Pheem a szokásos útvonalon tartott a Burnout felé. Szerda este volt, így nem számított nagy forgalomra, de így legalább lesz alkalma lefoglalni kicsit a tulajt. Mosolyra gördülő ajkai közé vette a félig elszívott cigarettát, aztán csak úgy mellékesen balra pillantott. A szokatlan látványra enyhén elkerekedett a szeme; a másik oldalon, az egyik bedeszkázott épület előtt egy srác ácsorgott. Egyetemistának tűnt hófehér ingében, lila nyakkendőjében, fekete nadrágjában. Magához szorított egy táskát, miközben jobbra-balra tekintgetett. Pheem csodálkozott rajta, hogy még senki sem csapott le rá. Arra is fogadott volna, hogy a kölyök pasija – mert egyértelmű volt, hogy pasija van – elszaladt valamerre, és a lelkére kötötte, hogy ne mozduljon. Olyan gyerekes ártatlanság áradt belőle, hogy Pheem igencsak öregnek kezdte érezni magát. Hosszú lábai átvitték az úttesten, és épp azelőtt ért oda a sráchoz, hogy egy másik banda megközelítette volna. Pheem lapos pillantást vetett rájuk a szemüvege fölött, majd mosolyogva a sráchoz fordult.
- Helló. – A srác azon nyomban megugrott, és ijedten bámult fel rá. – Mit keres errefelé egy olyan cukorfalat, mint te? – Végigmérte, miközben tovább bagózott. – Hát nem tudod, hogy itt egészben lenyelnének?
- He… helló. – A srác összetette a tenyerét, és meghajolt. – Csak… várok valakit. – Pheem gondolatban vállon veregette magát. A valóságban inkább a kölyök vállát simította végig úgy, hogy szinte az inghez sem ért hozzá.
- Mit szólnál, ha vigyáznék rád, míg meg nem érkezik? – Pheem lehajolt, hogy az arcuk egy vonalba kerüljön. A másik tekintete ide-oda ugrált, a száját ki-be nyitogatta, teljes testében remegett. – És aztán akár csatlakozhat is hozzánk.
- Ő… eléggé féltékeny típus.
- Ki hitte volna – mosolygott tovább Pheem, mivel ekkor megpillantott egy sebesen közeledő srácot. Hasonló szerelést viselt, mint az előtte álló, de néhány évvel idősebbnek tűnt. Olyan agresszió sugárzott belőle, hogy Pheem majdnem hátrált egy lépést. – Itt is van, ha jól sejtem! – A kölyök úgy ugrott a másik karjaiba, mintha Pheem megégette volna.
- Mi a fenét akarsz? – kérdezte amaz, és karjaival maga mögé tolta a srácot. Pheem elnyomta a csikket a falon, majd a kukába pöccintette. Ahogy közelebb lépett a sráchoz, szándékosan az arcába fújta a füstöt, de az még csak meg sem rezdült.
- Csak vigyáztam a fiúdra. Tudod, sokkal barátságtalanabb emberek is elkaphatták volna. – A srác ránézett a fiatalabbra, mintha igazolást kérne, hogy Pheem tényleg nem ért hozzá. – Ó, nem kell aggódnod, nem akartam lecsapni a kezedről ezt a kis édest. – Bal kezét zsebre vágta, a jobbal integetett. – Aztán vigyázzatok hazafelé!
Pheem nem nézett vissza, de sejtette, mi történik; a magasabb srác óvón átkarolta a másikat, nyugtatgatni kezdte, kifaggatta, miről beszéltek, hogy Pheem inzultálta-e. Közben a kölyök lassan megszűnt remegni, és már csak azt fogta fel, hogy a pasija megvédte egy idegentől. Pheem somolyogva lépett be a Burnout ajtaján. A hétköznap ellenére jó pár asztal foglalt volt, az egymással szemben ülők halk duruzsolása összekeveredett az éppen játszott dallal. Ben karba font kézzel dőlt a bárpult belső oldalának. Akkor sem mozdult, amikor Pheem mögé lépett, így kénytelen volt a derekára tenni a kezét, és kicsit arrébb tolni. Mindeközben teljesen véletlenül hozzádörzsölte magát, de hát szűk volt a hely.
- Szia, édes. – Pheem néha ezzel cukkolta, mert Ben sok minden volt, de édes, az pont nem.
- Mit műveltél azzal a kölyökkel? – Mély, búgó hangja átcsörgedezett Pheem fülébe, majd le, az öle irányába.
- Elrendeztem neki egy istenes numerát a pasijával. – Ben ránézett.
- Azért mentél oda hozzá, hogy a pasija megvédhesse, keménynek érezhesse magát, a kölyök meg hálás legyen?
- Pontosan! Jó fej vagyok, nem igaz? – A másik nem volt lenyűgözve, így Pheem folytatta: - Csak nem féltékeny vagy? Ugyan, nem kedvelem a kisfiúkat. – Arrébb lépett, míg Ben kiszolgált egy vendéget, és figyelte, ahogy a fickó izgatottan elindult az egyik asztal felé, ahol már várta beszélgető partnere. Pheem mindig csodálta Ben csalhatatlan érzékét ahhoz, hogy összehozza a megfelelő embereket. – Inkább én lehetnék féltékeny, akár minden este – tette hozzá olyan halkan, hogy csak a mellette álló hallhatta.
- Miről beszélsz? – értetlenkedett Ben, mire Pheem rábökött. Tetőtől talpig feketében volt, a nadrág feszesen simult a lábára, és nagy mázli, hogy ritkán járt ki a pult mögül, máskülönben mindenki totálképet kaphatott volna a farkáról. Aztán, mintha az inge legfelső gombjait sosem találta volna meg, és még rá is hajolt a pultra, hogy bárki, aki kíváncsi rá, betekintést nyerhessen. Ben elértette a másik pillantását, és sóhajtott. – Ez a munkám. Nem szoktam kikezdeni a fizető vendégekkel. – Pheem felvonta a szemöldökét.
- Én máshogy emlékszem. – Ben végigmérte azzal a lusta pillantással, ami egy kívülálló számára talán azt jelenthette volna, „nem érdekelsz”, de Pheem tudta, hogy nagyon is érdekli. Most ő volt az, aki összefonta a karját a mellkasán, és a pultnak dőlt. Szemüvege mögül intenzíven figyelte a másikat, majd megnyalta az ajkát.
- Lángra ne kapjon itt valami! – kuncogott Ing, aki egyszer csak felhuppant az egyik székre. - Fiúk, külön-külön is vadítóak vagytok, de együtt…! – A nő a szempilláit rebegtette. – Tudok valakit, aki nagyon szívesen lerajzolná ezt a jelenetet. – Ben egész megfeszülő teste egy hatalmas „Nem!” volt, amit persze Ing rögtön megértett. – Na, kérem a szokásosat, és a számomat. Hátha ma szerencsém lesz!
- A partnered még nem érkezett meg – mondta Ben, mialatt odacsúsztatta elé a poharat, és egy 9-es kártyát. A hangja hatására Ing megborzongott, Pheem pedig csak a fejét csóválta. – De már nem kell sokat várnod.
- Bízom benned! – Ing rájuk kacsintott, majd elsétált.
- És még én avatkozom bele mások életébe – jegyezte meg Pheem. – Találtál neki valakit?
- Úgy is mondhatjuk. – Mikor Pheem meglátta a belépőt, felnevetett.
- Te meg mit keresel itt? – kérdezte lakótársától.
- Te hívtál.
- Én ugyan nem.
- De ha már itt vagy, fogadj el egy italt! – szólt közbe simulékonyan Ben. Már adta is a poharat, meg természetesen egy 9-es kártyát. – A ház ajándéka. Az asztalnál vár rád egy kellemes partner.
- Ezt már nevezem! – vigyorgott Mawin. Azon az estén kitett magáért, és a legjobb ruháit vette fel, a haját pedig normálisan belőtte. Fiatal volt és tapasztalatlan, de Pheem egyik legjobb barátja, így csak szurkolni tudott neki, hogy végre találjon egy olyan nőt, aki elfogadja.
Hamarosan még többen lettek, így Pheem is beállt csaposnak. Ben sosem kérte tőle, hogy segítsen, de Pheem megnyugvást talált az ismétlődő mozdulatokban, és ehhez több kedve volt, mint ahhoz, hogy az egyik székből figyelje a férfit, mikor lesz rá egy-két perce. Ilyenkor, ha épp nem lépett senki a pulthoz, Ben törölgetni kezdte a poharakat, vagy ellenőrizte az italok szintjét, s közben a munkájáról kérdezte Pheem-et. Pheem, mióta otthagyta Ko-t, nem panaszkodott annyit, viszont sajnos olyan közeli barátokat sem talált, mint amilyen Mawin.
Ahogy a beszélgetőket figyelte, lassan elcsendesedett az elméje. Ezért is szeretett a bárba járni; mindig megkapta a kikacsolódást, amire szüksége volt. Az pedig már csak hab volt a tortán, hogy a tulajt is sikerült megszereznie.
Ismét Ben felé nézett. A férfi egy párt szolgált ki éppen; Pheem emlékezett rájuk, a bárban jöttek össze. Azelőtt sosem figyelte meg más vendégek arckifejezését vagy testbeszédét, és őszintén szólva Jira előtt nem is keltették fel túl sokan az érdeklődését. Most, hogy bekerült a belső körbe, már sokkal jobban érdekelték az emberek mögött lévő történetek. Ben persze soha nem árult el róluk semmit, mégis az, ahogyan már-már rajongva a férfira néztek, Pheem számára elég volt. Már az sem zavarta, hogy Ben rákönyökölt a pultra, és megnevettette őket valamivel, amit mondott. Pheem tekintete lefelé vándorolt, át férfias hátán, a derekán, a fenekén, le a lábain. Korábban csak nőkhöz, vagy filigrán srácokhoz vonzódott, de amióta Ben először engedte az ágyába, senki másra nem tudott gondolni. Hirtelen vágy öntötte el a testét arra gondolva, amikor Ben először merült el benne. Nem tervezte, hogy passzív lesz, és a másik sem erőltette, egyszerűen megtörtént. Pheem senki mással nem érzett még ilyesmit; birtokolni akarta, és most először arra is vágyott, hogy őt birtokolják. Hagyta, hogy Ben fölé kerekedjen és leigázza, a lehető legélvezetesebb módon.
Mikor a pár végre odébb állt, Pheem a pultra lökte a „Rögtön jövök” táblát, meg egy csengőt, aztán behúzta Bent az oldalsó ajtón át a hátsó helyiségbe. A folyosó egyik oldala tégla volt, a másikon helyiségek nyíltak; szolgálati mosdó, raktárak, iroda, pihenő. Pheem nem vacakolt, nekidöntötte a falnak a másikat, átkarolva a fenekébe markolt, miközben hevesen megcsókolta.
Phoon hirtelen riadt fel. Odakint még sötétség honolt, a szobában is csak egy jelzőfény világított. A srác oldalra fordította a fejét, hogy alvó társára nézzen. A teste még mindig bizsergett attól az új élménytől, amit csupán néhány órája éltek át. Egyikük sem gondolta, hogy abban az utcában kötnek ki, de Fah autója lerobbant, a telefonjaik lemerültek, minden adott volt egy katasztrófához. Fah egy lámpa alá állította, és megígértette vele, hogy nem mozdul, amíg vissza nem tér. Keresett egy vonalas telefont, és hívott egy taxit. Phoon a táskáját magához szorítva ácsorgott, és alig mert az elsétáló emberekre pillantani. Tudta, hogy léteznek ezek a helyek, ahová, habár a kora alapján már felnőttnek számított, sosem tette be a lábát. Aztán egyszer csak mellé lépett az egyik legszebb férfi, akit valaha látott – pedig olyanok társaságában időzött, mint Hill és Johan. Ez a férfi jóval magasabb volt nála, vékony keretes szemüvege csak még inkább kiemelte arca tökéletességét. Phoon meg sem tudott mukkanni, annyira lenyűgözte, amit a férfi talán félelemnek hihetett. Majd Fah olyan hirtelen termett ott, hogy Phoon ösztönösen hozzábújt. Érezte Fah feszültségét, látta a gyilkos tekintetet, amit az idegen férfira vetett, és váratlanul elöntötte a testét a nyugalom. Meg még valami, amit csak később tudott megnevezni. A taxiban nem szóltak egymáshoz, viszont amikor becsukódott mögöttük Phoon lakásának ajtaja, szinte egyszerre fordultak a másik felé. Fah eddig mindig óvatosan bánt vele, mintha nem akarná összetörni, ezúttal viszont mintha fel akarta volna falni… mintha meg akarta volna jelölni. Phoon sem volt még olyan felszabadult, mint akkor este; hevesebben viszonzott minden érintést, ami csak még jobban feltüzelte a másikat. Órákkal később kimerülten aludtak el, de Phoon fején még átfutott a gondolat, hogy ezért köszönetet kell majd mondaniuk…
Néhány nappal később egy új arc tűnt fel a Burnoutban. Nem ácsorgott ugyan az ajtóban, mint a legtöbben, de úgy nézett körül, mint aki még nem járt hasonló helyen. Ben búcsút intett két srácnak, akik aztán leültek egy-egy asztalhoz, majd bevetette képességét, hogy kitalálja, az új srác vajon mit kereshet. Egyetemistának tűnt, vagyis fiatalabb volt, mint a bár vendégeinek zöme. Úgy mozgott, mint aki megszokta, hogy felfigyelnek rá és utat engednek neki. Karórája nem a legolcsóbb darab volt, Ben mégsem hitte, hogy egy beképzelt újgazdag lenne. Ösztönösen választotta ki az üveget, amiből töltött egy pohárral, és még azelőtt a pultra csúsztatta, hogy a srác odaért volna. Előbb a pohárra villant a tekintete, majd Benre nézett. Ben látta benne a kedvességet, de a felszín alatt valami más lapult.
- Tehát tényleg egy varázsló vagy – szólalt meg a srác, és ivott egy kortyot. – Előre tudtad, mit akartam rendelni.
- A hosszú évek tapasztalata. – Ben letörölte az egyébként tiszta pultot, időt hagyva a srácnak arra, hogy elmondja jövetele okát.
- Keresek valakit.
- Mint mindannyian.
- Nem olyan értelemben. – A srác rátámaszkodott a pultra, de nem ült le. – Néhány napja futottunk össze vele, és utána ide jött be.
- Ááá. – Ben így már értette. – Megruházni akarod, vagy köszönetet mondani? – A srác zavarba jött, és a poharat kezdte forgatni. Ben szétnézett, és mivel úgy tűnt, néhány percig senki sem fogja igénybe venni a szolgálatait, kilépett a pult mögül, és felült az egyik székre. Intett a srácnak, hogy tegyen ugyanígy. – Ben vagyok.
- Fah. – A srác meghajolt felé.
- A barátod pedig…
- Phoon. – Ben elmosolyodott a szó mögött rejtőző érzelmeken.
- A fickó, aki belekontárkodott az életetekbe… Pheem. Nem akart rosszat, de nem mindig tudja, hol a határ.
- Csak a legelső pillanatban hittem azt, hogy rossz szándékai vannak – magyarázta Fah. – Amikor megláttam, hogy odahajol… hát, nem tehetek róla – vont vállat, Ben pedig bólintott.
- Nem, nem tehetsz róla. A szemedből látom, hogy egy farkas rejtőzik benned, aki megvédi az övéit. – Fah szeme elkerekedett. – Te mondtad, varázsló vagyok. Figyelj csak! – Meglengette a kezét az ajtó felé, amin abban a pillanatban belépett Pheem. Fah elnyomott egy horkantással vegyes nevetést, Ben pedig úgy érezte, sikerült feloldania a helyzetet.
- Most nekem kéne azt kérdeznem, hogy mit akarsz? – ért oda hozzájuk Pheem, és Ben meglepetten állapította meg, hogy a másik feszült. Mielőtt szólhatott volna, Pheem a vállára tette a kezét, de továbbra is Fah szemébe nézett. – Ő egy egészen más súlycsoport, úgyhogy ne is próbálkozz!
- Nem állt szándékomban – mondta Fah, aki szerencsére nem vette magára a dolgot. – Számomra kicsit túlságosan is karakteres! – Rámosolygott Benre, ami csak tovább dühítette Pheem-et. Fah gyorsan felállt, és felé is meghajolt. – Azért jöttem, hogy megköszönjem… de meggondoltam magam. Vegyük úgy, hogy semmi sem történt! – Felhajtotta az italt, biccentett Ben felé, aztán távozott. Pheem fordult volna, hogy kövesse, de Ben elkapta a kezét, és csókot nyomott a tenyerébe.
- Ne akard elterelni a figyelmem!
- Én ugyan nem… - vont vállat Ben, tíz perccel később pedig már a pihenőben voltak, ruha nélkül.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése