A bajkeverők 1. rész

Újabb, nagyon régóta készen lévő történettel érkeztem, amit egy fantasztikus, vicces fanvideó ihletett. Ez sajnos már nem elérhető az interneten, így még inkább örülök, hogy megírtam ezt a történetet!

The untamed/Word of Honor crossover

-        Szóval, megértettél mindent?

-        Igen.

-        Csak mert nem igazán figyeltél rám az elmúlt néhány percben.

-        Mert elől sokkal szebb a látvány.

-        Wen Kexing!

-        Wei Wuxian! – vágott vissza a másik. – Miért magyaráz nekem mindenki arról, hogy kell megfelelően viselkednem? A kedvedért még a legyezőmet is otthon hagytam – tette hozzá duzzogva. – Ah Xu bezzeg elhozhatta a kardját…

-        Ha megpróbáltam volna elvenni tőle, leszedi a fejem – vélte Wei nem minden alap nélkül. – Csak ígérd meg, hogy nem keversz bajt!

-        Ah Xunak már megígértem. Le is térdeltem. – Somolyogva folytatta: - Eléd is letérdeljek?

-        Te… meg ne próbáld! – sziszegte, gyors pillantást vetve az elől haladók felé. – Ha kedves az életed.

-        Eszemben sincs felbosszantani az új főkultivátort.

-        Helyes, helyes. Hé, nem várnátok meg? – Wei a rá jellemző ruganyos léptekkel érte utol a két férfit. – Na? Megvolt az eszmecsere?

-        A hallgatás is egyfajta kommunikáció – felelte Zhou Zishu, egyik kezét a háta mögé téve. – Ti ketten épp eleget beszéltetek helyettünk is.

-        Ah Xu, valld csak be, hogy ezzel vettelek le a lábadról – mosolygott Wen Kexing.

-        Addig jártál utána, míg az már működött? – tippelt Wei boldogan. – Hallod ezt, Lan Zhan?

-        Mm.

-        Igen, szerintem is itt lesz valahol – nézett szét a fiatalember, mintha elkapta volna a másik gondolatainak szálait. – Jiang Cheng!

-        Kilométerekkel ezelőtt meghallottam a csörtetéseteket – lépett elő a fák közül Lótuszrév ura. Lila palástja a földet verdeste, kezei összefűzve a háta mögött, feje felszegve. – Legyetek üdvözölve.

-        Hálásak vagyunk a vendégszeretetért – hajolt meg Zhou Zishu.

-        Miféle vendégszeretetért? – húzta el a száját a másik. – Hány szekérrel jöttetek?

-        Kettővel – felelte Wei. – Ezek a mai fiatalok nem bírják a strapát. – Időközben Wen Kexing előresétált, és alaposan megszemlélte vendéglátójukat. Wei – maga is bajkeverő lévén – érezte, hogy gond lesz.

-        Szóval te lennél Jiang Cheng, Lótuszrév ura.

-        Úgy van. – Wen Kexing félrebillentette a fejét.

-        Helyes arc, de miért ilyen merev?

-        Mert allergiás a boldogságra – vihogott Wei Wuxian, majd, mikor bátyja megsuhintotta a zidiant, beugrott Lan Wangji mögé.

-        Nem tudom, felétek hogy szokás, de itt tisztelet jár a vendéglátónak – sziszegte Jiang Cheng. – Indulás!

Zhou Zishu mentében beleöklözött Wen Kexing vállába.

-        Ah, Ah Xu!

-        Megérdemelted. Viseljed már! Rosszabb vagy, mint egy gyerek!

Ha már gyerek – Cheng Ling roppantul élvezte az utazást már csak azért is, mert nem kellett semmilyen tárgyat kioperálnia magából, és eddig megölni sem akarta senki. Csak remélni merte, hogy fel fog majd érni ahhoz a két tanítványhoz, akiről már rengeteget hallott.

Lótuszrévbe érve aztán mind összegyűltek; Jiang Cheng előrendelte unokaöccsét, és a Lan tanítványok is befutottak küldetésükről.

-        Jiang klánvezér – hajoltak meg a fiatalok, amit a férfi dölyfösen el is fogadott.

-        Hanguang-jun! – így Lan Sizhui. – Megoldottuk.

-        Szép munka. Szeretnénk, ha megismernél valakit.

-        Igen! – mosolygott Zhou Zishu. – Ő itt a fiunk, Cheng Ling, aki…

-        Fel ne sorold az örökségeit, itt ülnénk estig – szólt közbe Wen Kexing. – Ő lesz a vezére legrosszabb esetben három háznak, elég ennyi.

-        Dicséretes! – somolygott Wei Wuxian. – Ő pedig itt a mi fiunk, a Wen klán utolsó életben maradt tagja, Lan Sizhui. – A kedves, mosolygós arcú fiatal meghajolt.

-        Értékelem a névrokonságot – mondta Wen Kexing. – Talán hamarosan máshogy is rokonok leszünk!

-        Azért jöttél, hogy férjet fogj a fiadnak? – gúnyolódott Jiang Cheng, majd oldalra biccentett. – Az unokaöcsém, Jin Ling. Piszkosul gazdag.

-        Ajaj – vigyorgott Wei Wuxian, aki pontosan tudta, bátyja mennyire utál veszíteni.

-        Itt bizony nehéz lesz a választás – mondta Wen Kexing. – Még szerencse, hogy nekem már nem kell ilyesmivel foglalkoznom. – Szeretetteljes pillantást vetett társa felé, mire Jiang Cheng undorodva a szemét forgatta.

-        Ha befejeztétek, a vacsora tálalva! Tudom, egyesek milyen korán nyugovóra térnek – tette hozzá, majd a Lan család meghajlásának hátat fordítva, nagy ruhasuhogtatás keretében távozott.

-        Mindig ilyen? – érdeklődött Zhou Zishu.

-        Mindig – felelte Lan Wangji.

-        Meghaltak a szülei – szólt közbe a védelmében Wei, mire a másik három férfi – sőt, Cheng Ling is – beszédes pillantást vetett rá. – Öhm, haha! Ha így nézzük, még jól is jártunk vele!

Vacsora után Wei körbevezette barátait régi otthonában.

-        Ha ezek a falak beszélni tudnának! – sóhajtott fel az emlékein töprengve.

-        A nagy részét így is tudjuk – mondta Wen Kexing. – Micsoda izgalmas gyerekkor! Hányszor akartak megölni?

-        Egyszer sem, ha nem számítjuk a nevelőanyámat. Felnőttként azért behoztam a lemaradást.

Mindeközben Lan Wangji maga köré gyűjtötte a három fiatalt.

-        Mivel hamarosan egy család leszünk – kezdte homályosan fogalmazva -, így megtanítalak titeket a Lan család titkos technikájára. – Szerencsére a szavakat egyetlen piszkos fantáziájú sem hallotta.

-        Hanguang-jun, köszönjük! – hajolt meg nyomban Lan Sizhui. Már az is felülmúlta a várakozásait, hogy a Lan családnál nevelkedhetett, de arra álmában sem gondolt volna, hogy Lan Wangji már-már nyíltan megteszi örökösének.

-        Nahát, ez hatalmas megtiszteltetés – hálálkodott Cheng Ling, akinek persze még fogalma sem volt arról, mit is fog tanulni pontosan, de repesett a szíve, hogy már három nagy hatalmú mester is tanítványának fogadta.

-        Köszönöm, de… nem hiszem, hogy a nagybátyám jóváhagyná – motyogta Jin Ling, aki pedig most először igazán szeretett volna egy csapat tagja lenni.

Lan Wangji mélyen a szemébe nézett, a fiú pedig nyomban elértette; még Jiang Cheng sem mondhat ellent a főkultivátornak.

-        Egészen megszomjaztam – szólalt meg egyszer csak Wei Wuxian, majd elővarázsolt két teli korsót. – Ki tart velem?

-        Amint látom, a legjobbkor érkeztem – sétált be a képbe Ye Bai Yi, mintha csak az övé lenne a hely. Mögötte Nie Huasang és Lan Xichen érkezett.

-        Te mit keresel itt? – támadta le nyomban Wen Kexing a szokásos modorban.

-        Tán nem én vagyok a kölyök keresztapja? Ha ki akarod házasítani, ahhoz nekem is közöm van.

-        De… én… - motyogta Cheng Ling - … nem vagyok meleg – nézett esdeklően Zhou Zishura.

-        Ne aggódj, majd segítünk rajta. – Azzal Wen Kexing, mint aki jól végezte dolgát, leült az asztalhoz Wei és Ye Bai Yi társaságában.

Lan Wangji már távozott a tanítványaival – közeledett a kilenc óra -, a többiek viszont egész éjjel szorgalmasan apasztották Lótuszrév italkészletét.