy még véletlenül se kerülhessen a fiatalok közelébe. Vagy sokkal inkább tartott attól, hogy a srácok széttépik a testvérét?  - Annyira szerettél volna elismerést szerezni, annyira vágytál arra, hogy befogadjanak… kérnem sem kellett, hoztad te az információkat magadtól! – Az ezt követő halotti csendben diadalmasan nézett Jinre. – Azt hitted, kedvel téged? Azt hitted, önszántából korrepetált? Hadd áruljak el egy titkot! Jeong az én emberem volt. Megígérte, hogy kideríti, mit tettél Minggel, de nyilvánvalóan nem olyan okos, mint állította, mivel kudarcot vallott.

-        Maga… - sziszegte Yoon-gi, aki hiába igyekezett lerázni magáról Nam-joon karjait. – Maga szörnyeteg! Hogy képzelte…

-        Ha elkapom, megölöm! – kontrázott Tae, Ho-seokkal hadakozva.

-        Áh, egy fenyegetés! Jo Min-ho, remélem feljegyezted!

De a zsibongás közepette Jin nem tudott figyelni senki másra, csak Jeongra. A fiatalabb srác arcát könnyek csíkozták, tekintete tele volt megbánással és még valamivel; könyörgéssel. Egyértelmű volt, hogy a feloldozást csak Jin adhatja meg neki, és a srác nem késlekedett; túl sok időt vesztegettek már el egymás nélkül.

-        Mivel ilyen kedvesen kiteregette a lapjait – mondta emelt hangon a tanárnak -, én is elárulok valamit. Maga szerint ki volt az a diák, akivel Ming erőszakoskodott? – Csend. – Ki volt az, aki miatt arra a folyosóra tévedtem? – Tekintete az érintettre villant. – Az elsős, aki olyan jól táncolt, hogy a híre eljutott hozzám is. Jeong Jeon-guk. Őt kerestem akkor. És őt kerestem azóta is. – Fellángolt benne egy késztetés, de nem volt biztos benne, meg merje-e valósítani. Jeong szenvedélytől megcsillanó pillantása azonban megadta számára az engedélyt, így hát Jin odafutott a sráchoz, két kezébe fogta gyönyörű arcát, és megcsókolta.

A helyszín nem volt tökéletes, a csók viszont igen. Jin lehunyt szeme mögött csillagok táncoltak, majd nyögött egyet, ahogy Jeong megnyitotta előtte az ajkát. Letörölte a srác könnyeit, majd egyik keze a tarkójára, másik a derekára csúszott, de így sem lehettek elég közel egymáshoz. Jeong szíve az övével együtt dobbant, lélegzetük a másik szájába áramlott.

Mikor percek, vagy órák múlva szétváltak, Jin hagyta magát gyönyörködni Jeong kipirult arcában. Aztán ellépett előle, és a robbanni készülő Szongra nézve provokatívan megtörölte alsó ajkát a hüvelykujjával.

-        Te kis korcs! – Szong szinte a levegőbe ugrott, de Jo Min-ho keményen elkapta a karját. – Te senkiházi! Ezt még…

-        Elég! – dörrent rá a testvére. – Szong, ha nem fejezed be, nem foglak tudni tovább védeni! – Megragadta mindkét vállát. – Azt hittem, rendbe jöttél, de neked segítségre van szükséged!

-        Ne… nem! Kérlek, ne zárass be megint! Jó fiú leszek… nem nyúlok hozzájuk, kérlek!

-        Sajnálom, Szong. Már így is túl sok kárt okoztál. – Továbbra is a kapálózó testvérét tartva a fiatalokra nézett. – Kérlek, látogassatok meg holnap délután az otthonomban. Ott mindent tisztázunk.

Ahogy Szong hangja elhalt a távolban, a srácok felsóhajtottak. Még mindig volt köztük feszültség, de semmi olyan, amit néhány pohár ital és egy őszinte beszélgetés ne tudott volna megoldani.

Jin kifújta a levegőt, majd Jeongra nézett. A srác ajka még mindig csillogott, a szeme nemkülönben, de a teste olyan feszes volt, mint egy íj húrja.

-        Jól vagy? – kérdezte tőle.

-        Igen. Habár nem pont így képzeltem…

-        Mit?

-        Az első csókomat. – Jin szíve félrevert. A másik arcára simította a tenyerét, és élvezte a Jeong testéből áradó forróságot.

-        Az nem számít – suttogta. – Ez az, ami számít. – Azzal újra magához vonta, hogy a világ leglassabb, leglágyabb, legszerelmesebb csókjában részesítse.

-        Köhöm, köhöm – harákolt Tae. – Azért mi is segítettünk, köszönjük szépen!

-        Mi az, talán te is akarsz egy csókot? – érdeklődött Ho-seok. Mikor erre Tae a füle tövéig elpirult, a srác felnevetett. – És mégis melyiküktől? – Tae továbbra is zavartan nyeldekelt, de hálás volt, hogy Jin és Jeong annyira bele volt feledkezve a másikba, hogy semmit sem hallottak.

-        Elmegyünk Jo Min-ho házába holnap? – váltott témát Yoon-gi.

-        Szerintem érdemes lenne – vélte Nam-joon. – Van itt még néhány homályos folt, de mivel nem a mi életünkről van szó…

-        Ott a helyünk – szólt közbe Jin. – Le kell zárnunk végre ezt az egészet.

-        És mi mikor kapjuk meg a magyarázatot? – Yoon-gi morcosan fonta karba a kezét. – Most akkor csak megjátszottad, hogy a barátunk vagy? – Jeong, a kérdés címzettje a padlót bámulta, majd megrázta a fejét.

-        Ehhez kell egy ital – döntötte el Jimin, aztán a pulthoz sétált – mivel a szembesítés helyszíne természetesen a törzshelyük volt. Jeong nagybátyja, mintha csak meghallotta volna a hívó szót, felbukkant a raktárból.

-        Minden rendben?

-        Kezdünk kiszáradni, bátyám – nyomult előre Tae. – A torkom, akár a sivatag!

-        Talán nem kellene ennyit jártatnod a szád – javasolta Ho-seok.

-        És fosszam meg a világot a sziporkáimtól? Szó sem lehet róla!

Jin félmosollyal az ajkán figyelte őket, aztán megfordult, mikor Jeong megrángatta az inge ujját. Az udvar felé biccentett, ő pedig követte. Egyrészt félt attól, amit hallani fog, másrészt elege volt már a féligazságokból. Így hát amint bezárult mögöttük az ajtó, megszólalt:

-        Téged kerestelek aznap. Már akkor tudtam, hogy téged akarlak tanáromnak, de ez az események fényében kiment a fejemből. Mivel nem láttam rendesen az arcod, nem voltam biztos benne, hogy te voltál az, mikor újra láttalak, de… folyton veled akartam lenni, és nem csak a tánc miatt. Olyan érzéseket szabadítottál fel bennem, amikről tudomásom sem volt. – Felsóhajtott, és a hajába túrt. – Emlékszel arra az estére azon a szórakozóhelyen?

-        Igen – felelte Jeong halkan. Még mindig megremegett, ha arra a pillanatra gondolt. – Elhúzódtál tőlem és otthagytál.

-        Már addig is nehezen fogtam vissza magam, de nem akartam, hogy azt hidd, olyan vagyok, mint Ming.

-        Sosem hittem ezt!

-        Ennek örülök. – Szünetet tartott. – Féltem közeledni hozzád, mert attól tartottam, a korábbi… tapasztalatod miatt undorodsz majd tőlem. – Jeong szemébe könnyek szöktek, ahogy Jin hátulról átkarolta, és a nyakába hajtotta a fejét. – Soha nem akartalak bántani.

-        Soha nem is bántottál. – Jin kezeire simította a sajátját. – Mingnek nem volt lehetősége közelebb férkőzni hozzám, és… ezt végső soron neked köszönhetem. Az egész… miattam történt. Engem védve álltál ki ellene…

-        Bármikor újra megtenném – suttogta Jin. – Nem érdemelt halált, és őt is kihasználták, de bárki, aki kezet emel rád, az megfizet.

Jeong élvezte néhány pillanatig a csendes nyugalmat, és erőt merített Jin jelenlétéből a saját vallomásához.

-        Mikor felajánlották, hogy ugorjak osztályt, nagyon megijedtem. Fogalmam sem volt, hogy tudok majd beilleszkedni, fel tudom-e majd venni a tempót. Az iskolai tanácsadóhoz küldtek. – Érezte, hogy Jin karjai még erősebben fonódnak rá. – Eleinte igazán kedves és támogató volt. Megnyugtatott, hogy veszem majd az akadályokat. Aztán… kicsit közvetlenebb lett. Az asztala szélére ült, közel hajolt hozzám, megérintette a térdem. Valószínűleg én is Bo Ming sorsára jutok, ha nincs a másik alternatíva. Szong Min-ho annyira haragudott rád, annyira be akart feketíteni, hogy hagyta a megrontásomat, és helyette azt kérte, legyek a téglája. – Jeong lehunyta a szemét. – Azt gondoltam, nincs választásom, és nem fordulhattam senkihez. Ki hitt volna nekem? Meg különben is, telebeszélte a fejem azzal, hogy meghalt egy tehetséges, ígéretes diák, és ez egyedül Kim Seok-jin hibája. Ilyen információk birtokában ültem a teremben, mikor beléptél. És segítséget kértél… pont tőlem. Mintha a kezemre akartál volna játszani. Aztán elvesztem. Beléd szerettem. Nem tudtam adatokat adni rólad, mert a gyakorlás végére ígérted a titkodat. Szong egyre idegesebb lett, így tudtam, hogy valamit tenni fog. Nem tudhatom biztosan, de szerintem ő lőtt rád. Mikor nem sikerült megölnie, és mikor Jo Min-ho is belépett a képbe, követelte, hogy derítsem ki az igazat. Közben eldöntöttük, hogy segítünk neked ellenük, így két tűz közé kerültem. Nem tudtam, mit tegyek… féltem, hogy meggyűlöltök, ha mindez kiderül.

-        Egyetlen embert gyűlölök, és az Szong Min-ho – sziszegte Yoon-gi, miután ők is végighallgatták a történetet.

-        Ő egy beteg ember – magyarázta Jimin. – Orvosi segítségre van szüksége.

-        Alapból nem kellett volna gyerekek közelébe engedni – dohogott Tae, aztán Jeongra nézett. – Szép kis pár vagytok ti ketten. Mindent magatok akartok megoldani, mi meg csak üldögéljünk a partvonalon.

-        Honnan tudhatták volna, hogy bízhatnak bennünk? – kérdezte Ho-seok.

-        És ahogy mondták, az ő szavuk állt szemben egy tanáréval – tette hozzá Nam-joon.

-        Akkor ezzel vége? – kérdezte Yoon-gi. – Van még valami, ami eddig rejtve maradt?

-        Ami azt illeti… - kezdte Jin, mire az asztalnál mindenki ledermedt. A srác elnevette magát, aztán megragadta Jeong arcát, és a szemébe nézett. – Szeretlek! Azt akarom, hogy ezt soha ne felejtsd el. – A barátaik tetszésnyilvánítása közepette Jeong is megszólalt.

-        Szeretlek. – Aztán halkan, hogy csak Jin hallja, hozzátette: - Jobban szeretlek, mint a zenét. Mint a ritmust. Mint a táncot. – Alig kapott levegőt, ahogy Jin magához szorította.

-        Számomra mindez te vagy. Te vagy a zene. A ritmus. A tánc. A szenvedély. – Egymás szemébe néztek. – A szerelem.