The Astronaut

 

Megihletett Jin és Jeong új saját dala.

The astronaut

-        Biztos, hogy ezt akarod?

-        Persze. Nem nagy dolog.

-        A bevonulásod küszöbén?

-        Addig még van egy egész hónapom. – A másik sóhajtott.

-        Ez a dalszöveg… nagyon személyes.

-        Nem pont erről szól az egész? Minden egyes alkalommal adok magamból egy darabot, míg nekem már semmi sem marad. – Felmosolygott a másikra. – Döntöttem. Ha már ki kell adnom valamit a kezeim közül, akkor legyen ez az. Hosszú időre ez lesz az utolsó dalom. Azt akarom, hogy mindenki emlékezzen rá.

A forgatás két nap alatt lezajlott. Nem dolgoztak hatalmas stábbal, egyetlen statisztáról és a főhősről volt szó, így nagyon hamar túl voltak az egészen. Az utómunkálatokra ő is bement a stúdióba, de mindennel meg volt elégedve, ahogy rendesen. A videó persze közel sem adta vissza a valódi érzéseit, mégis kellően megható lett a magas nézettséghez. Számára az is elég lett volna, ha az a valaki nézi meg egyedül, akinek szólt.

A bemutató napján már hajnalban kipattant a szeme. Rájött, hogy hamarosan az lesz normális számára, ha ötkor kel és kilenckor fekszik. A szervezete hozzászokott az éjszakai hajtáshoz, így eleinte biztos furcsa lesz átállnia a kötött nappali munkavégzésre. Az ablaknál állva végignézett a testén. Nem volt olyan gyenge, mint kilenc évvel korábban, amikor debütáltak, de abban sem volt biztos, hogy nem fog kibukni az első hét végére. A stábból nagyon sokan igyekeztek felkészíteni őket a várható igénybevételre, mind testileg, mind érzelmileg, de úgyis csak akkor tudja majd kezelni az adott szituációt, ha éppen benne van.

Később a nap folyamán kapott néhány bátorító üzenetet a videójával kapcsolatban. Nam-joon gratulált neki; rendszeresen beszéltek, kikérték egymás véleményét, tudta tehát, hogy hamarosan a vezér is előrukkol a saját lemezével.

Másnap este, mikor néhány percre egyedül maradt, belenézett az öltözői tükörbe. Elmúlt harminc, de mint a legtöbb távol-keletinek, a bőrére nem lehetett panasza. A haja, mint általában, barna, a hossza miatt kezdett begöndörödni, de úgyis hamarosan le kell vágatnia. A kis ingében, kockás mellényében meg nyakkendőjében úgy érezte magát, mint egy brit diák, aki valahogy Ausztráliába keveredett.

Már az előző közös munkájuk során tudta, hogy ezt az ismeretséget nem szabad veszni hagyni. Chris rengeteg tapasztalattal rendelkezett, ajtókat nyithatott előttük, nem mintha jelenleg szükségük lett volna rá. Az ajtók, amiken be akartak lépni, tárva-nyitva álltak és őket várták. Nam-joon így bátorította, hogy keresse csak fel, és kérje segítségét a szóló dalához. Chris pedig természetesen nem mondott nemet.

Senki sem tudott róla, hogy Buenos Airesbe utazott, a Coldplay turnéjának aznapi állomására. Rendben, a stáb tudott róla, és Nam-joon is, de sem a többiek, sem a rajongók nem sejtették, hogy itt fogja előadni élőben először és utoljára az új dalát. Egyrészről sajnálta, hogy így alakult, hogy így eltávolodtak egymástól, pedig még egyikük sem vonult be. Megértette, milyen fontos most ez az időszak; a lehető legtöbbet kellett adniuk a rajongóknak, hogy ne felejtsék el őket, és várjanak rájuk. Éppen ezért mindenki gőzerővel dolgozott a szóló albumokon, az egyéni megjelenéseken. Nem erőltették, hogy ő is előrukkoljon valamivel, de szerette volna, ha ez a dal megjelenik, ha az, akinek szól, tudja, hogy mit érez iránta. Ennél direktebb vallomást ki sem találhatott volna. Nem volt elég maga a dal… most több ezer ember előtt fogja világgá kürtölni, hogy szerelmes belé.

Épp, mikor úgy érezte, kellően összeszedte magát, kopogás hangzott fel, majd bedugta a fejét egy stábtag.

-        Jin, készen áll? – A srác rámosolygott.

-        Igen. Készen állok.

 

The dreamers

-        Megnézted már?

-        Még nem.

-        Miért?

-        A saját dalommal kel foglalkoznom, nem az övével! – Tae sunyi mosolyt villantott rá.

-        Kiabálhatsz velem, de attól még nem lesz igaz, amit mondasz. – Csend lett, majd Jungkook sóhajtott.

-        Nem akarom látni. – Tae felvonta a szemöldökét. – Nem akarom látni, mert megszakad a szívem, hogy nem lehetek ott vele. De mindenkinek így a legjobb.

-        Haver, te hülye vagy. Tudod egyáltalán, miről szól a dal?

-        Egy űrutazóról? – tippelt Jungkook, de Tae már le is nyomta a kanapéra, majd felnyitotta a laptopot.

-        Megnézed. Most. – És megnézte. De bár ne tette volna.

Miután Tae nagy nehezen távozott, Jungkook visszaült a keverőpulthoz, hogy befejezze végre a dalt. A dalt, ami újabb lökést adhat a karrierjének. Ami segíthet, hogy tényleg az egész világon megismerjék a nevét. De ki a fenét akart átverni? Csak nézett maga elé, és Jin szavai jártak a fejében. Azok a szavak, amiket nem a fülébe suttogott, hanem világgá kiáltott.

„I love you.”

Sosem mondták egymásnak. Úgy tűnt, nincs rá szükség, hiszen mindketten tudták. De tényleg így volt? Jungkook most már nem volt biztos benne, és elöntötte a bűntudat, amiért nem vallotta be az érzelmeit a kilenc év alatt. Talán Jin továbbra is azt hiszi, csak fellángolás volt, egy hóbort Jungkook részéről, hiszen fiatal volt, és kötődni akart valakihez. De ez nem volt igaz. Szerelmes volt Jinbe, amióta legelőször meglátta. Aztán újra meg újra beleszeretett. Amikor először hallotta énekelni. Amikor először rámosolygott. Amikor először megcsókolta. Jungkook mosolyogva gondolt vissza az akkori énjére. Mennyire meg volt ijedve! De Jin a karjába vonta, és megígérte, hogy minden rendben lesz. Mindig vigyázott rá, még akkor is, amikor Jeong nem volt vele kedves. Amikor kimaradozott, mert elege volt az otthon ücsörgésből. Amikor ivott, csajozott, és alig figyelt oda a gyakorlásra. Jin megvárta, míg kitombolja magát, aztán visszafogadta. Aztán a bevonulás ideje egyre csak közeledett, a feladatok feltorlódtak, kevesebb idejük maradt egymásra, majd már semennyi sem. Elváltak, külön folytatták, és egy szót sem szóltak arról, ami köztük történt. A közös estékről, a közös reggelekről. Mikor Jin reggelit készített neki. Mikor vacsora után elmosogattak. Mikor együtt nevettek egy filmen. Mikor megosztották egymással az ötleteiket. Mikor Jin végigcsókolta a hátát, a nyakától kezdve, a gerince mentén, egészen a fenekéig. Szerette őt. Nem tartotta fontosnak szavakba önteni, mert azt hitte, Jin úgyis tudja. Vajon tudja?

Másnap estére sikerült valamennyire összeszednie magát, amikor Tae felhívta.

-        Igen, azóta megnéztem vagy százszor, most elégedett vagy?

-        Küldtem egy videót. – Majd le is tette.

-        Mi a fenét akar már megint?

Jungkook leült az ágyra, majd rákattintott a linkre. Alig néhány perccel korábban töltötték fel, és a Coldplay koncertjén készült. Jungkook összevonta a szemöldökét, aztán a szíve majdnem kiugrott, ahogy Jin előbukkant a sötétből. Szexi volt abban a mellényben, a haja pedig édesen göndörödni kezdett. Jungkook ujjai viszketni kezdtek, ahogy arra gondolt, milyen rég érintette legutóbb. Büszkeség töltötte el Jint figyelve. A közönség megvadult érte, és Chris is végig őt nézte, mintha vigyázna rá. És már érezte is, hogy könnyek szöknek a szemébe. Jin nem elégedett meg a milliós nézettséggel, neki élőben is el kellett énekelnie. Csak, hogy mindenkihez eljusson az üzenet. Vagy épp azért, hogy ahhoz az egy valakihez biztosan eljusson.

-        Rendben van – suttogta maga elé. És tervezni kezdett.

Nem volt olyan egyszerű a helyzet, mint régen, amikor egy lakásban laktak, vagy legalább egy városban. Amikor csak kocsiba pattantak, és átugrottak a másikhoz. Vagy amikor különben is kötelező volt találkozniuk. Most mintha minden összeesküdött volna ellene. Valamiért a cégük nem adta ki neki Jin feladatainak listáját, sem azt, hol fog tartózkodni a következő néhány hétben. Na persze, Jungkook egyszerűen fel is hívhatta volna. De ha már Jin így kitárta a szívét, annyi a minimum, hogy ő is tesz némi erőfeszítést. Már novemberben jártak, neki is millió dolga volt, mégis meg akarta tenni. Találkozni akart Jinnel. A cél elérése érdekében félretette a büszkeségét, és felhívta a csapattagjait.

-        Valakinek tudnia kell, hol lesz legközelebb – mondta nekik.

-        Én nem beszéltem vele már hetek óta – vallotta be Yoon-gi.

-        Dettó – így Ho-seok. – De neki is van telefonja, felhívhatnád.

-        Hívjam fel én? – vetette fel Tae. – Úgy megmarad a meglepetés ereje.

-        Van egy olyan sanda gyanúm, hogy valaki itt tudja, Jin hol van most – szólalt meg Jimin. – Ugye, Nam-joon? – Csend. – Hallottam, hogy többször is beszéltél vele a napokban. Tudom, hogy tartjátok a kapcsolatot.

-        Mindenkivel tartom a kapcsolatot – mondta a vezér. – Csak ti vonultatok el a saját kis világotokba.

-        Tehát, hol találom? – kanyarodott vissza a témához Jungkook. Nam-joon sóhajtott.

-        Arra nem gondoltál, hogy azért nem mondta el, hol van, mert nem akarja, hogy megkeresd?

-        Nem, nem gondoltam rá, mert ilyen nem fordulhat elő.

-        Hát, nem – mondta Nam-joon. – A lehető legdiszkrétebben kell intézned, világos? – És Jungkook tudta, hogy megnyerte a csatát.

Vicces volt belegondolni, hogy alig néhány óra választotta el őket egymástól, Jin ugyanis a szülei házában pihente ki a fáradalmakat. Jungkook november közepén tudott kiharcolni magának némi szabadidőt, és azonnal kocsiba pattant. Már csak akkor nézte meg magát rendesen, mikor csaknem odaért. A haja megnőtt, ráfért volna egy mosás. A szeme alatt karikák, a ruhái lötyögtek rajta, habár nem azért, mert fogyott volna. Biztos így akar Jin elé állni? Közelébe sem ért annak a romantikának, amit ő kapott, de úgyis az lesz a lényeg, amit mond, nem pedig az, ahogy kinéz.

Felkapta a fekete dzsekijét, a fejére biggyesztette a baseball-sapkáját, aztán megindult a ház felé. Csak remélni merte, hogy nem Jin apja nyit majd ajtót. A behajtón egy autó sem parkolt, de ez még nem jelentette azt, hogy nincs otthon senki.

Jin nyitott ajtót. Pizsamában. És Jungkook agya azonnal bezárta kapuit, így már csak azt vette észre, hogy beljebb tolja Jint, berúgja maga mögött az ajtót, végül megtette, amit hónapok óta hiányolt. Jin megfeszült a támadástól, aztán behunyta a szemét, és viszonozta a csókot. Jungkook szíve belesajdult, a másik milyen készségesen elfogadott mindent, amit kapott, mintha nem tudná biztosan, mikor lesz vége a dolognak. Jungkook tolta valamerre, de Jin volt az, aki elnavigálta magukat a szobájába. Kulcsra zárta az ajtót. Meztelenek voltak, testileg és lelkileg egyaránt. Jungkook átkulcsolta a csípőjét a lábával, még jobban magába húzta, miközben szenvedélyesen csókolta. Beletúrt abba a göndör hajba, amit a videóban látott. Belenézett abba a szempárba, ami az övét kutatta.

-        Szeretlek – mondta Jungkook. – És sosem felejtem el, hogy te is szeretsz.

-        Tényleg itt voltál? – Jin hangja karcos volt az alvástól. – Vagy álmodtam az egészet? – Jungkook csak néhány órát tudott nála tölteni, de ez volt minden, amire szükségük volt.

-        Nem álmodtad. – Támadt egy újabb ötlete, amin felnevetett. – Be is fogom bizonyítani.

Amikor Jin megnézte Jungkook fellépését a FIFA világbajnokságon, nem tudott mást tenni, csak nevetett.

„Look ho we are, we are the dreamers

We make it happen ’cause we believe it”