Az autóban még a szokottnál is nagyobb káosz uralkodott.
Késésben voltak – Yoon-gi egyszerűen nem bírta eldönteni, hogy a fehér, mintás
póló és a piros melegítőfelső passzolni fog-e a hajához -, de a kései időpont
miatt az úton szinte csak lépésben lehetett haladni.
A hátul ülőket nem zavarta, hogy folyamatosan meg kellett
állniuk, vígan szórakoztatták egymást. Nam-joon a jegyzeteibe merült az
anyósülésen, a volán mögött ülő Jin pedig csendesen sóhajtozott.
-
Na, mi van, öreg? – hajolt előre hirtelen Jimin.
– Rég nem vezettél már ilyenkor, mi? Fellőtték a pizsamát? – A fiatalok jót
derültek. Nem mintha Jin a maga harminc évével ne lett volna még fiatal…
-
Kac-kac – reagált Jin, aztán megemelte a
hangját. – Bárki is rugdossa az ülésemet, jobb lesz, ha abbahagyja.
-
Igenis, anyu – motyogta Tae vihogva.
-
Ezek szívtak valamit?
-
Nem hiszem – felelte Nam-joon fel sem pillantva.
– Alapjáraton ilyen őrültek.
-
Köszönjük szépen! – rikkantotta Yoon-gi.
-
Ott vagyunk már? – kérdezte Jeong.
-
Szerintem erre te is tudod a választ – mondta
Ho-seok, mikor világossá vált, hogy a két „felnőtt” nem fog válaszolni.
-
Néha úgy el tudják rontani a hangulatot –
panaszkodott halkan Jeong, de persze Jin és Nam-joon is jól érthette.
Jin készséggel elismerte, hogy az utóbbi időben nem volt a
legjobb társaság. Sokat kivett belőle, hogy a külvilág felé boldognak kellett
mutatnia magát, és azt remélte, a srácok megértik majd, miért nincs kedve
privátban is folytatni a bohóckodást. Másrészről viszont sejtette, hogy azért
viháncolnak annyit, hogy eltereljék a figyelmét.
Az, hogy Jin hamarosan bevonul, arculcsapásként érte őket, a
vírussal karöltve pedig emlékeztette őket egy igazságra; az idő nem áll meg a
kedvükért, és ők sem lesznek fiatalabbak.
Jin végül átadta a kocsit a parkolófiúnak, majd
integetve-mosolyogva bevonultak az épületbe.
Nem ez volt az első, és nem is az utolsó alkalom, amikor Jin
szeretett volna inkább otthon maradni. Úgy érezte, semminek sincs értelme, amit
épp csinál; minek írta meg a tizedik dalszöveget is? Úgysem lesz idejük
használni. Minek ment el arra a díjátadóra vagy interjúra? Talán két év múlva
már senki sem fog emlékezni rá. Ilyenkor egyetlen dolog volt, ami rávette arra,
hogy a pocsék lelkiállapota ellenére is folytassa; a rajongók szeretete.
Jin szomorúan tapasztalta, hogy azok a csapatok, akiknek már
bevonult néhány tagja, már nem jelentek meg ilyen eseményeken. Tartotta a
kapcsolatot Tennel, aki Teamin bevonulása után elmondta, mennyire kétségbeesett
mindenki. Nem a kötelezettséggel volt baj, hiszen azt vállalták, hanem azzal,
hogy számukra, a karrierjük számára két év kiesés talán a teljes süllyesztővel
érhetett fel.
Nem gondolta, hogy Tae, Yoon-gi vagy Jeong ne értette,
érezte volna a helyzet súlyosságát, csak éppen ők a komolykodás helyett azt
választották, hogy még jobban feldobják a hangulatot, mindenáron megfeledkezve
a felettük lebegő kardról.
Következő héten megkezdték az előkészületeket a Grammy
átadóra. Minden ilyen felkérésnek örültek, hiszen segítségükkel még több
emberhez eljuttathatták a zenéjüket, nem is beszélve az üzenetekről, amiket
szerettek volna átadni. Jimin és Ho-seok már hetekkel korábban összeállította a
dalokat körítő sztorit, így már csak a gyakorlás volt hátra.
Jin egyiküknek sem számolt be róla, de a közös gyakorláson
túl ő minden este tovább folytatta a munkát egy személyi edzővel, egy egykori
katonával, aki megpróbálta lelkileg, mentálisan és testileg is felkészíteni a
katonaságra. Nem titkolta, hogy lesznek kemény napok, de mint hangsúlyozta, Jin
előadói múltja miatt hitt abban, hogy a srác teljesíteni tudja, amit várnak
tőle.
A fickó aznap este sem kímélte, így Jin már csak arra
vágyott, hogy bedőlhessen az ágyába. A kocsijához tartva épp a kulcsát vette
elő, mikor a szeme sarkából mozgásra lett figyelmes a háta mögött. Korábban
talán nem tudott volna időben reagálni, így viszont kitért az első ütés elől.
Másodszorra már nem volt ilyen szerencséje, a támadó megütötte a mellkasát,
amitől nekivágódott a kocsinak. Kiszorult belőle a levegő, de még volt annyi
lélekjelenléte, hogy elhúzza a fejét a suhanó penge útjából. Sosem volt túl jó
a lábtechnikája, most mégis kirúgott előre, mire a támadó káromkodva megragadta
a pólójánál fogva, és a földre taszította. Jin puffanva landolt a hátán, a
támadó pedig időt sem hagyva neki, azonnal újra a mellkasa felé döfött. A srác
érezte, hogy a penge húst ér, így addig távolodott, míg neki nem gurult egy
tartóoszlopnak. Csapzott haja takarásából látta, hogy a támadó nagy sebességgel
közeledik, így maga elé emelte mindkét karját… aztán egyszer csak égető
forróság terjedt szét a bal kezében, mire felordított. Néhány pillanattal
később rohanó léptek csattogtak a kövezeten, a támadó pedig jól végezve dolgát,
eltűnt a másik irányban.
Szerencsére nem ismerték fel, és azt is elhitték, hogy Jin
egyenesen a kórházba megy. A srác persze okosabb volt ennél – amint beteszi a
lábát egy kórházba, azonnal a címlapokra kerül, a közelgő fellépés pedig
háttérbe szorul. Így hát nagy fájdalmak közepette, és a bal kezét dajkálva
beszállt a volán mögé, és hazahajtott.
A nappalijába lépve mélyet sóhajtott, habár még ez is szúró
fájdalmat keltett a mellkasában. A fürdőszoba felé indult vizet engedni, mikor
Tae kopogás nélkül beviharzott az ajtón.
-
Hé, elfogyott az arckrémem, megszánnál egy
cseppel? Köszi! – és már zúzott is tovább, el Jin mellett, felmarkolta a
tégelyt, majd már jött is vissza. Jin tényleg azt hitte – hőn remélte -, hogy a
fiatalabb srác úgy távozik, ahogy jött, de csalódnia kellett. Tae úgy torpant
meg mellette, mint aki falnak ütközött, kiejtette a kezéből a krémet, majd
kikerekedett szemmel Jinre nézett. – Hyung! – Szemével gyorsan végigtapogatta
Jin testét – mivel hozzá nem érhetett -, majd fél térdre ereszkedett, és
óvatosan kezébe fogta Jin bal kezét.
Jeong természetesen pont ezt a pillanatot választotta az
érkezésre, és elfelhősödött arca alapján ki lehetett találni, mire gondolt
éppen.
-
Az ajtót azért bezárhattátok volna!
-
Majd legközelebb! – reagált zsigerből Tae,
továbbra is térdelve. – Jelenleg azonban az ajtónál jobban érdekel hyung
leápolása! – Jin felszisszent – hogy a kétértelmű szavaktól, vagy a
fájdalomtól, nem volt egyértelmű.
-
Köszönöm, majd megoldom egyedül.
-
Máshol is vannak sérüléseid? – kérdezte Tae,
erre pedig már Jeong is közelebb sietett.
-
Micsoda? – Majdnem elkapta Jin karját, de aztán meggondolta
magát. – Mi történt? Megtámadtak? Hol voltál ennyi ideig? – Jin behunyta a
szemét; érezte, hogy fejfájás közeleg.
-
A kocsimba akartam beszállni, mikor egy tag
nekem jött. Egy forró fürdő, és jobb leszek, mint új koromban. Ne aggódjatok!
-
Legalább hadd segítsünk kádba kerülni! – kérte
Tae, és minden hátsó szándék nélkül elkezdte feltűrni Jin szakadt pólóját.
Huzakodtak egy keveset, mivel Jeong is beszállt a buliba, csakhogy ő lefelé
ráncigálta a pólót, hogy Tae még véletlenül se láthasson olyat, amit egyébként
már milliószor láthatott különböző öltözőkben.
-
Majd én gondoskodom róla!
-
Ahogy eddig, mi? – kiáltott még vissza Tea,
mielőtt Jeong az orrára csapta volna az ajtót.
Ezután pedig megtörtént az átváltozás. Jin rengetegszer
tanúja volt már korábban is, mégsem tudott betelni vele. Az a Jeong, aki
féltékeny volt szinte bárkire, aki megfordult Jin körül, most önzetlenné,
törődővé és végtelenül figyelmessé változott. Gyengéden lesimogatta Jinről a
ruhákat, és csak kicsit szisszent fel a zúzódásai láttán. Egy tálba vizet engedett, amivel gyengéden lemosta a másik testét, a zúzódásokat pedig krémmel kezelte. Jin talán
el is bóbiskolt, mert arra tért magához, hogy Jeong a haját simogatja.
Bevett néhány fájdalomcsillapítót, majd elhelyezkedett a
takaró alatt. Jin csak ekkor engedte meg magának, hogy ránehezedjen az elmúlt
órák súlya. Szerencsére csak a keze sérült meg, de történhetett volna sokkal
rosszabb is. Ki volt az? Miért csinálta? Kifejezetten neki szánta, vagy bárki
megfelelt volna? De ami a legrosszabb – nem tudta megvédeni magát.
-
Hé! – Jeong, mintha olvasott volna a
gondolataiban, odabújt hozzá, és a karjaiba húzta. – Ez egyáltalán nem a te
hibád! Vannak seggfej emberek, ezen nem segíthetsz.
-
Harcolnom kellett volna.
- Így is tettél – vélte Jeong, miközben gyengéden simogatta Jin bal kezét. – Biztos vagyok benne, hogy mindent megtettél, és sokkal rosszabbul is végződhetett volna. Egy darabban hazajöttél, és nekem csak ez számít. – Lágy csókot lehelt Jin szájára, aztán csillogó szemmel ránézett. – Sokkal erősebb vagy, mint gondolnád.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése