Terápia - Sherlock

Szerda délután hatalmas eső zúdult a városra, és olyan sötét volt, mintha december lenne. A terápiás szobába menet is villanyt kellett kapcsolnom, ha látni is akartam valamit. Mikor fény öntötte el a helyiséget, felsikítottam.

-         Jézusom! Mr. Holmes… Sherlock. Elnézést.

-         Semmi gond – mondta a férfi a kanapén ücsörögve. A szívemre szorítottam a kezem, bár nem akartam kimutatni, mennyire megijedtem.

-         Hogy jutott be?

-         Nem haladta meg a képességeimet.

-         Ez magánlaksértés.

-         Ön technikailag nem lakik itt – biccentette félre a fejét -, így ez nem tekinthető lakásnak. – Megnyaltam az ajkam, majd leültem a fotelba.

-         Minek köszönhetem a látogatást? Ha jól emlékszem, a múlt héten közölte, hogy többé nem jön.

-         Ki akartam mozdulni, és maga nem tűnt rosszabb választásnak, mint az összes többi lehetőség. – Hátradőltem, s végigmértem a férfit. A haja szépen göndörödött és nem volt vizes, tehát a zivatar előtt kellett ideérnie. A kabátja felakasztva lógott a fogason, a lila ing frissen vasaltnak tűnt, a fekete nadrág úgyszintén. A cipő kibokszolva. – A külsőm alapján akarja felállítani a diagnózist?

-         Megpróbálom - vontam vállat. – Az első találkozásunk alkalmával szétszórt volt és hanyag, amire nem büszke. Most ennek az ellenkezőjét látom, ami jelenthetné azt is, hogy összeszedte magát.

-         De… - kezdte somolyogva, mert láthatta rajtam, hogy még nem fejeztem be.

-         De csak áltatja magát. Ön nincs jól. – Sherlock nem lepődött meg a kijelentésemen, csupán összeillesztette az ujjait.

-         Megmutatom, hogy csinálja ezt egy profi, rendben? – Végigmért. – A ruhái tiszták és rendezettek, látszik, hogy ad a külsejére. A délelőtti foglalkozások valamelyikén azonban egy dühös beteg magának esett, s összegyűrte az inge gallérját. – Kinyújtottam a nyakam, de nem érintettem meg a gallért. Elmosolyodott. – Az utóbbi időben sokat fogyott, de nem volt ideje új nadrágot venni, ez viszont lötyög magán, hiába használ övet. A körme festetlen, de az ujján maradt egy piros folt, tehát nemrégiben kifestette a körmét, aztán el is távolította. Egy rosszul sikerült randevúra tippelek, mondjuk szombaton. Azért akar kényszeresen és megszállottan segíteni másokon, mert önmagán nem tud. És most maga jön.

Megköszörültem a torkom, s kipislogtam a könnyeket a szememből.

-         Ön a múlt héten olyasmiket mondott el nekem, amit senki másnak, s ettől megrémült. Eldöntötte, hogy visszaveszi azt a rideg álarcot, amit mindig is viselt, s ehhez hozzácsapta még a kielemzésemet is, ami minden ponton megállta a helyét, egyetlen dolgot kivéve. – Elmosolyodtam. – A randevú igenis jól sikerült. – Összekulcsoltam a kezem a térdemen. – Mi a helyzet az elhalasztott esküvővel?

-         Szombaton tartják – sziszegte felém, de nem tudtam, emiatt dühös-e, vagy mert nem tudott megtörni a szavaival.

-         Mit akar tenni?

-         Még nem tudom pontosan.

-         Beszélt Johnnal az érzéseiről?

-         Természetesen nem – felelte flegmán, s elfordította a fejét.

-         Ő megismételte a korábbi kijelentését?

-         A munkán kívül nemigen áll szóba velem.

-         Együtt dolgoznak? – lepődtem meg.

-         Nyilvánvalóan.

-         Nos, mivel nem vagyok zseni, nekem nem volt nyilvánvaló. – Sherlock megszívta az alsó ajkát. – Azt hiszem, el kellene mesélnie, hogy találkoztak. Hogy mi vezetett ahhoz, hogy leugrott miatta a tetőről.

-         Miből gondolja, hogy képes lesz megérteni? – nézett rám kihívóan.

-         Megpróbálom – vontam vállat ismét.

Sherlock összeszűkült szemmel tanulmányozott. Amit lehetett, már megtudott az öltözékemből és a külsőmből, de az érzéseimhez nem tudott hozzáférni. El kellett fogadnia, hogy ez már az én szakterületem, de összezavarta, hogy nem voltam erőszakos. Nem követeltem, hogy mondjon el mindent, ugyan akkor érdektelen sem voltam. Rábíztam a döntést, kérés nélkül átengedtem az irányítást, mert reméltem, hogy ez valamennyire zavarba hozza.

-         Egy kollégám mutatott be minket egymásnak – kezdte monoton hangon. – Lakótársat kerestem, John pedig akkor tért vissza a frontról.

-         Katona? – kérdeztem közbe, s már vártam a nyilvánvaló választ.

-         Katonaorvos – felelte Sherlock. – Megsérült a válla, és sántított is, de ennek nem testi okai voltak. Neki lakás kellett, nekem egy társ. Beköltözött. Mivel nem lett rosszul egy hulla látványától, magammal vittem, mikor egy-egy gyilkossághoz riasztottak. Nem, nem vagyok rendőr – mondta, mielőtt kinyithattam volna a szám. – Tanácsadó nyomozó vagyok. Az egyetlen és a legjobb.

-         Ez nagyon érdekes – szólaltam meg, mire nyilvánvalóan megforgatta a szemét. – John tehát minden lehetséges módon a társa lett. Előbb lakó – majd munkatárs, később pedig…

-         Soha nem történt köztünk semmi – mondta Sherlock indulatosan. – Miért akartam volna elrontani a dolgokat?

-         Sherlock, maga akár akarta, akár nem, kötődni kezdett Johnhoz, és ez másoknak is feltűnt. A doktor megérkezéséig úgy dolgozott, mint egy gép, nem érdekelte senki és semmi. Aztán John finoman állított a műszerein, és Ön érezni kezdett. Kedvesebb lett azokhoz az emberekhez, akik semmit nem jelentettek magának, s mindezt azért, hogy a doktor ne csalódjon.

-         Nagyon elmés következtetés – jegyezte meg gúnyosan.

-         De nem tagadhatta meg önmagát teljesen – folytattam zavartalanul. – Nem hagyhatta, hogy valaki más fontosabb legyen az életében, mint saját maga. Ezért elmenekül.

-         Ha nem teszem, John halt volna meg! – csattant fel, de nem volt dühös.

-         Nem tudhatjuk, mi történt volna. Maga azokban a napokban közelebb került Johnhoz, nem igaz? – Kinézett az ablakon. – Az a lehetőség, hogy esetleg elveszíti, felszínre hívta a valódi érzéseit. Miért nem mondta meg neki? – Erőtlenül felnevetett.

-         Moriarty azért akart végezni vele, mert a barátomnak tekintette. Maga szerint mit tett volna, ha rájön, hogy… - Megcsóválta a fejét.

-         John nem hallott Önről évekig. Sőt, abban a tudatban élt, hogy maga meghalt. Ön mit csinált ezalatt?

-         Bujkáltam és nyomoztam. És messziről szemmel tartottam.

-         Hol volt akkor, amikor John megismerkedett a menyasszonyával? – Sherlock összepréselte a száját.

-         Ott voltam – válaszolta halkan. – Láttam mindent, de még… nem térhettem vissza.

-         Az időzítése viszont azt feltételezi, hogy pontosan így tervezte a dolgot – jegyeztem meg. – A nagy belépő a legénybúcsún. John nem bírja az italt, de akkor szinte kötelező volt berúgnia, s Ön ezt felhasználta, hogy még jobban összezavarja. Én a maga helyében azt az időpontot választottam volna, mikor a pap megkérdezi, van-e valakinek ellenvetése.

-         Maga azt hiszi, ez egy vicc? – pattant fel. – Az életemet kockáztattam érte…

-         És neki ezt honnan kellett volna tudnia? – kérdeztem közbe. – Tudatta vele akár egy szóval is, hogy mit érez? Nem. Amikor leugrott, John nagy valószínűséggel csak azt fogta fel, hogy magának egy ügy már megint fontosabb volt, mint ő. John nem olyan, mint maga, Sherlock – mondtam ezt úgy, mintha ismertem volna a férfit. A lelkem mélyén úgy éreztem, így is van. – Neki biztosan szüksége van arra, hogy szeressék, és hogy ezt ki is mutassák felé. – Az következő mondatom volt a kegyelemdöfés: És a menyasszonya ezt nyilvánvalóan meg is tette.

Sherlock persze nem értett egyet.

-         Szeretném, ha boldog lenne, de nem… vele. Ő csak visszafogná, belerángatná egy unalmas életbe, de John nem erre vágyik. – Fel – alá járkált. – Miután hazajött a frontról, rémálmok gyötörték, és bottal járt a sántítása miatt. Mellettem mindkettőről megfeledkezett. Én voltam az, aki célt adott neki, és még csak meg sem köszönte.

-         Elfogadta volna a háláját?

-         Nem. – Nyilván.

-         Szombatig nincs sok idege. Mit fog tenni? – tettem fel újra a kérdést, hátha más választ kapok.

-         John nem fogja elvenni, ha arra kérem – mondta magabiztosan. – Hozzám jobban kötődik, mint hozzá. Nem fogom engedni, hogy tönkretegye azt, amit közösen felépítettünk.

Sherlock alig öt perc múlva köszönés nélkül távozott, én meg hallgattam még egy darabig az esőcseppek kopogását, s arra gondoltam, John milyen szerencsés, hogy van valaki, aki ennyire akarja.