Subscribe:

Labels

2013. július 12., péntek

Terápia - Péntek




Péntek, 20:00, Castiel

„Vezekelnem kell.”


Aznap estére semmit nem terveztem. Arra gondoltam, veszek egy forró fürdőt, esetleg olvasok, vagy megnézem a Supernatural aktuális részét, de alig nyolc óra után kopogás szakított ki a gondolataimból. Nem a házam ajtaja felől jött a zaj, hanem a rendelő felől, így először azt hittem, valamelyik betegemnek van szüksége sürgős tanácsadásra. Felkaptam egy pulóvert, felkapcsoltam a villanyt, majd ajtót nyitottam. Azt hiszem, sosem lepődtem még meg jobban, mint akkor.

-          Jó estét! – köszönt félszegen a bőrig ázott férfi. – Ön a terapeuta?
-          Igen, én vagyok. Elnézést, talán bejelentkezett, és elfelejtkeztem róla? – Megrázta a fejét, fekete tincsei közül záporoztak az esőcseppek.
-          Nem, én, hogy úgy mondjam, váratlanul érkeztem. Isten segedelmével.
-          Értem. Kérem, fáradjon be, és melegedjen meg! Azonnal hozok egy törülközőt, és… - De mire kimondtam, a férfi már csont száraz volt. Pislogtam kettőt, aztán bezártam az ajtót. – Foglaljon helyet. – A középmagas idegen hanyagul leült a kanapéra, s várakozóan tekintett fel rám csodálatosan kék szemeivel. Majdnem bele is feledkeztem, de aztán én is lehuppantam a fotelba. – Nos, mi szél hozta erre Mr… - Jelentőségteljes csöndet tartottam.

-          Castiel.
-          Castiel? Milyen érdekes név. – Bár igazából a héten elég sok érdekes névvel volt dolgom.
-          A Constantin egyik változata.
-          Óó, már értem.
-          Azt jelenti, a „csütörtöki nap angyala”.
-          Igazán érdekes! És Ön próbál igazodni ehhez a névhez?
-          Milyen értelemben?
-          Feddhetetlen életet él? – Félrebillentette a fejét.
-          Még érintetlen vagyok. – Éreztem, hogy kicsit elpirulok.
-          Igen, ez is hozzá tartozhat. –Megköszörültem a torkom. – Mivel foglalkozik?
-          Segítek… az embereknek.
-          Egy karitatív szervezetnél? – Ezt látszólag nem értette. – Meséljen magáról, kérem. Miért látogatott meg? Ha szeret segíteni az embereken, és nem él bűnös életet, akkor miért lenne szüksége egy olyan ember tanácsára, mint én? – Castiel előre hajolt, ujjait összeérintette.

-          Atyám azért küldött ide, hogy segítsek az embereken és a társaimon, de elbuktam. Hatalmas hibát vétettem, amiért meg kellett fizetnem.
-          Tehát az apja megbüntette egy hibáért?
-          Igen.
-          Elnyerte már a bocsánatát? – Szomorkás mosoly jelent meg az arcán.
-          Nem tudom. Azóta nem érintkeztem vele.
-          Haragszik rá azért, amiért megbüntette?
-          Soha nem haragudnék rá. – Apakomplexus, de még milyen.
-          Erős kézzel bánik Önnel?
-          Mindenkivel erős kézzel bánik.
-          Tehát Önt nem bünteti vagy tünteti ki jobban, mint másokat?
-          Nem én vagyok a kedvence – felelte habozva -, de nem is én okozom neki a legtöbb gondot.
-          Vannak testvérei?
-          Igen. Elég sokan.
-          Az édesanyja?
-          Eltávozott.
-          Az édesapja egymaga nevelte fel a gyermekeit?
-          Többé-kevésbé. Vannak páran, akik elszöktek, vannak, akik hozzám csatlakoztak itt, és vannak olyanok, akik… sokkal nagyobb büntetést álltak ki, mint én. – A szeme elé tette a kezét egy pillanatra. Úgy láttam, a vállai előre buktak, mintha hatalmas súly nyomná őket.

-          Ki ajánlott engem?
-          Az egyik fivérem.
-          Ő talán az egyik betegem?
-          Nem. De már hallott magáról. Lényeges ez?
-          Egyáltalán nem, csupán szeretnék valamerre elindulni. Tehát az édesanyja meghalt, az édesapja vasszigorral nevelte Önt és a testvéreit. Néhányuknak ez nem tetszett, így elmenekültek.
-          Igen – bólintott bizonytalanul. Lehunytam a szemem egy pillanatra. Nem akartam felhúzni magam, de péntek este volt, és ez a férfi nehéz esetnek bizonyult. – Sajnálom. – Kipattant a szemem, s láttam, hogy engem vizsgálgat.
-          Parancsol?
-          Ideges lett miattam.
-          Honnan veszi? – Vállat vont.
-          Mondtam, hogy segítek az embereken.
-          Itt most nekem kell segítenem Önön.
-          Megpróbálhatja.

-          Van… valaki az életében?
-          Elég sokan vannak az életemben.
-          Úgy értem egy olyan valaki, aki segít magának, és nem feltétlenül vár viszonzást.
-          Nincs. – Ledöbbentem.
-          Biztosan?
-          Igen. Engem csak akkor hívnak, ha segítségre van szükségük. – Kezdtem sajnálni ezt a jótét lelket. Mikor erre gondoltam, a férfi halványan elmosolyodott, de nem szólt.
-          De csak vannak barátai? A rokonain kívül valaki, aki megérti, mit miért tesz.
-          Vannak olyan személyek, akiket akár a barátaimnak is tekinthetnék.
-          És mi akadályozza meg benne?
-          Cserbenhagytam őket. – A szemembe nézett. – Nem voltam ott, mikor kellett volna, és így majdnem meghaltak. De én csak azt tettem, amit a testvéreim parancsoltak!
-          Akkor nem az apja?
-          Atyám talán már nem is él! – mondta elkeseredetten, s felpattant. Minden mozdulata kicsit kapkodó volt, mintha maga sem tudná, mit akar tenni. Mintha félne a saját testétől, mintha nem tudná irányítani. Úgy járkált az ablak előbb, mint egy sebesült madárka.

-          Kérem, fejtse ki ezt bővebben. – Végigszántott a haján, s ezen ő maga is meglepődött. Valószínűleg ösztönös reakció volt.
-          Miután idejöttem atyám parancsából, az egyik bátyám vett a… szárnyai alá. – Itt halványan elfintorodott. – Uriel kapcsolatban állt Atyánkkal, s azt állította, tőle kapja az utasításokat, amiket végre kellett hajtanunk. De hazudott. – Visszaült a kanapéra. – Megöltem. – Ez volt ám az igazi arcul csapás! Egy gyilkos van a házamban! De, várjunk csak, talán nem fizikális megölésre gondolt, hanem lelkire.

-          Megölte?
-          Ledöftem egy ezüst pengével. – Ah, nem, ez sajnos fizikai tett volt. – Nem kell tartania tőlem – mondta, mikor észrevette, hogy feszengek. – Maga jó ember, Istenfélő. Nem fogom bántani.
-          Megnyugtató – szaladt ki a számon. – Folytassa!
-          Kételkedni kezdtem Uriel szavában. Megtudtam, hogy a saját maga parancsait követte, és semmibe vette az eskünket. A halála után elindultam, hogy megkeressem Atyámat, de eltűnt. Sehol nem találtam. – Teljesen kétségbe volt esve. – Vétkeztem, amikor kételkedni kezdtem. Atyám azt mondta, szeressek minden embert a saját testvéremként, és védjek meg mindenkit, de… kudarcot vallottam. Démoni alakokkal szövetkeztem, hazudtam és becsaptam a barátaimat, akik talán soha nem bocsátanak meg nekem.
-          Mivel úgy látom, Ön mélyen vallásos, bizonyára tisztában van vele, hogy Isten mindig megbocsát. – Keserűen felnevetett. Kirázott a hideg tőle.
-          Hát persze! Én is így gondoltam korábban, de ma már semmiben sem vagyok biztos. Kételkedem. Érzéseim vannak. Gondolkodom. A saját fejem után megyek, és ez megengedhetetlen.
-          De hát…
-          Sajnálom! – pattant fel. – Nem tud segíteni.
-          Azért hagyhatná, hogy megpróbáljam – álltam fel én is dacosan.
-          Ön egy kivételes ember, doktor – lépett közelebb, s kék tekintetét az enyémbe fúrta. – Az egyik legnemesebb hivatás az Öné, és lelkiismeretesen végzi. Talán kijár magának egy kis pihenés.
-          Mégis miről…

A következő pillanatban a homlokomhoz érintette két ujját, és…

4 megjegyzés :

Zsanett írta...

Castiel! *örömtánc a házban* igazából már a Terápia kezdete óta olvaslak, de eddig még nem kommenteltem, amit sajnálok mert nagyon jók lettek az írásaid (Stiles története nagyon megfogott, Arthurt hitelesen hoztad, Sherlock egy kicsit furcsa de még is Sherlockos lett, de összességében imádtam az összeset) és az is külön tetszik, hogy mindig beleírod a sorozatok címét a fic-eidbe :D Castielről: Amikor olvastam a sorait, a fogalmazás rá emlékeztetett. és hát igen, valószínűleg ha nem törli az illető emlékeit egy ilyen beszélgetés után abból bajok lesznek. (A sebesült madárkás rész nagyon cuki volt *.*) Egyébként nagyon jól alakítod a pszichológust, (sok könyvet olvasok ilyen témában) és átfogó ábrázolást adsz egy-egy karakter személyiségéről. (bár néhol nekem túl keresztény volt cas szövege, dean-ék lazábbá tették, bár ez személyes véleményem) Nagyon tetszik a sorozatod, és remélem még sokáig folytatod :D

Valerin írta...

Szia! Vélemény! *vigyorog* Nagyon szépen köszönöm, örülök, hogy tetszenek a novellák. Igyekszem elkapni a karaktereket, bár Sherlockot nem sikerült, ezt belátom. A címeket viccnek szánom, ezzel akarom jelezni, hogy a valóságban vagyunk. A sebesült madárkás dolog egy másik történetből jött, ott olyasmit írtak, hogy úgy járkál a földön, mint egy madár, aki sokat repült a magasban.:) Talán kissé vallásos lett, de igazság szerint még nem döntöttem el, időben hová is akarom ezt rakni. Ötödik, hatodik évad? Nem tudom, csak arra akartam koncentrálni, hogy kifejezzem, Castiel mennyire rosszul érzi magát. Köszönöm szépen a véleményt, remélem, még találkozunk.:)

Raistlin írta...

Nagyon érdekes történet volt - a dialógusaid mesteriek, peregnek és ropognak, és a leírások szinte már feleslegesnek tűnnek. Gondolkoztál már azon, hogy forgatókönyv vagy dráma formájában írj meg egy ficet?

Valerin írta...

Kedvesem! Először is, köszönöm, hogy szakítottál időt erre a kis semmiségre.:) Nagyon szeretem írni a párbeszédeket, és néha el is szalad velem a ló, ezt megkaptam már párszor. Szerintem a forgatókönyvhöz nem lennék elég jó, mert azért a leíró részeknek is a szerelmese vagyok. Köszönöm szépen, hogy javasoltad.:):)

Megjegyzés küldése