Oh
December hatodika, Mikulás napja. Amikor a gyerekek ajándékokat találnak a csizmájukban, és amikor a gimnazisták sorsot húznak, hogy ki-kinek lesz a Titkos Mikulása. Már három éve csináltam, így egyáltalán nem tartottam attól, hogy majd pont a végzős év fog ki rajtam. Ott már azért felvontam a szemöldököm, mikor november utolsó tanítási napján az igazgató közölte a hangosbemondón, hogy ezúttal csavart egyet a dolgon; az iskola összes tanulójának nevét beleöntötték egy zsákba, amit aztán körbehurcolnak, és mindenki húz belőle.
- Tehát akkor lehet, hogy egy elsőst kapok? – kért magyarázatot egyik barátom, Tamás.
- Ja – feleltem szűkszavúan, mert már nyílt is az ajtó, amin belépett előbb az osztályfőnök, majd a Mikulás-ruhába öltözött karbantartó. Pontosan tudtuk, hogy ő az; minden évben ő volt. Ez a hagyomány voltaképpen hiányozni fog, ha leérettségiztem.
- Ho-ho-ho! – kacarászott Peti bá, mire a lányok közül többen csatlakoztak hozzá. Hiába voltunk érett, felelősségteljes tizennyolc éves végzősök, azért ezen a napon mi is csak visszavedlettünk gyerekekké.
- Az igazgató úr szeretné, ha kulturáltan zajlana a sorsolás – kezdte Judit néni, majd elmosolyodott -, de én tudom, hogy nálatok nem lesz probléma. Névsor szerint fogtok a zsákhoz jönni, kihúztok egy nevet, és már mehettek is vissza a helyetekre. Csak szaporán, a Mikulásnak ma sok dolga van!
Mint említettem, meglepett ugyan, hogy talán valaki olyat kapok, akit nem ismerek, de tudtam, hogy meg fogom oldani. Odaballagtam hát, kotorásztam a még rengeteg cetlit tartalmazó zsákban – végzősökként mi voltunk az első osztály, aki húzhatott -, majd visszatértem a helyemre, vettem egy mély levegőt, és szétnyitottam a cetlit.
És akkor. Oh. Reményeim szerint semleges arckifejezéssel dőltem hátra a padban, de hiába, valakinek így is feltűnt, hogy elakadt a lélegzetem.
Amint az osztályfőnök és a Mikulás elhagyta a terepet, mindenki zsongani kezdett. Hivatalosan persze nem oszthattuk meg egymással a húzott nevét, de ez csak akkor lett volna érvényes, ha osztályon belül húzunk. Így mindenki a barátjához fordult, és beindult a csevegés. A mi padunkra is felugrott az egyik barátunk, Juci.
- Na! – kezdte vigyorogva. – Erre nem számítottál, mi, Ákos? – nézett rám csibészesen.
- Hát, nem – mondtam, és már-már azt hittem, tudja, kit húztam.
- Szerintem így is neked van a legkevesebb félnivalód – lépett hozzánk a csapat negyedik tagja, Kati. Feljebb tolta a szemüvegét, és nekidőlt a padunknak. – Te ismered a legtöbb tanulót az egész suliból.
- Szerintem meg inkább őt ismerik a legtöbben – helyesbített Juci. – A zenélés miatt, meg minden!
- Valaki olyat húzott, akit ismer – szólalt meg Tomi, és oldalról rám sandított. – A reakciójából ítélve. – Juci felsikkantott.
- Istenem, mondd már el, ki az! – Nemes egyszerűséggel ledobtam eléjük a cetlit, mire mindhárman fölé hajoltak. Juci sikolyára ezúttal többen is felénk fordultak.
- Nyugodj már le! – kértem sziszegve.
- Hát ezt nem hiszem el! – pihegett a lány. – Mégis mennyi volt ennek az esélye?
- Egy a kétszázötvenöthöz – felelte Kati. – Nyilván. – Juci leintette.
- Tudod, hogy értem! – Igen, sajnos mind tudtuk, hogy értette. A pillantásaik hatására éreztem, hogy elvörösödöm.
- Ez… meg fogom oldani. Objektíven.
- Na, ja! – horkantott Tomi. – Csak kismillió éve odavagy érte, nem kéne elszalasztanod ezt a lehetőséget.
Egy hétvégém és egy egész hetem volt arra, hogy kitaláljak valamit a következő pénteken esedékes Mikulás-buliig, de a barátaim persze tettek róla, hogy egy percre se felejtsem el, igazából az a feladatom, hogy szerelmet valljak. Folyamatosan üzenetekkel bombáztak, még a vasárnapi tanulási időben is, így inkább egyszerűen kikapcsoltam a készüléket.
Este, amikor mindennel végeztem, és a ház is elcsendesedett, leültem az asztalomhoz egy üres papírlappal. Akkor is ezt csináltam, amikor új dalszövegen dolgoztam; ha leírtam a saját kezemmel, akkor úgy éreztem, valósággá vált. A tollat kattogtatva végiggondoltam, amit tudtam.
A húzottam, Konrád Kristóf. Harmadikos. Dráma tagozatra járt, akárcsak én, de nem csak innen ismertem. Amikor a zenekarom új tagokat keresett, többször is láttam őt a jelentkezők sorában, de végül eltűnt anélkül, hogy meghallgathattuk volna. A legtöbb lány odavolt érte. Rossz fiús kinézete volt – tetkók meg minden -, mégis tudtam, hogy igazából visszafogott, segítőkész srác. Egyszer tanúja voltam, ahogy segített a konyhásoknak kivinni a maradék ételt a furgonhoz, ami elszállította valahová, és tudtam, hogy másoknak is rendszeresen segít. Néha láttam focizni az udvaron, de nem hiszem, hogy sok örömet lelt benne. Láttam már elvonulva olvasgatni is, de nem akartam neki könyvet adni, azzal több tekintetben is mellé lehet nyúlni. Sötét szeme volt és sötét haja, legtöbbször fekete vagy szürke cuccokat hordott, kivéve a cipőjét, ami általában egy fehér edzőcipő volt. Így belegondolva úgy tűnhetett, közelebbről is ismerem őt, vagy legalább váltottunk már néhány szót, de az általános lazaságom nála csődöt mondott. Sosem volt merszem odamenni és beszélgetést kezdeményezni, pedig a barátaim már azóta lökdösnek, hogy tudomást szereztek a vonzalmamról.
- Oké! – Tomi nagy lendülettel a táskájába dobta a cuccait, majd jelentőségteljesen rám nézett. – Ma délután elmegyünk shoppingolni.
- Hogy micsoda? – Még a matekóra körül jártak a gondolataim, szóval nem tudtam követni.
- Ma délután – ismételte, és belemászott az arcomba -, te meg én, vásárlás.
- Tanulnom kell.
- Neked végre venned kell valamit annak a gyereknek! – csapott az asztalra. Néhány lány ijedten iszkolt ki az ajtón.
- Még nem döntöttem el…
- Hát, akkor majd ma eldöntöd. Gyerünk.
- Hová mentek? – kérdezte Juci.
- Vásárolni.
- Jól van! – ütögette meg a karomat. – Aztán ügyesek legyetek. Ha segítség kell, online leszek.
- Ki hitte volna – forgatta a szemét Kati.
- Te kit húztál? – kérdeztem hirtelen.
- Az egyik végzős focistát – felelte félvállról, de láttam, hogy elpirult. Meglöktem.
- És? Mit adsz neki?
- Öhm… Juci segített kiválasztani egy parfümöt. – Juci büszkén bólintott. – Azt mondja, ezt szokta használni.
- És te ezt honnan is tudod? – vonta fel a szemöldökét Tomi.
- Jó az orrom az ilyesmihez. – Tomi fürkészte még néhány pillanatig, majd felrántotta a vállán a táskát.
- Mennünk kell, még bezárnak a boltok.
- Hová is megyünk pontosan?
- Hát, a plázába biztos nem – húzta el a száját.
- Te mit vettél Kittinek? – Tomi egy elsős lányt húzott, mintha rászólt volna.
- Rajong valami fiúbandáért, szóval a legutóbbi lemezüket vettem meg neki.
- Azta, igazán nagylelkű tőled! – Barátom vállat vont. – Le lesz nyűgözve a kiscsaj.
- Ja, hát, hagyjunk hátra valami maradandót, nem igaz? – Rám pillantott. – Ezért mondom, hogy színt kell vallanod. Jövőre már fújhatod az esélyed, talán soha többé nem fogtok találkozni.
- Micsoda optimizmus! Meglep, hogy éppen te támogatsz ebben…
- A legjobb barátom vagy. Felőlem egy unikornist is kedvelhetnél… és még az is viszont kedvelne! Téged mindenki kedvel.
- Ne túlozz. – Tomi szavait alátámasztandó – és ezzel együtt engem megcáfolandó – szembejött velünk néhány srác a suliból. Mind lelkesen hujjogtak és hátba veregettek, ahogy elmentünk egymás mellett.
- Szóval ne túlozzak… - nevetett Tomi.
- Csak a zenélés miatt van, egyébként semmibe vennének. – Átsétáltunk a karácsonyi vásáron, majd tovább indultunk egy kisebb utca felé, ahol különféle üzletek sorakoztak egymás mellett. – Ha már zene, talán benézhetnénk a lemezboltba.
- Ja, mert Kristóf is szeret zenélni, ugye?
- Aha.
- Milyen hangszeren játszik?
- Gitározik, és énekel is.
- Jó lenne legalább egyszer látni még az érettségi előtt. – Beléptünk a kellemesen meleg üzletbe, ami akkora volt, hogy a végét nem igazán lehetett látni. Maga a mennyország a hozzám hasonló emberek számára. Körbenéztem, merre is induljak, aztán földbe gyökerezett a lábam. Kristóf ott állt a bakeliteknél, és nagy beleéléssel válogatott. Néma pillantást váltottunk Tomival, majd settenkedve megindultunk az ellenkező irányba. – Szerinted észrevett?
- Nem’tom. – A szívverésem alig lassult le, Kristóf már fizetett is, és távozott.
- Miket nézett? – Odasiettünk, ahol korábban a srác állt. – Hé, ezeket te is szereted.
- Aha. – Igazából imádtam ezeket a zenéket, de ezt Kristóf nem tudhatta. Ugye?
Az este azzal végződött, hogy Kristóf után kémkedtünk. A lemezbolt után bement még egy luxus-édességboltba, ahová néha én is jártam, aztán egy gyógynövényboltot is felkeresett. Szerencsére a lopakodás alatt én is beszereztem ezt-azt az ő csomagjába, így Tomi leszállhatott rólam. Ahogy megálltunk a villamosra várva, barátom sóhajtott.
- Hát, ez érdekesen alakult.
- Szerinted… engem húzott?
- Vagy téged, vagy valakit, akinek az ízlése kiköpött mása a tiednek. Azt, hogy mennyi ennek az esélye, majd Kati kiszámolja.
December hatodikán, a Mikulás bulin ott volt az egész iskola, mind a kétszázötvenöt diák. Ebben a hangzavarban az ember még a saját gondolatait is alig hallotta, így nem terveztem, hogy elkezdem kiabálni Kristóf nevét. A színpad szélén ültem, mert később fellépésük volt, és mert tudtam, hogy az ajándékozóm így könnyebben megtalál. Amikor Kristóf megállt előttem, mintha a hatalmas aula teljesen elcsendesedett volna. Ahogy pedig egymás szemébe néztünk, valami helyrekattant bennem.
- Ákos – mondta, és rádöbbentem, hogy még sosem hallottam ezt a karcos hangot.
- Kristóf. – Egymásra mosolyogtunk. – Engem húztál?
- Igen. Te pedig engem?
- A sors keze. – A srác elnyomott egy mosolyt, és letette mellém az ajándéktáskát. – A Mikulás idén igencsak bőkezű velem.
- Szerintem nekem sem lesz okom panaszra. – Mindketten biztosak voltunk benne, hogy a másik kedvenceit válogattuk össze. Egyetlen szót sem váltottunk korábban, mégis úgy ismertük egymást, mint kevesen.
- Miért nem jöttél oda hozzám korábban? – Kristóf megvonta a vállát.
- A megfelelő időpontra vártam. – Rám nézett, én pedig elvesztem sötét tekintetében. – Ahogy te is. – Nyeltem egyet, és a barátaim tanácsára gondoltam.
- Szerinted most megfelelő az idő?
- A legmegfelelőbb.
- Lelépünk?
- Naná! – nevetett, és a kezét nyújtotta. Annyira természetes volt, hogy senki más nem figyelt fel rá. Kéz-a kézben surrantunk ki a hátsó ajtón. Mikor visszanéztem, pont azt láttam, amire szükségem volt; három barátom, akik épp feltartott hüvelykujjal szurkolnak nekem. Rájuk mosolyogtam, aztán eltűntem.
- Istenem, ezt a két bolondot! – sóhajtott fel Juci sóvárogva.
- Tényleg nem fogjuk elmondani nekik? – kérdezte Kati.
- Én biztosan nem! – felelte Tomi. – Hadd higgyék csak, hogy a véletlen, vagy a sors keze, vagy akármi!
- Igen. Az a lényeg, hogy nekünk hála végre összejöttek! – Juci fölemelte a poharát, és rámosolygott a másik kettőre. – Ránk, a legjobb Mikulásokra valaha!
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése