A legnagyobb félelmed 2. fejezet

 

A második fejezet.

-        Tudtam! – üvöltött fel Jimin két nappal később, mikor Jin bekötözött kézzel belépett a próbaterembe.

-        Tudjuk, hogy te mindent tudsz, de azt nem tudjuk, most mire gondolsz konkrétan – komolykodott Ho-seok.

-        Hát most nézd meg! – integetett Jin keze felé, majd odament, és szemrevételezte. – Egyszerűen tudtam, hogy előbb-utóbb kitalálsz valamit, csak ne kelljen táncolnod, de azt hittem, a bevonulásig kibírod valahogy.

-        Mindent a cél érdekében, hisz ismersz.

-        Jobb kézzel már nem esett olyan jól rejszolni? – vihogott Yoon-gi, mire Jimin lesújtó pillantást vetett rá. – Mintha te nem csinálnád!

-        Hát nem is!

-        Nem hiszek neked, és mielőtt tovább vitatkoznál, emlékezz, hogy egymás mellett van a szobánk! És pontosan tudom Nam-joon beosztását is! – figyelmeztette Yoon-gi, Jimin pedig inkább befogta a száját. Jin elhűlve állapította meg, hogy a srác még csak el sem pirult.

-        Azért velünk énekelsz majd, ugye? – kérdezte Tae.

-        Persze. A hangszálaimat megkímélte.

-        Ez a szerencsénk – mondta Nam-joon. – Arra már nincs időnk, hogy átvariáljuk a koreográfiát, így szerintem egyszerűen csak tegyünk úgy, mintha Jin is a sorban táncolna.

-        Nem is tudom, hogy fogunk alkalmazkodni ahhoz a légüres térhez – sóhajtott drámaian Ho-seok.

-        A jobb kezem ép, azzal be tudok mutatni.

-        Helyes! – pattant fel a srác lelkesen. – Mióta könyörgöm, hogy mutass be annak a helyes lánynak, aki Tennel szokott lógni…

-        A húgára gondolsz?

-        Rá.

-        Akkor cserébe Tent bemutathatom a nővérednek?

-        Nincs az az Isten! – háborgott nyomban Ho-seok. – Különben is foglalt már.

-        A lehetőséget mindig meg kell adni…

-        Jól van, jól van, értem! Házi nyúlra nem lövünk, felfogtam! Pedig simán le tudtam volna nyűgözni néhány tánclépéssel…

-        Te most Ten húgáról beszélsz – szállt be Jeong is. – A szakma egyik legjobb táncosával lakott egy fedél alatt. Szerinted mit tudtál volna még neki mutatni?

-        Hát… - és úgy mozgatta meg a csípőjét, hogy attól még Yoon-gi is elpirult.

-        Ha befejeztétek a bohóckodást… - kezdte Nam-joon.

-        Szerintem még el sem kezdték igazán – vélte Jin, ahogy leült a fal melletti székek egyikére. Most kifejezetten örült a srácok jókedvének, ami elterelte figyelmét a kezéből sugárzó fájdalomról. – Csodálkozom is, ezt a hangerőt még alig hallani.

-        Most nagy a szád, hogy ott ücsöröghetsz, mi? – vágott vissza Ho-seok.

-        Eltaláltad – vigyorgott Jin szenvtelenül, Ho-seok pedig az arcához kapta a kezeit.

-        Jaj, ne! A World Wide Handsome már rajtunk is használni akarja az erejét! – Tae erre gyorsan felkapta a zsebébe rejtett napszemüveget, és diadalittasan mosolygott.

-        Engem nem fog elkapni! – A vidámsága addig tartott, míg Jimin le nem szedte róla a szemüveget.

-        Add csak ide, ez az enyém! Megint belógtál a szobámba?

-        Mindig nyitva hagyod az ajtót.

-        És akkor? Azt hiszed, hogy ez egy felhívás?

-        Pff, remélem, hogy nem – motyogta Tae, majd gyorsan felugrott, mikor Jimin a feje felé lendítette a kezét. – Szeretlek, de nem ennyire!

-        Mindjárt szétcsapok köztetek! – ordított rájuk Jeong, valószínűleg azért, hogy Nam-joonnak ne kelljen. – Pozícióba! – Yoon-gi már nyitotta a száját, hogy lecsapja ezt az újabb magas labdát, helyette viszont inkább gyorsan beállt a helyére, mikor elkapta Jeong szigorkás tekintetét. – Oda kell tennünk magunkat, ez a Grammy!

-        Úgy van – bólintott Nam-joon. – Ismernek már minket arrafelé, de a helyünk még nem bombabiztos. Mutassuk meg nekik, mennyivel többet tudunk, mint amit kinéznek belőlünk.

-        Azt javaslom, Jin egész idő alatt üljön egy széken – szólalt meg Jimin, ujjaival az állát ütögetve. – Lehetne ő a csapat irányítója, aki a számítógépeken figyeli, nehogy lefüleljenek minket a zsaruk.

-        Amolyan Q karakter? – szállt be Ho-seok. – Elég okos ő ahhoz?

-        Bocsánat, eddig elég volt, ha szép vagyok.

-        Tetszik az ötlet – mondta a vezér. – Különben is akartunk eszközöket használni, nem hiszem, hogy gond lesz, ha kérünk egy asztalt, széket, meg néhány számítógépet. Jó lesz így? – nézett most Jinre.

-        Tökéletes. Úgyis jobb szeretek a háttérben maradni.

Jeong nehezen tudott napirendre térni a dolgok fölött. Korábban is volt már dolguk erőszakos rajongókkal, de róluk tudták, hogy az elvakult rajongás és szeretet vezérli őket. Jin támadója teljesen más eset lehetett, és ez megrémítette őt. Eddig sokat mászkáltak egyedül, testőrök nélkül, és sosem gondoltak bele, mi történne, ha valamelyiküknek baja esne. Alig tudott a saját feladatára összpontosítani, mert a szeme sarkából állandóan azt leste, Jin hogy érzi magát. Gyönyörű arca egyetlen rándulásából meg tudta volna állapítani, ha fájdalmai vannak, és utána már a próba sem érdekelte volna, azonnal viszi a kórházba.

Saját aggodalma mellett ott volt még a rajongók találgatása is. Amint Jin megjelent az utcán bekötött kézzel, azonnal megindult az áradat arra vonatkozóan, vajon mi történhetett vele. Sokan osztották Yoon-gi nézeteit a rejszolásról, néhányan arra szavaztak, elesett próba közben, vagy megcsúszott a zuhanyzóban. Jin látszólag könnyedén lerázta magáról a történteket, de Jeong, aki azóta szinte egy percre sem hagyta magára, tudta, hogy ez csak a felszín.

Jin az utóbbi hetekben hozzászokott a kemény edzéshez, most azonban kénytelen volt ücsörgéssel tölteni a napjait. Az edzői még azt sem engedték, hogy guggolásokat végezzen, mert a karja úgy is veszélybe került volna. Sorban kapkodta a fájdalomcsillapítókat, de esténként így is verítékben úszva riadt fel. Fürdeni sem tudott egyedül, és habár Jeong örömmel mosdatta minden este, Jin kiszolgáltatottnak és tehetetlennek érezte magát. Ha legalább visszaadhatná a kölcsönt annak, aki ezt tette vele… talán megnyugodna a lelke.

A Grammy után kaptak egy hét pihenőt, nem mintha Jin annyira megerőltette volna magát. Mégis jól jött az, hogy senkivel sem kellett hivatalosan találkoznia vagy bárhol megjelennie; szép csendesen elsétált hát abba a mélygarázsba, ahol az edzésre menet szokott parkolni. Azt a parkolót csak rövid ideje használta, tehát szinte senki sem tudott róla, mégis volt valaki, aki megtalálta, és megvárta, míg végez, hogy rajtaüthessen. Jin minél többet gondolkodott rajta, annál nyilvánvalóbbnak érezte, hogy ez a támadás kifejezetten az ő személye ellen szólt. A többieket jóval könnyebben be tudta volna cserkészni – Yoon-gi, Jimin és Jeong nem ritkán surrant ki egyedül valahová -, mégis Jint választotta, aki ritkán tette ki a lábát a lakásából a fellépéseket leszámítva.

-        Csak nem engem keresel? – Jin a halványan ismerős hang irányába fordult. A másik hasonló öltözéket viselt, mint ő maga – bő nadrág, póló, pulóver, sapka -, így támaszkodott annak a betonpanelnek, ahol eltörte Jin karját. – Sejtettem, hogy vissza fogsz jönni ide.

-        Mit akarsz tőlem?

-        Ha egyetlen szóval kellene válaszolnom rá, azt mondanám: mindent.

-        Mindent? Mit ártottam én neked?

-        Ismét csak az a válaszom: mindent. – Ellökte magát a paneltől, és tett két lépést Jin felé. Jin érezte benne azt a ruganyosságot, ami a kiképzőjében is megvolt, ebből sejthette, hogy a másik számára nem ismeretlenek a küzdősportok. Épp azon kattogott az agya, hogyan kellene megvédenie magát, mikor a másik lehúzta fejéről a csuklyát, Jinnek pedig elakadt a lélegzete.

Mintha tükörbe nézett volna. Ugyanaz az arcforma, ugyanaz az áll, az ajak, a homlok, ugyanaz a haj és hajszín. A fülcimpában mondjuk akadt némi eltérés, és ha Jin jobban belement volna a részletekbe, biztosan igazolni tudta volna, hogy nem az igazi Jint látja… hiszen az ő maga volt, nem?