Még egyszer átolvasta az üzenetet, holott tudta, hogy ezzel már csak az időt húzza. Ezzel a lépéssel nem csak a saját, de a társai életét is teljesen megváltoztathatja, de éppen ez volt a cél. Elege volt már az egy helyben ácsorgásból; tenniük kellett valamit. Első körben rányomott a küldés gombra, továbbítva így szavait, ami reményei szerint dominók sorozatát indítja majd el.
Yong Hoon a kávéspoharát bámulva ücsörgött az egyik padon. Még alig telt el húsz perc a nyitás óta, de ő már vagy negyven perce arrafelé lődörgött. Amióta három héttel korábban megkapta Dong Myeong üzenetét, másra sem tudott gondolni, csak a hamarosan újjá alakuló bandára. Nagy nehezen letudta a vizsgáit, és amint lehetett, kocsiba pattant, hogy visszatérjen oda, ahol minden elkezdődött, de véget is ért, mielőtt valami nagyszerűt tehettek volna.
- Mit látnak szemeim – szólalt meg valaki a közelben -, csak nem Yong Hoon, ahogy időben odaért valahová? – Felpillantott, és ahogy számított rá, Dong Myeong nézett vissza rá vigyorogva. – Az egyetemen megtanultad, mit jelent a pontosság?
- Valami olyasmi. Rájöttem, hogy a saját lustaságom miatt nem büntethetek másokat is. Kiszőkíttetted a hajad?
- Ja – simított végig a tincsein. – A tesómé maradt barna, így hátha meg tudnak minket különböztetni. – Yong Hoon ekkor a mellette állóra pillantott, és elkerekedett szeme elárulta meglepetését.
- Lee? Te hogy lettél hirtelen ennyire felnőtt?
- Megtettem, ami tőlem telik. – Lepacsiztak. – Vagy azt hitted, csak te lettél öregebb?
- Én nem öregszem, én megérek!
- Na, hát akkor bízzunk benne, hogy tényleg megértél néhány komoly döntésre – mondta Dong Myeong, közben egy kulcsot pörgetett az ujjával. – Akarod látni a próbatermet?
- De még mennyire! A gitárom…
- Még nálunk van – mondta Lee Ki Wook. – Átvittük az új helyre, hogy használhasd, ha akarod. – Yong Hoon nem tudott uralkodni egy széles vigyoron. Átkarolta a két fiatalabb srácot.
- Azt hiszem, ez lesz életünk legszuperebb nyara. – Dong Myeong és Lee összepillantott; remélték, hogy valóban így lesz.
- Hát…
- Mire számítottál? Hogy minden patent lesz, neked meg csak bele kell ülnöd? – érdeklődött Lee. – Mi is egyetemre járunk, nem csak te!
- Oké, oké, bocsánat! – Yong Hoon nevetve feltartotta a kezeit. – Ez a hely szuper! Hogy sikerült megszereznetek?
- Várjuk meg Harint, és utána mindent elmesélünk – javasolta Dong Myeong, a következő percben pedig már nyílt is a garázs kissé rozsdás bejárati ajtaja. Harin nem változott túl sokat; minimálisan izmosabb lett, a fülében a szokásos fülbevalók, és jelenleg sötétbordó színű hajjal nyomult. Vigyorogva integetett a dobverőivel, majd hátrafordult az őt követő alakhoz. És Yong Hoon érezte, hogy megfordul vele a világ.
- Kang Hyunnak köszönhetjük a helyet – mondta Harin. – A nagybátyja el akarta adni, de rábeszélte, hogy inkább engedje át nekünk.
- Rábeszélte? – Yong Hoon nem tudott segíteni rajta, gúny csendült a hangjában. Nem számított arra, hogy a még mindig az ajtó közelében ácsorgó, szőke, gyönyörű srác keményen a szemébe néz, vesz néhány mély levegőt, aztán azt mondja:
- Igen. Rábeszéltem. – Nem zengett úgy a hangja, mint a korabeli fiatalembereknek, de már ez is több volt, mint amit Yong Hoon valaha hallott tőle. Gyorsan becsukta tátott száját, és a többiekhez fordult.
- Azért szólhattatok volna.
- Hogy ki tudj hátrálni a helyzetből? – kérdezte Lee.
- Ismét – tette hozzá Dong Myeong. – De most nem azért vagyunk itt, hogy felemlegessük a régi sérelmeket. Kezdjünk el játszani, hátha ez segít visszahozni a korábbi összhangot!
Yong Hoon úgy vette kézbe a gitárját, mintha egy újszülöttet tartana, amelyik akár azonnal ordítani kezdhet a karjában. Társának viszont igaza volt; még ha megbeszélni nem is tudtak mindent, a zene lett a közös nyelvük, amin kifejezték az érzéseiket, és ami mindig ott volt nekik, hogy támaszt nyújtson. Kezdetben csak próbálgatták a hangszereiket – habár Yong Hoon sejtette, hogy azok négyen nélküle is gyakoroltak -, aztán Dong Myeong belekezdett az egyik első dalukba, az End of spring-be. Harin sunyi vigyorából a srác tudta, hogy a dalválasztás nem volt véletlen, és Yong Hoon már érezte is, hogy tekintete odébb vándorol, Kang Hyun irányába. A srác magabiztosabb lett az eltelt idő alatt; pontosan tudta, mikor milyen akkordot kell lefognia, és már oda sem kellett néznie. Ujjai mozgása szinte hipnotizálta Yong Hoon-t, akit az rántott vissza a valóságba, hogy a szőkével ellentétben neki énekelnie is kellett. Először csak mormogta a szöveget, Lee és Dong Myeong viszont nem zavartatta magát, kieresztették a hangjukat, ami felpezsdítette a hangulatot. Harin keményebben csapott oda a dobverővel, Lee, Kang Hyun és Yong Hoon szenvedélyesebben pengetett, mint valaha.
- Mi a terv pontosan? – kérdezte Yong Hoon, amikor úgy döntöttek, szünetet tartanak. – Az a titokzatos üzenet nem sok mindent fedett fel.
- Lesz ez a megmérettetés augusztus végén – kezdte Lee, izzadt haját hátrasöpörve. – Most van június közepe, szerintem be tudjuk húzni.
- De mégis mit? – firtatta tovább a legidősebb srác. – Mi a cél?
- Hogy írjunk egy dalt, és megnyerjük a versenyt – felelte Dong Myeong. – Természetesen.
- A magam részéről nem zenéltem, mióta elmentem innen…
- Ja, feltűnt! – heccelte Harin, mire kapott az arcába egy pengetőt. – Ne várd, hogy dicsőíteni fogunk, szerintem te is tudod, mennyire jó vagy még mindig.
- A hangod mondjuk változott – mondta Lee töprengve, aztán elmosolyodott. – Hiába, az öregedés…
- Menj te a… - Ekkor döndülés hallatszott az ajtó felől, majd felbukkant újabb két ismerős arc. – Uram Isten, hát ez csak nem…
- Végre visszatértél a csapatodhoz? – kérdezte vigyorogva Geon Hak. A fiatalember nem tudott válaszolni, néhány pillanatig túlságosan lekötötték a másik izmai. Aztán Dongju belemászott az arcába.
- A szeme itt van fent, hapsikám.
- Bocsi! Ti együtt edzetek, vagy mi van?
- Pontosan – bólintott Harin. – Úgyhogy már itt sem vagyok.
- Akkor mára befejeztétek? – érdeklődött Dongju. Még a különböző színű haj ellenére is kiugróan hasonlított a bátyjára, jóllehet neki lágyabb vonásai voltak.
- Igen – hangzott Kang Hyun halk válasza. Yong Hoon érdeklődve figyelte, ahogy azok ketten egymásra néztek. Dongju megbillentette a kezét, amire a másik megrázta a fejét.
- Holnap találkozunk! – és egy intés után Yong Hoon egyedül maradt.
Mégis mire számított? Hogy nem csak a bandába hívják vissza, hanem abba a szoros barátságba is, amit itt hagyott? Nem választott olyan egyetemet, ami a világ másik végén van; a saját döntése volt, hogy nem tette be a lábát a városba már évek óta. Azzal áltatta magát, hogy a srácoknak úgysincs szükségük rá, és még ha lenne is, úgysem őt választanák. Hogy nagy önsajnálata közepette valami hasznosat is csináljon, nekilátott kicsit kitakarítani a helyet. Leszedte a poros függönyt, hogy több fény áramoljon be – hoznia kell majd tisztítószereket, mert az ablakokon ki se lehetett látni -, kicsit fellocsolta a padlót, aztán kisöpörte az évtizedek alatt lerakódott port az ajtón. El kellett ismernie, keresve sem találhattak ennél jobb helyet a próbáknak. Keserűen elmosolyodott, mikor visszagondolt, hogyan reagált Kang Hyun közlésére. Meg úgy az egész lényére.
Az ő fejében még mindig úgy élt, mint az a srác, aki sosem szólalt meg; akit Dong Myeong úgy ráncigált el közéjük, és az első néhány alkalommal annyira ideges volt, hogy a gitárt sem volt képes megtartani. Aztán ahogy rájött, hogy ezek az emberek nem fogják azt várni tőle, hogy beszéljen, szép lassan elengedte magát. Odaült melléjük, segítséget kért könyörgő tekintetével, és néha velük együtt nevetett. Yong Hoon teljesen a hatása alá került, pedig tudta, hogy nem lenne szabad ilyesmit éreznie. Volt egy sejtésük, milyen családi háttere lehet a srácnak, és teremteni akartak számára egy helyet, ahol nem kell félnie sem tőlük, sem az elvárásoktól. Mivel mindketten gitároztak, elkerülhetetlen volt, hogy Kang Hyun őt is megkörnyékezze. Egymás mellett ültek, néha igen szorosan, miközben Yong Hoon magyarázta a helyes kéztartást, vagy a különböző dallamok sorrendjét. Égett az arca a másik tekintete alatt, és semmi másra nem vágyott, csak hogy megcsókolhassa. Az utolsó nyaruk végén volt egy-két alkalom, amikor úgy érezte, Kang Hyun is vonzódik hozzá, de mielőtt bármi történhetett volna köztük, ő mindent elrontott. Egyáltalán nem csodálta hát, hogy egykori barátai már csak munkatársként tekintenek rá.
A napok gyorsan peregtek a próbák közepette. Lee kemény ütemet diktált, és már júliusba is beleléptek, de még mindig nem volt hajlandó megmutatni nekik a dalt, amit a versenyre írt. Így hát korábbi szerzeményeiket elevenítették fel, hogy egy-egy hang még tisztábban szóljon, hogy már álmukból fölkelve is azonnal tudják, hogyan kell lefogni egy akkordot. Yong Hoon néha tovább ott maradt, néha nem. Máskor Lee vagy Dong Myeong is vele maradt, hogy egyeztessenek még néhány dolgot. Egyszer-egyszer a srác látta Geon Hak és Harin alakját, ahogy nevetgélve, hátukon sporttáskával az edzőterem felé tartottak. Aztán egyik délután, mikor kénytelen volt visszacaplatni a lakáskulcsáért, ott találta a teremben Kang Hyunt egy széken ülve, gitárral a kezében. Valamilyen új, magával ragadó dallamot játszott, de azonnal abbahagyta, amint Yong Hoon belépett.
- Kérlek, velem ne törődj! Csak a kulcsom… - Felkapta az asztalról, de még nem akart elmenni. Hetek óta kerülgették egymást, de sosem sikerült kettesben maradniuk. – Te írtad?
- Igen. – Yong Hoon annak idején is biztos volt benne, hogy ha egyszer meghallaná a srác hangját, soha többé nem tudna nélküle élni. És hát így is lett. Közelebb lépett, de Kang Hyun a húrokat igazgatta. Szőke haja az arcába hullott, cseresznye ajkai világítottak sápadt arcán. Aztán hirtelen felnézett, tekintete tele szigorúsággal. Yong Hoon lélegzete elakadt. – Csak bámulsz, vagy akarsz valamit?
- Mi ez a dal? – bukott ki a srác száján.
- Ez… csak valami, amin dolgozom.
- Mutass belőle egy részletet – kérte Yong Hoon egy felnőtt férfi hangján. Arra gondolt, ha ennek megfelelően viselkedik, így is fogja érezni magát, nem pedig úgy, mint egy szerelmes csitri.
- Még nincs kész…
- Számított ez valaha is? – Yong Hoon elterpeszkedett egy széken, és összekulcsolta a kezeit a feje mögött. Szándékosan tárulkozott ki, és tessék, Kang Hyun nem tudta megállni, lopva végigmérte. – Halljuk!
Volt valami bensőséges és egyszerű abban, hogy Kang Hyun csak egy gitárral szólaltatta meg azt a dalt, amit egy egész zenekarra írtak. Hiányzott a dob és a szintetizátor, de a gitár kemény, ellentmondást nem tűrő sodrása elemi erővel hatott Yong Hoon-ra. Az igazi döbbenet viszont akkor támadt rá, amikor Kang Hyun elsuttogta az első néhány sort:
Under the starry night, over your shoulders
A small star panted and rained down
In just a second, a wish came to my mind
I put my hands together and prayed to the heaven
If I could
A hang még ott rezonált néhány pillanatig, fellobbantva köztük azokat az érzéseket, amiket próbáltak eltemetni magukban. Yong Hoon önmagában biztos volt, de a másik… nem tudhatta… Majd Kang Hyun kissé bátortalanul mosolyogva a szemébe nézett, és akkor
Yong Hoon térdre hullt.
Kang Hyun letette a gitárt.
Yong Hoon keze közé fogta a másik arcát.
Kang Hyun lehunyta a szemét.
A csók, aminek évekkel korábban kellett volna megszületnie, végre az övék volt. Yong Hoon mélyet sóhajtva dőlt közelebb, és érezte, hogy Kang Hyun átkarolta a nyakát. Nem tudott betelni a srác illatával, a haja puhaságával, az izmai keménységével. Lehunyt szeme előtt pontosan az a hullócsillag süvített át, amiről Kang Hyun énekelt, és Yong Hoon végre megértette, hogy ezért a pillanatért jött vissza.
- Kang Hyun írt egy dalt. – Yong Hoon egészen a másnapi próba végéig várt a közléssel. Egészen addig úgy érezte, egy álomban járkált. Az előző délutáni csók – csókok – után még meglehetős ideig a teremben maradtak. A kedveskedés mellett Yong Hoon próbálta kipuhatolni, mennyire előrehaladott állapotban jár már a dal, Kang Hyun pedig nehezen bár, de rábólintott, hogy másnap megmutatja neki a teljes szöveget. Nehéz volt a búcsú, de az még nehezebb, hogy egymást bámulják egész délelőtt anélkül, hogy egy hangot is tévesztenének. Vagy, hogy egy csókot is lopnának.
- Tényleg? – Lee próbált meglepettnek tűnni, és mivel Yong Hoon rózsaszín szemüveget viselt, ez sikerült is.
- Nekünk nem is mesélted – toldotta meg Dong Myeong. Nem látszott a mosolya, merthogy épp lehajolt valamiért a szintetizátor mögé.
- Van még időd? – kérdezte Yong Hoon a dobostól. – Vagy sietsz?
- Hamarosan itt lesznek, de jelenleg ez a legfontosabb – mosolygott Harin, megforgatva a dobverőit.
- Nem bánnád, ha eljátszanánk? – A lágy hangnem hallatán a három összeesküvő cinkos pillantást váltott. Persze Yong Hoon háta mögött.
- Mondtam, hogy még nincs teljesen kész… - Kang Hyun hangja elhalt, erre Yong Hoon odaállt elé, ismét kezébe vette az arcát, és gyengéd csókot lehelt a szájára. Csillogó tekintete felmelegítette Kang Hyun testét.
- Pontosan olyan, mint te vagy. Imádni fogják! Kérlek – tette hozzá még halkabban. – Annyi éven át magadban tartottad. Engedd, hogy ők is megismerjék az igazi éned.
Ahogy Yong Hoon visszafordult, barátai ugyanúgy, várakozva néztek rájuk. Nem láthatta a korábbi jelenetet: míg ő belefeledkezett Kang Hyun tekintetébe, addig mögötte káosz dúlt. Harin szélesen vigyorogva ütögette a cintányért anélkül, hogy ténylegesen hozzáért volna, Lee nekiborult a falnak, és ökölbe szorult kézzel vágott rá egyet-kettőt, Dong Myeong pedig őrülten csápolt. Aztán visszavedlettek összeszedett önmagukká.
Kang Hyun átadta a szöveget és a dallamot tartalmazó papírokat.
- Ohó – mormogta Lee. – Oké, rendben. Tetszik.
- Ütős! – reagált Harin is. – Imádom, amikor én is nagyobb szerepet kapok.
- Ez a dalszöveg… nagyon érzelmes – jegyezte meg Dong Myeong. Jelenleg szemüveget viselt, afölött mosolygott rá a szerzőre. – Szép munka, drágám. – Aztán sóhajtott. – Bocs. Valamiért mindenkit úgy kezelek, mint az öcsémet.
- Kezdhetjük? – Yong Hoon már a nyakába akasztotta a gitárt, és türelmetlenül dobolt a lábával. A régi energia visszatérőben volt a testébe.
- Hová igyekszel? Talán randid van? – provokálta Lee.
- Úgy is mondhatjuk. – Mielőtt barátai reagálhattak volna, biccentett egyet. – Háromra. Egy… két… há!
Ez a dal mintha mindig is bennük lett volna. Egyszer futották át az instrukciókat, mégis a legnagyobb szinkronban tolták végig együtt, még arra sem figyeltek fel, hogy valakik besompolyogtak a próbájukra. Éppen ezért meglepetten kapták fel a fejüket, mikor taps hangzott fel a velük szemben álló öt sráctól. Dongju még ugrált is, egyenesen Kang Hyun mellé, és megrázta a vállát. A srác visszafogott mosollyal hagyta, de sugárzott a boldogságtól.
- Jól nyomtátok! – szólt elismerően Hwanwoong.
- Megvan az eredménye a sok súlyzózásnak! – nevetett Geon Hak. Harin lepacsizott vele.
- Egészen megjött a kedvem ehhez a versenyhez! – pattogott Dongju továbbra is.
- Pofon vágnálak, ha nem lenne itt a bátyád – mondta Geon Hee.
- Csak tessék!
- Úgy értem, pofon vágnálak, ha nem lenne itt a pasid! – korrigált a srác, de Dongju nem állt le.
- Alig egy hónap alatt nem tudunk megírni egy dalt, és még egy koreográfiát is összehozni – győzködte Seo Ho.
- Éppenséggel tudok egy dalt, ami jó lenne nekünk – azzal Dongju hezitálás nélkül beletúrt Kang Hyun táskájába, és előhúzta a szövegkönyvét.
- Hé! – Yong Hoon volt az egyetlen, aki rákiáltott.
- Hagyd csak, már hozzászoktam – sóhajtott Kang Hyun. – Mindig lopkodja a cuccainkat.
- Te magad mondtad, hogy ez nektek túl erotikus – emlékeztette Dongju, és Yong Hoon most már erős késztetést érzett, hogy visszaszerezze azt a dalt. – Nekünk viszont tökéletes! Nézd csak meg! – Odaadta a fő énekesnek, Seo Ho pedig elgyötörten sóhajtva végigfutotta. Újabb, ezúttal beletörődő nyögés jelezte Dongju győzelmét.
- Tudod ugye, hogy mostantól megállás nélkül próbálnunk kell? – mondta Geon Hee. – És nem csak az éneket. Ott van a tánc is!
- Tudom!
- Te, aki utálsz sportolni…
- Mindent képes vagyok megtenni azért, amit akarok – jelentette ki Dongju, amire a bátyja és Geon Hak is bólintott. – Különben is, ha Kang Hyun képes volt túllépni saját magán, akkor nekem is menni fog.
Így alakult, hogy augusztus végén ellenfelekként néztek szembe egymással, de egyik csapat sem aggódott túlságosan. Akár nyernek, akár nem, ez a verseny, és ez a néhány hét újra összehozta őket, és ez volt a legfontosabb.
A színpadra lépés előtti utolsó percek. Yong Hoon ugrált egy keveset, beszívta és kifújta a levegőt, körzött néhányat a nyakával. Nem messze tőle Kang Hyun kifelé kémlelt a közönség soraira. Bőrkabátot viselt, amit Yong Hoon szekrényéből emelt ki aznap reggel. Még akkor, félmeztelenül magára húzta, Yong Hoon pedig nyomban visszarántotta maga mellé az ágyba.
Az előttük lévő zenekar lassan végzett, a műsorvezető pedig elkezdte felkonferálni őket. Ebben a pillanatban befutott Lee, szó szerint. Közéjük vetődött, és kapkodva a kezükbe nyomott egy papírt.
- Gyorsan, nézzétek át!
- Mi ez? – Dong Myeong szeme elkerekedett. – Változtattál valamit a dalon? Épp most?
- Csak hozzátettem egy gitárszólót. – Rábökött az utolsó refrén előtti részre. – Muszáj volt, így lett teljes. – Lihegve elkezdett rákötni a fejére egy kendőt, amire aztán rávett egy sapkát. – A dal bomba volt, de végig hiányzott valami. És néhány órája rájöttem, mi! – Yong Hoon nem aggódott túlságosan; ha Lee be akart tenni magának egy szólót, hát rajta. – Kang Hyun kapja – közölte a srác, ami újabb döbbenetet váltott ki.
- De… én…
- A kisujjadból kirázod! – jósolta Lee, és megragadva Kang Hyun mindkét vállát, mélyen a szemébe nézett. – Tehetséges vagy, na meg istentelenül szexi! Ha ezt mindenkinek megmutatjuk, tuti nyerünk!
- Egyetértek – vigyorgott Harin, és meglökte a sóbálvánnyá vált Yong Hoon-t.
- Hát hogyne tudná megcsinálni – mondta ő is. – Csak nem akartam még nagyobb nyomás alá helyezni.
- Helyezted te már másféle nyomás alá is – vágta oda Dong Myeong -, mégis túlélte. – A műsorvezető ekkor elkiáltotta a zenekar nevét. – Ez a mi pillanatunk. Tegyük oda magunkat! – Előrenyújtották a kezüket. – Muszáj legyőznöm az öcsémet. Micsoda arcvesztés lenne, ha megverne! – Yong Hoon végignézett rajtuk.
- Ragyogtassuk fel mindenkinek ezt a sötét éjszakát.
Yong Hoon pislogott a függöny résein beszökő fényben, és próbálta kitalálni, hány óra lehet. Mennyi ideje maradt még az indulásig? Aztán hagyta a fenébe, és anélkül, hogy ránézett volna a telefonjára megfordult, és átkarolta a mellette alvót. Mormogás hallatszott a takaró alól.
- Nem fulladsz meg? – A srác nevetve lehúzta a takarót, hogy felbukkanjon a másik feje. Kócos, szőke haj, méltatlankodó pillantás, duzzadt ajkak. Yong Hoon lopott még egy csókot. Aztán, ha már ott volt, gyors puszikat osztott szét a puha arcra, a hajra, a nyakra.
- Nem vagyok lány, akit babusgatni kell.
- Mikor tekintettelek lánynak? – Lejjebb vándorolt a keze, és rámarkolt egy forró testrészre. – Tegnap óta nem tudok uralkodni magamon. Az a gitárszóló! – Belehajolt kedvese nyakába. – Nem lenne szabad ilyen szexinek lenned.
- Azért te se panaszkodhatsz – suttogta Kang Hyun a fülébe. – Senki sem tudta levenni rólad a szemét, amikor énekeltél.
- Mert valaki ilyen klassz dalt írt nekem. – Csókolóztak, mert Yong Hoon minden percet ki akart használni arra, hogy feltöltekezzen a másikból.
Jóval később, amikor Kang Hyun az ágyán heverészett egy mangát lapozgatva, ő maga pedig a pakolással szenvedett, végül erőt vett magán, és felhozta azt a témát, ami még mindig köztük feszült.
- Szóval – kezdte, ahogy leült az ágy szélére. – Volt az a dolog, mielőtt elmentem. Biztosan emlékszel… - Nyelt egyet. – Amikor… rád kiabáltam, mert nem voltál hajlandó megszólalni előttem. Azóta is ég az arcom, ha eszembe jut! – A kezébe temette az arcát. – Nem fogtam fel, hogy nem azért nem beszélsz, mert nem akarsz… hanem mert nem vagy rá képes. – Meg akart fordulni, de Kang Hyun átkarolta hátulról, állát a vállára támasztotta. – Őszintén sajnálom.
- Te voltál az egyik ember, akivel mindennél jobban beszélni szerettem volna. – A gyengéd suttogás végigbizsergette Yong Hoon testét. Felnyúlt, és megragadta Kang Hyun karját, amivel a mellkasát ölelte át. – El akartam mondani, mennyire felnézek rád. Hogy mennyire tehetségesnek tartalak. Hogy mennyire örülök, hogy a barátod lehetek. – Orrát belefúrta a srác nyakába. – Amikor elmentél, az nagyon fájt, de… végső soron talán ez lendített át a szakadékon. Gyakorolni kezdtem, erőltetni magam, hogy ha egyszer újra találkozunk, félelem nélkül állhassak előtted. – Néhány csendes perc múlva Yong Hoon felsóhajtott.
- Hamarosan indulnom kell.
- Tudom. – Kang Hyun megszorította a kezét. – Ki fogjuk bírni.
- Az nem olyan biztos – duzzogott az idősebb srác. Ajka gyerekesen lebiggyedt, ahogy hátradőlt az ágyon. – Most, hogy kaptam belőled egy darabot… - Felnyögött, ahogy Kang Hyun átvetette rajta a lábát, és lovagló ülésben rátelepedett a csípőjére. – Hm, nincs ellenemre a dolog… - Kutakodó kezét könyörtelenül lefogták, és hozzányomták a takaróhoz a feje fölött. Kang Hyun szép arca ott lebegett fölötte, mosolyától megremegett Yong Hoon szíve. – Találkozzunk, amint lehet!
- Találkozunk, amint lehet – ismételte Kang Hyun, majd megcsókolta.
És, hogy ki nyerte a versenyt? Hát nem egyértelmű?
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése