Terápia - Szerda

Szerda, 16: 00, Sherlock

„Leugrottam. De nem akartam meghalni.”

Hét közepe volt. Nálam ez nem azt jelentette, hogy még két nap, és jön a jól megérdemelt pihenés, a hétvége, amit esetleg kirándulással töltök, hanem jön majd két nap, amikor egyedül vagyok, s átgondolhatom a pácienseim helyzetét. Nagyon meg kell fontolnom, milyen tanácsokat adok, mert ha a változás útjára lépnek, az az egész életükre hatással lehet. De azt sem hagyhatom, hogy továbbra is egy helyben toporogjanak, mert ők sokkal jobbak annál.

Az órámra nézve megállapítottam, hogy pontosan négy óra van. Felálltam a székből, s az ajtóhoz sétáltam. Abban a pillanatban felhangzott egy erőteljes, határozott kopogás, ami az új páciensem érkezését jelezte.

-         Jó napot! – mosolyogtam a velem szemben álló férfira. Azonnal megakadt a szemem sápadt arcán, karikás szemén, gyönyörű, göndör haján. És a kabátján, amit télire tudtam volna elképzelni június helyett. – Mr. Holmes, kérem, fáradjon beljebb.

-         Sherlock – mondta egy biccentés kíséretében.

-         Sherlock – ismételtem kötelességtudóan. – Foglaljon helyet. – Komótosan szétnézett, valószínűleg még a legapróbb porszemet is meglátta a könyveken, majd leült a kanapéra. – Megkívánhatom egy csésze teával? Vagy kávéval? – Megrázta a fejét, így hát én is elfoglaltam a helyem. Egy darabig csak csendben tanulmányoztam. – Elmesélné nekem, miért keresett fel? – Rám fordította fakó tekintetét. Összességében olyan benyomást keltett, mint egy zombi. Mint egy vonzó zombi. Már ha lehet egy élőhalottat vonzónak tekinteni.

-         A bátyám szerint szükségem van arra, hogy kibeszéljem magamból a problémáimat – felelte lassan és megfontoltan. – De ezt nyilván magának is elmondta.

-         Mit kellett volna mondania? – Megrándult a szája széle.

-         Ügyes – biccentett felém. – A város összes fellelhető terapeutájánál jártam már, de két perc után távoztam is. Nem értettek meg engem.

-         Két perc után ez nem is várható el, azt hiszem.

-         Ön már ismer – biccentette félre a fejét. – Pedig még nem vagyok itt két perce. – Tovább bámult. – Mit gondol rólam? – Töprengtem. Nem volt szokás, hogy megbeszéljük a sejtéseinket a páciensről, de végül is minden beteggel másként kellett bánni. Vele nem fogok szót érteni csak akkor, ha őszinte vagyok, és az ő szabályai szerint játszom. Megszokta, hogy ő nyer még akkor is, ha igazából nincs is nyeremény.

-         Úgy tudom, megpróbált öngyilkos lenni – kezdtem, s azonnal grimaszolni kezdett.

-         Helytelen. Leugrottam egy tetőről, de nem akartam öngyilkos lenni.

-         Akkor miért tette?

-         Mert az volt az egyetlen esélyem.

-         Ön egy briliáns elme lehet – folytattam halkan. – Ugyan akkor érzelmi téren zárkózott, aminek remek szimbóluma az Ön által hordott kabát. – Karba fonta a kezét. – És most újra bezárkózott, mert érzékeny pontra tapintottam. Nyilvánvalóan úgy gondolja, hogy a tetőről való leugrása csak magára tartozik, vagyis, hogy csak Ön érti, mit miért kellett megtennie, és senkinek nem hajlandó további magyarázattal szolgálni. Akkor viszont az érzelmeiről kell beszélgetnünk.

-         Nekem nincsenek érzelmeim – hangzott a visszavágás.

-         Pedig valamiért engedett a bátyja akaratának – mutattam rá. Csend lett. – Szereti a testvérét, Sherlock? – Gúnyosan elmosolyodott. – Tehát nem igazán. Mégis van valaki, aki kedvéért eljött hozzám, és hajlandó lenne változtatni a viselkedésén.

-         Nem áll szándékomban megváltozni.

-         Ön nem egy olyan ember, aki gyakran hazudik – állapítottam meg. – Ami a szívén… jobban mondva, amit gondol, azt azonnal ki is mondja. Így van?

-         Így – biccentett vonakodva.

-         Rendszerető ember?

-         A rendezett káosz az én világom.

-         De ad a megjelenésére. – A cipőjére néztem, ami napok óta nem volt kisúrolva, az inge a kabát alatt vasalatlannak tűnt, és a haja is úgy állt, mintha épp most emelte volna fel a fejét a párnáról. Ez csak egyet jelenthetett. – Maga el van keseredve.

-         Pardon? – döntötte oldalra a fejét, hogy jobban hallja, amit mondok.

-         Ki miatt van itt, Sherlock? Mert azt jól látom, hogy önmaga kedvéért nem. A bátyja miatt sem, tehát… van valaki más, aki fontos Önnek. – Összepréselte a száját. – Letelt már a két perc? Szeretne távozni? – A férfi kihúzta magát, fejét felszegte.

-         Nem. Maradok.

-         Akkor beszéljen hozzám. Azért vagyunk itt.

Néhány pillanatig merengett, majd hirtelen felállt, levette a kabátját, s végigdőlt a kanapén. Végül összetámasztotta az ujjait.

-         Három évvel ezelőtt leugrottam egy kórház tetejéről, mert megfenyegették a… barátaimat. Az illető azt állította, csak úgy menthetem meg az életüket, ha én magam meghalok. Természetesen egy szavát sem hittem el. A férfi öngyilkos lett – vagy ki tudja -, és én magam is így tettem, de már jó előre kiterveltem, hogyan térek vissza. John… - itt egy másodpercre megakadt. Talán észre sem veszem a megtorpanást, ha nem nyel egy hatalmasat -… John teljesen kiborult, de az évek során felvértezte magát a bánattal szemben, s úgy döntött, családot alapít. Ekkor tértem vissza. – Szünet. – Megjelentem nála a legénybúcsúja éjszakáján, ő meg persze azt hitte, hogy képzelődik. Sosem bírta az italt – tette hozzá csak úgy magának. – Történt… valami. Elmagyaráztam neki, hogy érte tettem mindent, és eddig nem jöhettem vissza, nem fedhettem fel magam, mert Moriarty emberei még mindig figyelik őt. Semmit nem fogott fel az egészből. Mindig lassú volt a felfogása. Talán az enyém is lassú lehetett azon az éjszakán, mert nem vettem észre… nem láttam előre, hogy… az fog történni. – Lendületesen felült, kezét a térdére támasztotta. – Azt mondta, hogy szeret. – Nagyon vigyáztam, hogy semmilyen érzelem ne üljön ki az arcomra, pedig legszívesebben ujjongtam volna. Ez azonban nem illő egy terapeutához. – Hogy szerelmes belém. – Megrázta a fejét. – Részeg volt. Nem hittem neki. Nem hihettem neki, mert az azt jelentette volna, hogy… - A szemembe nézett. Csupa kétségbeesést láttam benne. – Hinnem kellene neki?

-         Ez mikor történt?

-         Pénteken.

-         Beszéltek azóta?

-         Természetesen. Másnap reggel már nem foghatta az alkoholra a jelenlétem.

-         Megtartották az esküvőt?

-         Nem – felelte kissé önelégülten.

-         Emlékszik az úriember, hogy mit mondott Önnek, illetve, hogy maga mit mesélt neki?

-         Csal halványan, de minden nap újra elismétlem, hogy nem haltam meg. – Köhécselt. – Három éve, a temetőben azt kérte, hogy ne legyek halott. Kért még egy csodát a saját kedvéért, és én itt vagyok. Visszajöttem. Ennél többet aligha tehetek. Persze John nem éri be ennyivel. Azt akarta, hogy keressek valakit, akivel őszintén beszélhetek. Először a saját terapeutájához akart küldeni, de mindketten tudtuk, hogy az a nő nem ért semmihez. A tudása nem ért volna fel hozzám. – Megint sóhajtott. – Egy idő után kénytelen voltam belátni, hogy ha olyan értelmes és tanult terapeutát akarok, amilyen én magam lennék, akkor keresgélhetek a végtelenségig. Így megelégedtem magával.

-         Nagyon lekötelez, Sherlock – biccentettem félig-meddig gúnyosan. – Tehát John kérte, hogy jöjjön el. Mit várnak ettől a terápiától?

-         Hogy megjavulok? – vont vállat.

-         Sherlock – hajoltam előre. – Ön érez valamit.

-         Megesik az ilyen.

-         Pontosítok. Ön nem csupán valamit érez, hanem a lehető legtisztább, és legerősebb érzés kerítette a hatalmába. – Hatásszünet. – Maga szerelmes. – Úgy rándult meg, mintha pofon ütöttem volna. – Fél? Aggódik? Arra vágyik, hogy minden pillanatban John mellett lehessen? Mert fél, ha egy percre is magára hagyja, akkor elfelejti Önt?

-         Egyszer már megtörtént – motyogta halkan.

-         Három évig volt távol. John talán kezdetben még kitartott, de mivel maga nem tért vissza, új életet kellett kezdenie. Bizonyára fontosak voltak egymásnak, de a szavak valamiért kimondatlanok maradtak. Tudja, hogy miért? – Felállt, és járkálni kezdett a kanapé mögött.

-         Az már túl sok lett volna – vélte.

-         Hogy érti?

-         Munka – és lakótársak voltunk. Szinte minden időnket együtt töltöttük. John le volt nyűgözve tőlem, és én mindig több és több ügyet oldottam meg sikeresen, hogy újra lássam az elismerést az arcán. Ez hajtott előre. – Rótta a köröket. – De nem akartam foglalkozni azzal, hogy ez vajon mit jelent. Életemben először volt valaki, aki nem lenézett azért, aki vagyok, hanem felnézett rám. Nem tehettem tönkre ezt holmi… fellángolás miatt. – Hátradőltem a fotelben.

-         Tehát érzett fellángolást? – Futtában rám pillantott.

-         Talán.

-         És most? Három évvel később? Volt egy nagy törés a kapcsolatukban, amit helyre hozni ugyan nem lehet, de most már nem kellene titkolózniuk. John már színt vallott, ha nem is tudatosan.

-         Nem szembesíthetem olyasmivel, amit illuminált állapotban mondott!

-         Miért nem? – kérdeztem kíváncsian. – Ha stimulálná az agyát, biztosan visszaemlékezne arra az estére. – Megragadta a kanapé támláját.

-         John meg fog nősülni – mondta tagoltan. – Nem tehetem tönkre az életét. Megint.

-         Arra nem gondolt, hogy az illető hölgy talán csak… pótlék? – Sherlock biccentésszerű mozdulatot tett a fejével, mintha pontosan ezt akarta volna hallani. – Ön nem volt itt, a hölgy viszont igen. Most visszatért, s John máris lemondta az esküvőjét.

-         Idő kellett neki, hogy feldolgozza a hírt.

-         Sherlock – kezdtem somolyogva. – Ne mondassa ki velem azokat a dolgokat, amiket igazából Ön gondol. – Megrándult a szája, ami egy elfojtott mosoly lehetett. – Az én szememben teljesen egyértelmű a helyzet. Önök szerelmesek. Ha ezt nem beszélik meg, Ön egyedül marad, John pedig belefut egy házasságba, amit igazából nem is akart. Mert mit veszíthetnek? – tártam szét a kezem. – Elmondja, amit érez, és rosszabb esetben John nem viszonozza ezeket. Akkor továbblépnek, és minden marad a régiben. Ha viszont ő maga is hasonló érzéseket táplál, akkor… - Hagytam, hogy a mondat vége a levegőben lógjon, mert nyilván Sherlock is el tudta képzelni a folytatást.

-         Nem szoktam beszélni az érzéseimről – szólalt meg habozva.

-         Itt az ideje, hogy ezen változtasson. Semmi mást nem kell tennie, csak elmondani Johnnak, ami a szívében lakozik. – Grimaszolt. – Ne haragudjon, ezt a nyálas szöveget nem hagyhattam ki. – Mosolyogva vette fel a kabátját. – Nem raboltam az idejét?

-         Hasznos volt. Valamilyen szinten. – Elővette a tárcáját.

-         Hagyja csak. A bátyja már átutalta az összeget.

-         Honnan tudta biztosan, hogy jövök? – vonta fel a szemöldökét.

-         Egyrészt én voltam az utolsó esélye, másrészt pedig jó ajánlóleveleim vannak. – Most először nézett végig rajtam érdeklődve. – Mit lát? – Már nyitotta a száját, hogy a porba döngöljön, de végül csak nyelt egyet. – Látja? Máris fejlődik.

-         Igyekszem – motyogta meghunyászkodva. – Viszlát.

-         További kellemes napot. Szerdánként magáé ez az időpont. Ön dönti el, hogy meglátogat-e. – Biccentett, majd elegánsan távozott.

Sherlock Holmes a bátyja erőszakossága miatt keresett fel, de nem az ő kedvéért beszélt nekem az érzéseiről. A John nevű fiatalember olyat tett vele, ami senki másnak nem sikerült még előtte: szerelembe ejtette a férfit. Sherlock szemében egyértelműen félelmet láttam: tart attól, hogy visszautasítják, ugyan akkor túl büszke ahhoz, hogy kimutassa a csalódottságát. Ha jól olvastam a jelekből, akkor John is hasonlóan érez. Nem lehet könnyű neki együtt élni egy olyan emberrel, aki szeret mindent jobban tudni, és ezt nem rest az illető orra alá dörgölni. Mégis úgy hiszem, hogy tökéletes kiegészítői lehetnének egymásnak mind a munkában, mind a magánéletben. Sherlock természetesen szereti birtokolni a dolgokat, és erős a gyanúm, hogy ez John esetében sem lesz másként.

Teendők: várni. Itt úgyis az lesz, amit Sherlock akar.

Vajon hová tettem a bevásárló listát? Jézusom, mit keres a Doyle - összes között?