Terápia - Péntek

Péntek, 20:00, Castiel

„Vezekelnem kell.”

Aznap estére semmit nem terveztem. Arra gondoltam, veszek egy forró fürdőt, esetleg olvasok, vagy megnézem a Supernatural aktuális részét, de alig nyolc óra után kopogás szakított ki a gondolataimból. Nem a házam ajtaja felől jött a zaj, hanem a rendelő felől, így először azt hittem, valamelyik betegemnek van szüksége sürgős tanácsadásra. Felkaptam egy pulóvert, felkapcsoltam a villanyt, majd ajtót nyitottam. Azt hiszem, sosem lepődtem még meg jobban, mint akkor.

-          Jó estét! – köszönt félszegen a bőrig ázott férfi. – Ön a terapeuta?

-          Igen, én vagyok. Elnézést, talán bejelentkezett, és elfelejtkeztem róla? – Megrázta a fejét, fekete tincsei közül záporoztak az esőcseppek.

-          Nem, én, hogy úgy mondjam, váratlanul érkeztem. Isten segedelmével.

-          Értem. Kérem, fáradjon be, és melegedjen meg! Azonnal hozok egy törülközőt, és… - De mire kimondtam, a férfi már csont száraz volt. Pislogtam kettőt, aztán bezártam az ajtót. – Foglaljon helyet. – A középmagas idegen hanyagul leült a kanapéra, s várakozóan tekintett fel rám csodálatosan kék szemeivel. Majdnem bele is feledkeztem, de aztán én is lehuppantam a fotelba. – Nos, mi szél hozta erre Mr… - Jelentőségteljes csöndet tartottam.

-          Castiel.

-          Castiel? Milyen érdekes név. – Bár igazából a héten elég sok érdekes névvel volt dolgom.

-          A Constantin egyik változata.

-          Óó, már értem.

-          Azt jelenti, a „csütörtöki nap angyala”.

-          Igazán érdekes! És Ön próbál igazodni ehhez a névhez?

-          Milyen értelemben?

-          Feddhetetlen életet él? – Félrebillentette a fejét.

-          Még érintetlen vagyok. – Éreztem, hogy kicsit elpirulok.

-          Igen, ez is hozzá tartozhat. –Megköszörültem a torkom. – Mivel foglalkozik?

-          Segítek… az embereknek.

-          Egy karitatív szervezetnél? – Ezt látszólag nem értette. – Meséljen magáról, kérem. Miért látogatott meg? Ha szeret segíteni az embereken, és nem él bűnös életet, akkor miért lenne szüksége egy olyan ember tanácsára, mint én? – Castiel előre hajolt, ujjait összeérintette.

-          Atyám azért küldött ide, hogy segítsek az embereken és a társaimon, de elbuktam. Hatalmas hibát vétettem, amiért meg kellett fizetnem.

-          Tehát az apja megbüntette egy hibáért?

-          Igen.

-          Elnyerte már a bocsánatát? – Szomorkás mosoly jelent meg az arcán.

-          Nem tudom. Azóta nem érintkeztem vele.

-          Haragszik rá azért, amiért megbüntette?

-          Soha nem haragudnék rá. – Apakomplexus, de még milyen.

-          Erős kézzel bánik Önnel?

-          Mindenkivel erős kézzel bánik.

-          Tehát Önt nem bünteti vagy tünteti ki jobban, mint másokat?

-          Nem én vagyok a kedvence – felelte habozva -, de nem is én okozom neki a legtöbb gondot.

-          Vannak testvérei?

-          Igen. Elég sokan.

-          Az édesanyja?

-          Eltávozott.

-          Az édesapja egymaga nevelte fel a gyermekeit?

-          Többé-kevésbé. Vannak páran, akik elszöktek, vannak, akik hozzám csatlakoztak itt, és vannak olyanok, akik… sokkal nagyobb büntetést álltak ki, mint én. – A szeme elé tette a kezét egy pillanatra. Úgy láttam, a vállai előre buktak, mintha hatalmas súly nyomná őket.

-          Ki ajánlott engem?

-          Az egyik fivérem.

-          Ő talán az egyik betegem?

-          Nem. De már hallott magáról. Lényeges ez?

-          Egyáltalán nem, csupán szeretnék valamerre elindulni. Tehát az édesanyja meghalt, az édesapja vasszigorral nevelte Önt és a testvéreit. Néhányuknak ez nem tetszett, így elmenekültek.

-          Igen – bólintott bizonytalanul. Lehunytam a szemem egy pillanatra. Nem akartam felhúzni magam, de péntek este volt, és ez a férfi nehéz esetnek bizonyult. – Sajnálom. – Kipattant a szemem, s láttam, hogy engem vizsgálgat.

-          Parancsol?

-          Ideges lett miattam.

-          Honnan veszi? – Vállat vont.

-          Mondtam, hogy segítek az embereken.

-          Itt most nekem kell segítenem Önön.

-          Megpróbálhatja.

-          Van… valaki az életében?

-          Elég sokan vannak az életemben.

-          Úgy értem egy olyan valaki, aki segít magának, és nem feltétlenül vár viszonzást.

-          Nincs. – Ledöbbentem.

-          Biztosan?

-          Igen. Engem csak akkor hívnak, ha segítségre van szükségük. – Kezdtem sajnálni ezt a jótét lelket. Mikor erre gondoltam, a férfi halványan elmosolyodott, de nem szólt.

-          De csak vannak barátai? A rokonain kívül valaki, aki megérti, mit miért tesz.

-          Vannak olyan személyek, akiket akár a barátaimnak is tekinthetnék.

-          És mi akadályozza meg benne?

-          Cserbenhagytam őket. – A szemembe nézett. – Nem voltam ott, mikor kellett volna, és így majdnem meghaltak. De én csak azt tettem, amit a testvéreim parancsoltak!

-          Akkor nem az apja?

-          Atyám talán már nem is él! – mondta elkeseredetten, s felpattant. Minden mozdulata kicsit kapkodó volt, mintha maga sem tudná, mit akar tenni. Mintha félne a saját testétől, mintha nem tudná irányítani. Úgy járkált az ablak előbb, mint egy sebesült madárka.

-          Kérem, fejtse ki ezt bővebben. – Végigszántott a haján, s ezen ő maga is meglepődött. Valószínűleg ösztönös reakció volt.

-          Miután idejöttem atyám parancsából, az egyik bátyám vett a… szárnyai alá. – Itt halványan elfintorodott. – Uriel kapcsolatban állt Atyánkkal, s azt állította, tőle kapja az utasításokat, amiket végre kellett hajtanunk. De hazudott. – Visszaült a kanapéra. – Megöltem. – Ez volt ám az igazi arcul csapás! Egy gyilkos van a házamban! De, várjunk csak, talán nem fizikális megölésre gondolt, hanem lelkire.

-          Megölte?

-          Ledöftem egy ezüst pengével. – Ah, nem, ez sajnos fizikai tett volt. – Nem kell tartania tőlem – mondta, mikor észrevette, hogy feszengek. – Maga jó ember, Istenfélő. Nem fogom bántani.

-          Megnyugtató – szaladt ki a számon. – Folytassa!

-          Kételkedni kezdtem Uriel szavában. Megtudtam, hogy a saját maga parancsait követte, és semmibe vette az eskünket. A halála után elindultam, hogy megkeressem Atyámat, de eltűnt. Sehol nem találtam. – Teljesen kétségbe volt esve. – Vétkeztem, amikor kételkedni kezdtem. Atyám azt mondta, szeressek minden embert a saját testvéremként, és védjek meg mindenkit, de… kudarcot vallottam. Démoni alakokkal szövetkeztem, hazudtam és becsaptam a barátaimat, akik talán soha nem bocsátanak meg nekem.

-          Mivel úgy látom, Ön mélyen vallásos, bizonyára tisztában van vele, hogy Isten mindig megbocsát. – Keserűen felnevetett. Kirázott a hideg tőle.

-          Hát persze! Én is így gondoltam korábban, de ma már semmiben sem vagyok biztos. Kételkedem. Érzéseim vannak. Gondolkodom. A saját fejem után megyek, és ez megengedhetetlen.

-          De hát…

-          Sajnálom! – pattant fel. – Nem tud segíteni.

-          Azért hagyhatná, hogy megpróbáljam – álltam fel én is dacosan.

-          Ön egy kivételes ember, doktor – lépett közelebb, s kék tekintetét az enyémbe fúrta. – Az egyik legnemesebb hivatás az Öné, és lelkiismeretesen végzi. Talán kijár magának egy kis pihenés.

-          Mégis miről…

A következő pillanatban a homlokomhoz érintette két ujját, és…