Terápia - Csütörtök

Csütörtök, 19:00, Nasir és Agron

„Néha megőrülök tőle.”

-         Bizonyára hamarosan itt lesz.

-         Igen.

-         Ilyenkor este lehetetlen manőverezni a nagy forgalomban.

-         Ühüm.

Elnyomtam egy sóhajt, s a szemem sarkából szemügyre vettem a kanapén kuporgó fiatalembert. A múlt héten jártak nálam először a párjával, s a kedvese akkor sem tudott időben ideérni. Persze később elnézést kért, meg motyogott valamit egy fontos megbeszélésről, de engem nem hatottak meg a kifogásai. És a párját sem.

Nem derült ki azonnal, mi is a probléma. Agron – a késő – egy nagyvállalat vezetőjének jobb keze, rengeteg fontos dolga van és milliókat keres; Nasir is ott dolgozik, de jóval kisebb beosztásban. Így találkoztak.

-         A főnök kérése alapján tekintettem meg az új alkalmazottakat – mondta Agron a múlt héten. – Mind férfiak voltak, természetesen, s csaknem olyan magasak, mint jómagam, egyedül Nasir volt alacsonyabb. – Kuncogott. – El is neveztem kisembernek. – Kedveskedte megütögette a másik férfi térdét. – Őt ajánlottam a főnöknek, mert úgy láttam, erős, és szívósan fog dolgozni. Így is lett. Azóta együtt vagyunk.

-         Ennek mennyi ideje? – kérdeztem közbe.

-         Két és fél éve – felelte Nasir.

-         Gratulálok Önöknek. Nem lehet könnyű egy ilyen bigott világban fenntartani a kapcsolatukat.

-         Minek csináljunk titkot belőle? – vont vállat Agron. – Ezek vagyunk mi, és senkinek semmi köze ahhoz, mit csinálok a házamban, és kivel. A munkában mindketten maximálisan helytállunk, senkinek nem lehet ránk egy rossz szava sem.

-         Egyszer sem érték bántások Önöket? – Elsősorban az alacsonyabb férfitól vártam választ, s Agron hagyta is, hogy beszéljen.

-         Egyszer-kétszer beszólnak ugyan – kezdte habozva -, de miután rájönnek, hogy semmit nem érnek el azzal, ha felhúznak, tovább állnak.

-         Lenyűgözően kezelik ezt a helyzetet – mosolyogtam rájuk. Az első foglalkozás alkalmával még nem tudtam felállítani a diagnózist, aztán viszont addig-addig gondolkodtam, amíg rá nem leltem a dolog nyitjára. Ezt szándékoztam kiaknázni a második ülésen, ha Agron kegyeskedett volna megérkezni.

-         Nem kér esetleg egy kis kávét, vagy teát? – kérdeztem az egyre idegesebb férfitól.

-         Köszönöm, nem.

-         Ha gondolja, beszélgethetünk, amíg a partnere be nem fut. – Felpillantott rám.

-         Szabad ezt? Párterápiára jöttünk, végül is.

-         Úgy beszélgetünk, mint két ismerős. Nem elemzem ki a szavait, ha úgy kívánja. – A kezeit kezdte bámulni. – Viszont elmondhatom, amit majd Agronnal is közölni fogok.

-         Mi volna az?

-         Önt bántja valami. – Halványan elmosolyodott.

-         A múlt héten már rámutatott, hogy nem egyszerű a helyzetünk.

-         Oh, nem, Önnek nem ebből adódik a gondja. – Összekulcsoltam a kezem az ölemben. – Elmesélné nekem, mit érzett, amikor először meglátta a párját?

-         Ez fontos?

-         Számomra igen, és úgy gondolom, Önnek is megmagyarázhat pár dolgot, ha visszaemlékszik a kezdetekre. – Nasir hátrasimította egészen hosszú haját, majd sóhajtott.

-         Úgy kezdődött, ahogy Agron elmondta. Munkára jelentkeztem a Blood and Sand céghez, ahol fegyvereket gyártanak a katonaság számára. Többed-magammal várakoztam egy hatalmas tanácsteremben, mikor belépett Agron, és egy másik férfi, akinek a neve Crixus. Végigmértek minket, kérdezgettek pár dolgot, aztán a húsz jelentkező felét hazaküldték. Maradtunk tízen. Megint kérdezgettek, de hozzám mindig Crixus jött oda, Agron még csak felém sem nézett. Úgy vettem észre, nem vagyok szimpatikus neki, és már el is temettem ezt a munkát, de végül felvettek. És amin a legjobban meglepődtem, az az volt, hogy félig-meddig Agron lett a főnököm. Ki kellett próbálnom a félkész fegyvereket, lejegyezni, hogy mi nem működik megfelelően, aztán visszaküldeni a gyártósorra. Hetekig alig találkoztam valakivel, mármint a főnökség részéről, de aztán egyszer, mikor épp egy régi antik kardot próbáltam ki – néha múzeumok és gyűjtők is elküldték a szerzeményeiket átvizsgálásra -, bejött a terembe a tulajdonos. Hallottam már pletykákat arról, hogy milyen kemény fickó, és akkor rájöttem, hogy igazik van. Spartacus kimagasló vezető volt, és ezt tudta is magáról. Agron is vele jött, és felém mutatott. Azt hiszem, akkor néztünk egymás szemébe először. – Elmosolyodott, s kinézett az ablakon a sötétségbe. – Félnem kellett volna tőle, mert csaknem két fejjel magasabb volt nálam, és az izmai arról tanúskodtak, hogy bármikor szét tudná roppantani a gerincemet. Mégis valamilyen megmagyarázhatatlan okból biztonságban éreztem magam mellette. Szóval bemutatott a nagyfőnöknek, aki azt mondta, hallotta, hogy én vagyok az újoncok közül a legjobb. Erről nem tudtam semmit, így csak megköszöntem, hogy adtak egy esélyt. És aztán kibökte, amiért igazából megkeresett: Agron elutazik egy nagyon drága fegyvergyűjteményért, és kell valaki, aki elkíséri a csapatból. Valaki, aki meg tudja állapítani, milyen szintű felújítást igényelnek majd az egyes darabok. Rám gondoltak. Azonnal igent mondtam, mert kellett a pénz, és amúgy is, egy ideje nem tettem ki a lábam a városból. Az út alatt… történt… a dolog. – Elpirult. – Nem hittem, hogy tetszhetem egy olyan férfinak, mint Agron, de már az első éjszakán sem hagyott kétséget afelől, hogy mit is akar.

-         És mit akart? – szólaltam meg rekedten.

-         Engem. Engem akart. És meg is kapott. – Nasir a szemembe nézett. – Ennyi. – Kényelmesebb testhelyzetet kerestem.

-         Mit gondol, Agron szereti birtokolni a dolgokat?

-         Azt hiszem, igen.

-         Mondana példát? – Elgondolkodott.

-         Az autójára nagyon vigyáz – kezdte töprengve. – Senki más nem vezetheti rajta kívül. Szereti, ha minden rendezetten megy körülötte.

-         Szereti… irányítani az embereket?

-         Elég sok ember dolgozik alatta, így ez elkerülhetetlen.

-         Ez nem válasz a kérdésemre – mutattam rá kedvesen. – Akkor máshogy közelítem meg. Vannak otthon alkalmazottai?

-         Igen.

-         Hogy bánik velük? – Nasir vállat vont.

-         Rendes velük. Még egyszer sem hallottam, hogy kiabált volna.

-         Hány alkalmazottról tud?

-         Van egy szakácsnő, egy komornyik, és egy kertész. Háromról tudok.

-         Milyen régen vannak ott?

-         A szakácsnő már ott volt, mikor én beköltöztem… Együtt élünk – tette hozzá. – A másik két férfi azonban csak pár hónapja jött. – Összeráncolta a homlokát. – Nem rémlik, hogy elbocsátott volna bárkit is, de ha új alkalmazottakat vett fel, akkor nyilván így volt.

-         Megtudhatom, hogy besegít-e otthon?

-         Eddig nem volt rá szükség.

-         A bevásárlásból sem veszi ki a részét? – Nasir megsértődött.

-         Hova akar kilyukadni ezekkel a kérdésekkel? – Előre dőltem.

-         Az imént azt kérdeztem, Agron szeret-e irányítani, amire Ön nem adott nekem egyértelmű feleletet. Így tehát megpróbáltam leszűrni ezt abból, ahogy az alkalmazottaival viselkedik. Nem engedi meg, hogy fizessen a rezsibe?

-         Nem, de…

-         Ha éterembe mennek, mindig ő fizet?

-         Igen. Azonban…

-         Kinyitja Ön előtt az ajtót?

-         Hagyja abba! – kiáltott rám, s felpattant. Hosszú haja lebegett mögötte. – Mit akar ezzel? Mit számít, hogy fizetek-e a rezsibe, hogy bevásárolok-e, hogy én fizetem-e a saját vacsorámat? Ez egy kapcsolatban teljesen elfogadható, nem?

-         Ezek szinte jelentéktelen dolgok, Nasir – magyaráztam türelmesen. – De ezekből az apró dolgokból áll össze a nagy egész, vagyis az Önök kapcsolata. És úgy hiszem, itt kell keresnünk az Ön elégedetlenségének a forrását. – Elkerekedtek a szemei.

-         Ezt nem értem. – Nyitottam a számat, hogy folytassam, de megrezdült a zsebében lévő mobiltelefon.

-         Agron azt üzeni, nem tud jönni. – A férfi csalódottan huppant vissza a kanapéra. – Nem tehetnénk úgy, mintha ez a mai foglalkozás meg sem történt volna?

-         Tehetünk úgy – bólintottam. – De nem biztos, hogy Önnek ettől jobb lesz.

-         Szeretem Agront – mondta komolyan.

-         Ebben sohasem volt okom kételkedni.

-         Akkor azt hiszi, ő nem szeret engem? – kérdezte kihívóan.

-         Nem. Világos, hogy Ő is szereti magát.

-         Akkor meg mi a probléma? – tárta szét a karját. – Tudja, mit? Erre majd válaszolhat a következő alkalommal. – Felállt, magára vette a zakóját, majd előhalászta a tárcáját. Elgondolkodva mondta: - Ezt most én fizetem ki, saját magamért. – Átadta az összeget. – Köszönöm.

-         Szívesen.

Néztem, ahogy kikocog a kocsijához – egy teljesen új Audi volt -, s elhajt. Megdörzsöltem a szemem, s arra gondoltam, milyen jó, hogy vége a napnak.

Nasir ma feltárta előttem megismerkedésük körülményeit, s arra kellett rájönnöm, hogy bizony Agron kiválasztotta őt. Végigmustrált pár fiatal és helyes fiatalembert, aztán rábökött egyre; ő volt Nasir. Agron eleinte talán nem tudta pontosan megmagyarázni még magának sem, hogy mit akar a másiktól, ez azonban azon a bizonyos úton egyértelművé vált: birtokolni akart, s valljuk be, Nasir esetében könnyű dolga volt. A férfi még sohasem kötődött igazán senkihez, családját rég elvesztette, s örömmel fogadta egy befolyásos illető közeledését. A szerelmükben nincs okom kételkedni, azonban ezt az érzést nagyon hamar megfertőzheti Agron birtoklási kényszere. Nasir talán nem tudja, honnan ered a probléma, azt viszont érzi, hogy sötét fellegek gyülekeznek. És ehhez semmi köze annak, hogy mindketten férfiak.

Agron: ha a következő alkalommal sem jelenik meg, én magam fogom felkeresni az irodájában. Talán a távolmaradásával akart tiltakozni a terápia ellen?

Nasir: ha szerencsém van, nem repül ki a fejéből a mai beszélgetésünk. Mostantól két dolgot tehet: vagy csendben meglapul, és folytatja az életét ott, ahol abbahagyta, vagy pedig szembeszáll kedvesével.

Teendők: növelni Nasir önbizalmát; elérni, hogy Agron is akarjon beszélni a gondokról.

Hm, lássuk csak. Nem ma lesz véletlenül a War of the Damned következő része?