Terápia - Hétfő

A Terápia című novellasorozat első része.

Hétfő, 9: 00, Stiles

„Néha kibaszottul utálom az életem.”

Rupert lassan fél éve járt hozzám, kisajátítva ezzel a hétfő reggeleket. Néha eszembe jutott, hogy ilyenkor neki iskolában lenne a helye, de sosem kérdeztem meg, miért is nincs ott. Persze jelenleg tombolt a nyári szünet, s neki biztosan lett volna jobb dolga is, mint nálam ücsörögni, és az érzéseiről beszélni. Eddig egyetlen egyszer hallottam csak panaszkodni, amire azt feleltem, nyugodtan elmehet. De nem tette.

-          Milyen volt a hétvégéd, Rupert? – tettem föl a szokásos kérdést. Általában nem tegeztem a pácienseimet, de a srác szinte könyörgött érte. Ki tudna neki nemet mondani?

-          Elment – vont vállat a pulóvere alját piszkálva.

-          Kicsit bővebben? – Mélyet sóhajtott.

-          Apám dolgozott, mint rendesen, én meg róttam az utcákat, mert semmi más dolgom nem akadt.

-          Na, és a…

-          Barátaim? – nevetett fel halkan. – Mással voltak elfoglalva.

-          Múlt héten azt mondtad, minden rendben van köztetek.

-          Akkor még úgy is volt. De Scott kibékült a barátnőjével, én pedig csak felesleges harmadiknak érzem magam mellettük.

-          Értem – bólintottam lassan. – Beszéltél apáddal a közös foglalkozás lehetőségéről?

-          Na, igen, az kellene még nekünk!

-          Pedig én komolyan gondoltam.

-          Maga mindig mindent komolyan gondol – mormolta az orra alatt.

-          Rupert, ha nem teszel semmit, akkor egy helyben fogunk toporogni jövőre is.

-          Mégis mit kellene tennem? – csattant fel indulatosan, sápadt arcát elfutotta a pír. – Avassam be apámat a titkaimba? Rángassam el a legjobb barátomat a szerelme mellől?

-          Keress valaki olyat, aki ugyan olyan magányos, mint te. – Rám nézett.

-          Keressek új barátot?

-          Vagy ess szerelembe. A te korodban minden srác azt teszi. – Horkantott.

-          Maga szerint kinél lenne esélyem?

-          Őszintén? Bárkinél. – Nem hitt a fülének.

-          Csak rendes akar lenni.

-          Nem. Mindig megmondom az igazat. – Félrebiccentette a fejét. – Nos, van valaki, aki iránt jobban érdeklődsz? – Azonnal lesütötte a tekintetét. – Tehát van.

-          Plátói szerelem, és az is marad.

-          Miért?

-          Nem mozgunk azonos körben.

-          Szóval gazdag. – Bólintott. – Azt hiszed, kevesebbet érsz, mint ő?

-          Nyilvánvalóan.

-          Túl negatív a hozzáállásod.

-          Ha a helyemben lenne, magának is az lenne.

-          Rupert – dőltem előre. – Gondold át a dolgokat még egyszer. Egészséges vagy, van mit enned, van tető a fejed fölött, és van egy édesapád, aki gondoskodik rólad. Amid még nincs, azt pedig megszerezheted a későbbiekben. Mesélj a választottadról! – Elpirult.

-          Ő a legszebb lány a suliban – kezdte -, és a legnagyobb bunkó a pasija. Egy csomó szemétséget csinált már, Lydia mégis mindig megbocsát neki.

-          Ez a… Lydia tisztában van az érzéseiddel?

-          Azt hiszem.

-          Csak azt hiszed? Első lépésként akkor komolyan el kellene beszélgetnetek a továbbiakról.

-          Aha, sejtem, hogy végződne egy ilyen beszélgetés! Soha többé nem állna velem szóba, és a tetejébe még ki is röhögne. Jackson haragjáról meg már ne is beszéljünk.

-          Kevésre becsülöd magad.

-          Olyat mondjon, amit még nem tudok.

-          Felejtsd el a lányt! – Ezzel megleptem. – Ha úgy gondolod, nem lehet nála esélyed, akkor nincs értelme tovább álmodoznod. Keresned kell valaki olyat, aki megérti, min mész keresztül. Elvesztetted édesanyádat, ez szörnyű veszteség. Ismersz olyat, aki hasonló dolgokat élt át?

-          Scott apja elment.

-          Nem, nem így értettem. Édesanyád meghalt. Van valaki, aki… - Pár pillanatig töprengett, nyilván sorra vette a felmerülő neveket, majd sóhajtott.

-          Van valaki – motyogta -, de… nem ismerem annyira jól. Igazából… Scott barátja.

-          De úgy érzed, van bennetek valami közös? – puhatoltam.

-          Esetleg… - Megrázta a fejét. – Nem, kizárt dolog. Úgy dobna ki a házából, hogy a lábam sem érné a földet. Kicsit… erőszakos. Magának való.

-          Magányos, akárcsak te. A szülei?

-          Meghaltak. És a nővére is.

-          Teljesen egyedül él?

-          Igen, ő… kicsit idősebb.

-          Az biztosan nem lesz gond. Szeretném, ha lenne valaki a környezetedben is, akivel őszintén beszélhetsz az érzéseidről és a gondjaidról. Mert velem őszinte tudsz lenni, ugye? – A srác fura grimaszt vágott.

-          Természetesen. – Ez nem hangzott túl meggyőzően.

-          Szereted édesapádat?

-          Hogyne szeretném!

-          Akkor tartozol neki az igazsággal.

-          Miféle igazsággal?

-          Nem érzed jól magad a bőrödben.

-          Én…

-          Az iskolában alig vannak barátaid, egyes tanárok pikkelnek rád – arra még nem sikerült rájönnöm, hogy vajon joggal-e -, keresed a szerelmet és mások elismerését, de ezt addig nem fogod megtalálni, amíg meg nem tanulod elfogadni magad. – Meglepett csend.

-          Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Rupert értetlenül.

-          Találd meg azt a valamit, amiben tehetséges vagy, és mélyedj el benne!

-          Sportolok – felelte bátortalanul.

-          Lacrosse, de az csak iskolaidőben van, ez nem elég. Kell, hogy legyen más is.

-          De nincs.

-          Pedig van.

-          Nincs!

-          Hogyne lenne, csak…

-          Kutatok! – csattant fel végül.

-          Hogy mondtad?

-          Kutatok – ismételte halkabban. – Szeretek… nyomozni rejtélyes gyilkosságok vagy eltűnések után. Nemrégiben… felderítettem egy tűzesetet, meg pár gyilkosságot.

-          Ezt biztosan az apádtól örökölted – bólintottam. – Kezdetnek nem is rossz. A könyvtár ideális hely lenne, hogy folytasd ezt a hobbit. Vagy akár jelentkezhetnél a rendőrségen valamilyen kisegítői pozíciót igényelve. Biztos segítenének neked.

-          Úgy gondolja? – csillant fel a szeme.

-          Igen. Én mindig igazat mondok.

Rupert tíz óra előtt pár perccel távozott, én pedig azonnal átültem az íróasztalomhoz, hogy elkészíthessem az aznapi jegyzeteket.

Rupert önbizalom hiányos fiú, aki ezt folyamatos viccelődéssel, néha szarkazmussal próbálja leplezni. Édesanyját korán elvesztette, úgy gondolja, az apja őt okolja a nő haláláért. A barátai nyilván nem igazi barátok, ha nem veszik észre a szenvedését. Nem vonják be azokba a dolgokba, amik számukra természetesek, s Rupert emiatt kirekesztettnek érzi magát, meglátásom szerint jogosan. Túlságosan segítőkész, néhány emberért tűzbe menne, amit sürgősen ki kell verni a fejéből. Ha egyedül van – ami gyakran előfordul -, hajlamos a melankóliára. Ennek az ellenszere új ismerősök és hobbik szerzése. Ha ez a kettő összekapcsolódik, annál jobb.

Lydia – a plátói szerelem. Nyilvánvalóan nem hozzá való a lány, s ezt Rupert is tudja, különben már kezdeményezett volna.

Titokzatos valaki – Rupert úgy gondolja, jól kijönnének, bár eddig nem közeledett hozzá. Miért? Feltételezése szerint az illető erőszakos és magának való, ráadásul idősebb, és egyedül él. Miért érzem úgy, hogy ez a személy egy férfi?

Teendők – helyes irányba terelni a srácot; elfelejtetni vele a lányt; kideríteni, tett-e lépéseket az idegennel való megismerkedés kérdésében; jelezni az apjának, hogy beszélgessen a fiával, amikor csak teheti.

Letettem a tollat, kinyújtóztattam a karjaimat, aztán arra gondoltam, vajon az unokahúgom által kölcsönadott DVD-t mikor lesz időm megnézni. Egy sorozat volt, amire több időt kell szánnom, mint egy filmre tenném. Hová is raktam? Kivettem a fiókból a dobozt, s elolvastam a címkét: Teen Wolf, 1-2 évad.