.jfif)
Egy évvel később
- Most már kifejezetten gyorsan át tudsz öltözni! – hangzott az egyik stábtag dicsérete, miközben átadtam neki a nehéz ruhát, ami aznap rajtam volt.
- Ne is mondd! – nevettem fel. – A legelső napon tényleg azt hittem, örökké az öltözőben leszek… emlékszel, hogy negyven percig tartott, míg levettem a felső réteget?
- Nos, mindenbe bele kell jönni. – Óvatosan elcsomagolta a fűzöld színű öltözéket. – És akárhogy vesszük, mégiscsak fél éve tart a forgatás. – Bólintottam, aztán lezuhantam a székembe. A tükörből egy már-már ismeretlen személy nézett rám, csupán nagy, kifejező szememet lehetett felismerni. Kihúztam a tűket a hajamból, hogy levehessem a nehéz póthajat. Mint kiderült, egy fantasy sorozatban nem létezhettek mágiát használó férfiak hosszú haj nélkül. A sminkem szerencsére a minimálisra szorítkozott, hála egyébként is világos bőrömnek, nem kellett sokat módosítaniuk rajta.
Az utolsó simításokat végeztem magamon, amikor éreztem, hogy az asztalon hagyott táskában rezegni kezd a mobilom. Mosolyogva nyúltam érte, pontosan tudtam, ki a hívó.
- Tökéletes időzítés.
- Spencer vagyok – szólt bele a srác, én pedig újra megnéztem a hívó fél nevét. – Jasper telefonjáról hívlak. – Felálltam. – Ne ijedj meg, semmi komoly, de bevitték a kórházba. – Meg sem kellett kérdeznem, melyikbe.
- Tíz perc. – Letettem, belegórtam mindent a táskámba, magamra kaptam a kabátomat, és kisüvítettem a helyiségből.
Odakint kénytelen voltam lelassítani; néhány rajongó órák óta szobrozott az épület előtt, így odasétáltam, kiosztottam pár mosolyt, hagytam, hogy fotózzanak, aztán követtem a testőrt, aki egy várakozó autóba segített.
- A magánkórházba!
- Igen, uram.
Az elmúlt egy évben egyre feljebb léptem a képzeletbeli létrán; kezdetben csak mellékszerepekig jutottam, aztán megkaptam életem első főszerepét egy történelmi fantasyban, amit egy regényből adaptáltak. Attól kezdve, hogy kikerültek a résztvevő színészek nevei, hatalmas figyelem övezte a készülő produkciót. Így esett, hogy kaptam saját testőrt, valamint autót sofőrrel, hogy ne érhessen semmilyen atrocitás a forgatásra jövet-menet. A kórházhoz érve meg sem vártam, hogy a jármű megálljon, kipattantam, és beszaladtam az ajtón.
Spencer felkészülhetett arra, hogy le fogom hordani, és javára legyen mondva, hősiesen tűrte is.
- Mióta van bent? Engem miért csak most értesítettél?
- Fel tudtad volna venni?
- Kihívathattál volna a forgatásról! – Persze tudtam, hogy ez csak hiszti; úgysem engedtek volna el. Mélyet sóhajtottam, és beletúrtam a hajamba. – Hogy van? Mi történt egyáltalán?
- Volt ma egy kisebb fellépésünk – magyarázta, miközben elindultunk a folyosón. – A színpad egyik eleme rosszul lett összeszerelve, Jasper pedig megbotlott.
- Hadd tippeljek… még utána is folytatta a táncot.
- Igen. A dokik nem örültek neki. Azt mondták, többel is beköthette volna. – A kórterem előtt két testőr strázsált, mellettük meg egy nővér írótáblával a kezében. Láthatóan nem érdekelte különösebben, hogy egy híres zenész fekszik odabent, és Jasper épp ezért választotta ezt a kórházat. Itt ugyanúgy bántak vele, mint egy vagyonos magánemberrel, és nem kellett attól tartania, hogy beengednek egy újságírót.
- Neve? – kérdezte a nővér.
- Aaron Cormac. – A nőnek nem kellett sokáig bámulnia az előtte fekvő papírt, a nevemnek rögtön az első helyen kellett szerepelnie.
- Rendben, bemehet. Maga kint marad – bökött Spencer felé, aki kötelességtudóan le is ült egy műanyag székre.
Felkészítettem magam a legrosszabbra, de Jasper élénk volt és éber, a lába sínbe lett téve. Nem tudtam segíteni rajta, könny szökött a szemembe.
- Hé, édes! – Ő ellenben mosolygott, és hívogatóan intett. – Végeztél a forgatással?
- Veled fogok végezni, ha még egyszer ilyet művelsz! – Csak nevetett, mire beleütöttem a vállába. – Tudod te, hogy megijedtem, mikor helyetted Spencer szólt bele a telefonba?
- Nagyon is tudom – mondta, és rátette erőt sugárzó kezét az arcomra. Behunytam a szemem, és hozzádörgölőztem. – Pont úgy érezhetted magad, mint én, amikor kihívtak a próbáról, téged pedig ott találtalak a pihenőben, abban a foltos ingben. – Szipogtam. – Egyszerre voltam halálosan megrémülve és teljesen felpörögve. Széttéptem volna mindenkit, aki valaha bántott téged.
- Én mit csináljak, kit tépjek szét?
- Inkább adj egy csókot, attól seperc alatt jobban leszek. – Odahajoltam, és összedörzsöltem az orrunkat. – Nem eszkimó-puszira gondoltam…
- A többit majd megkapod otthon. – Eligazítottam a takarót. – Mikor engednek ki?
- Néhány nap múlva. Aztán pár hétig ágynyugalom.
- Meg is érdemled – mormoltam. Folyton mozogtam, hol az arcát, a haját, a nyakát érintettem, mígnem aztán megragadta a kezem. Találkozott a tekintetünk. – Legközelebb én legyek az első, akit értesítenek.
- Így is te voltál. Mindig te vagy az első.
Egy héttel később arra értem haza, hogy Jasper félmeztelenül grasszál a lakásban, közben gesztikulálva beszélt valakivel telefonon. Ahogy meglátta feszült arcomat, nyomban megállt, és nekidőlt a kanapé támlájának.
- Nem érdekel, hogy csinálod, csak intézd el. Most mennem kell, hazaért Aaron. – Csend. – Igen, és akkor mi van?! – Olyan hevesen nyomta ki, hogy még én is hallottam az ujja koppanását.
- Ugye nem akarod, hogy felhívjam az orvosod, és beáruljalak?
- Olyat nem tennél.
- Miért is nem?
- Mert szeretsz? – A mosolya meglágyította a szívem, de nem eléggé.
- Pontosan azért tenném, mert szeretlek. Vagy azt akarod, hogy odaszögezzelek az ágyhoz?
- Mm, ha ez is opció, akkor ezt választanám. – Megnyalta az ajkát, aztán ragadozó-léptekkel elindult felém. Az első pillanatban még azt figyeltem, nincsenek-e fájdalmai, aztán már el is kapta a derekam, a másik kezével pedig a tarkóm, és hevesen megcsókolt. Hiába telt el egy év, még most is ugyanúgy hatott rám a közelsége, mint akkor.
Persze nem voltunk már hormon vezérelt kamaszok – hihetetlennek tűnt belegondolni, de stabil párkapcsolatot tartottunk fenn, szóval első volt a vacsora, a mosogatás, bepakolni a mosogatógépet, kipakolni a mosógépet, eltenni a száraz ruhákat, és így tovább. Csaknem tizenegy lett, mire mindketten lezuhanyoztunk – külön-külön -, aztán hozzáláttam, hogy bekenjem Jasper sérült lábát. A kötést levették és szépen gyógyult, de a heg és a zsibbadás elkerülése végett egy speciális krémmel kellett kezelni. Jasper rövidnadrágban és atlétában feküdt előttem, és fel-felnyögött, ahogy dolgoztam rajta. Fölemeltem és behajlítottam a lábát, a kezem pedig tovább csúszott a combja felé.
- Édes… nem bírom már tovább.
- Ne haragudj. Nagyon fáj? – Halkan nevetett.
- Úgy is mondhatjuk. – Leengedtem a lábát, és akkor végre észrevettem, mire célzott.
- Hm, hogyan is segíthetnék…
- Kend be a hátamat is. – Felült, lehúzta magáról az atlétát, aztán a hasára fordult.
Ritkán volt alkalmam így látni őt, úgyhogy nem siettem el a dolgot. Addig masszíroztam a vállát, a hátát, a törzsét, míg mocorogni nem kezdett, félreérthetetlenül a matracba nyomva a farkát. Külön felszólítás nélkül távolítottam el a nadrágját, a csábító két félgömb hívogatta a kezem. Aztán feltűnt, hogy nem igazán akar megfordulni; kényelmesen elhelyezkedett, és egy párnát húzott a feje alá. Mikor szétnyitotta a lábát, elakadt a lélegzetem.
- Mit… mit csinálsz?
- Mm… én semmit. Te fogod csinálni. – Hátrapillantott rám, ahogy ott ültem a sarkamon, a fenekére meredve.
- De… - Megnyaltam az ajkam. – Te vagy az aktív.
- Általában. Most te leszel az. Nem azt ígérted, hogy az ágyhoz szögezel?
- Nem… nem így értettem.
- Ha nem akarod, az más. – Oldalra fordult, de gyorsan elkaptam a derekát, és végigfeküdve rajta lenyomtam az ágyra. – Így mindjárt jobb…
Amióta együtt voltunk, a testi szerelem egy magasabb fokát ismertem meg Jasper által. Mindenhogy felfedeztük a másik testét, és minden alkalommal azt éreztem, a szívem egy darabja nála marad. Soha nem fordult meg a fejemben, hogy egyszer én legyek az, aki birtokba veszi őt, de láttam rajta, hogy tényleg akarja. Újra meg újra belé szerettem, pedig már azt hittem, ennél jobban nem lehetek belezúgva.
Sosem fogom elfelejteni a pillanatot, amikor a farkam eltűnt a gömbjei között. Örökké a fülemben fog csengeni a nyögése és a zihálása; örökké magam előtt fogom látni, ahogy hátratolta magát, hogy mielőbb elmerüljek benne. Megragadtam a csípőjét, aztán előre nyúltam, végigsimítottam a tetoválásán, amit a legelső perctől látni és érinteni akartam, majd kézbe fogtam a farkát. Az új szög miatt még mélyebben hatoltam belé, és ezúttal egyszerre hördültünk fel. Jobb kezével megtartott mindkettőnket, a ballal pedig hátranyúlt, és beletúrt a hajamba. Aggódtam, hogy megterheljük az épp csak meggyógyult lábát, de… van az a pillanat, amikor az észérvek és a valóság eltűnik, és csak a színtiszta élvezet marad.
- Annyira… szeretlek – nyögtem a fülébe az utolsó utáni pillanatban. Nevetés közben akadt el a lélegzete.
- Én is… szeretlek. – Morgott egyet. – Abban a percben tudtam, hogy meg kell szerezzelek, mikor megláttalak. – Belecsókolt a tenyerembe. – És most az enyém vagy. – Összetámasztottam a homlokunkat, és a szájába suttogtam:
- A tiéd vagyok.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése