Subscribe:

Labels

2015. június 18., csütörtök

Veled és nélküled 11. fejezet


Az utolsó fejezet megérkezett.


11. fejezet: Veled vagy nélküled?


A délelőtt folyamán senki sem látogatott meg, de reméltem, hogy délután azért már lesz rám egy kis idejük. Tévedtem. Brian is csak este fél kilenc magasságában ugrott be.

 - Megyek a Babylonba. – Mondania sem kellett volna, láttam, hogy bulizáshoz van öltözve. – Hogy vagy?
 - Jól.
 - Helyes. – Megcsókolt. – Holnap találkozunk.


Megbántottam néztem, ahogy csukódik mögötte az ajtó. Még csak észre sem vette, hogy valaki más is megcsókolt rajta kívül! Pedig ezt már akkor is szóvá tette, mikor még nem is voltunk házasok. Már nem értettem semmit, komolyan, de mivel megfogadtam, hogy nem fogok nyavalyogni, így ezt az önmarcangolást azonnal abba is hagyhatom.

A péntek reggel már mozgalmasabb volt. Az orvos megengedte, hogy sétáljak a folyosón, aztán megvizsgált, és azt mondta, elmehetek.

Összepakoltam azt a pár cuccot, amit behoztam magammal, majd az ajtó felé fordultam, hogy induljak.


 - Ó, üdv – torpantam meg meglepetten.
 - Szia, Justin – mosolygott Carl. – Kiengedtek?
 - Igen.
 - Nos, azért jöttem, hogy felvegyem a vallomásodat az üggyel kapcsolatban. Mivel már jól vagy, azt hiszem, be kellene fáradnod a kapitányságra.
 - Hát persze. – A felrobbantásom ezek szerint csak egy ügy volt.


 - Nem, nem sejtettem, hogy nekem szánták a bombát – mondtam nyugodtam az engem faggató nyomozónak, aki sajnos nem Carl volt.
 - Tudatában volt Ön, mikor megismerkedett Mr. White-tal, hogy nős?
 - Nem, azt hittem, hogy homoszexuális.
 - Miből gondolta?
 - Egy melegbárban találkoztunk, és többször csókolóztunk is. – Ami nagyon jó volt.
 - Szeretkeztek is?
 - Igen. – De hogy jön ez most ide?
 - Melyikük volt az aktív fél?
 - Én.
 - Mindig?
 - Igen. – Nem volt ebben semmi meglepő, egyszerűen azt feltételeztem, hogy passzív. Bár túl jó pasi volt hozzá.


A férfi még fél órán keresztül kérdezősködött, aztán utamra engedett, miután belátta, hogy semmi érdemlegeset nem tudok mondani.

 - Remélem, nem viselt meg nagyon – lépett mellém Carl a folyosón.
 - Egy kicsit igen – vallottam be sóhajtva.
 - Elfuvarozlak, ahová gondolod.
 - Köszönöm az ajánlatot. Azt hiszem, a holmiijaim jelentős része még a szállodában van. – Korábban már kifizettem a szobát előre, nehogy kitegyék a ruháimat az utcára.


Carl azt mondta a hotel előtt, hogy megvár, én pedig bementem.

 - Mr. Taylor, a ruháit elvitték. – Elkerekedett a szemem.
 - Tessék? De, mégis ki?
 - Az úr azt állította, Önök házasok, és nála volt a szobakulcs is. – Brian? Hová vitte a cuccaimat?
 - Oké, köszönöm.
 - Szívesen.


Carl telefonon beszélt, mikor kiértem.

 - Igen, Debbie, minden rendben. – A nő neve hallatán megdobbant a szívem. – Justin épp most jött ki a szállodából, akarsz vele… Ó, nem? Rendben, akkor majd találkozunk. Csók. – Letette. – Mire jutottál?
 - Állítólag Brian elvitte a ruháimat.
 - Nos, ez logikus lenne.
 - Igen, de azért szólhatott volna nekem is róla. – Sóhajtottam. – Köszönöm, hogy elhoztál, innen gyalog folytatom.
 - Biztos?
 - Az orvos nem engedett volna el, ha nem lennék teljesen jól.
 - Igaz. Akkor vigyázz magadra.
 - Te is.


Ahogy a kocsi elhajtott, láthatóvá vált számomra az út másik oldala, ahol Ethen éppen egy sráccal smárolt, mindenki szeme láttára.

Gyorsan elfordultam, és miközben elindultam, imádkoztam, hogy ne vegyen észre.


 - Justin? – Ennyit az isteni segítségről.
 - Ethen, szia! Rég találkoztunk. – Ami alapból nem volt igaz, de mit mondhattam volna? Kösz, hogy világgá kürtölted, hogy megcsaltalak? Persze.
 - Igen, láttalak a riportom közben a stúdióban, de elrohantál, mielőtt beszélhettünk volna.
 - Egy barátommal voltam.
 - Értem. – Bizonytalanul rám mosolygott. – Remélem, nem bántottalak meg a nyilatkozatommal. Nem volt minden szavam igaz. Természetesen szerettelek – mondta gyorsan, mielőtt közbeszólhattam volna. – De a megcsalás az megcsalás. Viszont nem akartam magam…hm… besározni, hiszen valószínűleg a nép azt is nehezen fogadja el, hogy meleg vagyok, nem akartam ezt még a kicsapongásommal is tetézni. Téged viszont nem ismernek, és mivel alig nézel tévét, úgy számítottam, hogy tudomást sem szerzel róla. Szóval, sajnálom.


Érdekes volt látni, ahogy egy befutott művész a bocsánatomért esedezik, és meglátásom szerint komolyan is gondolta.

 - Nincs kedved meginni valamit? – kérdeztem végül.
 - De, szívesen.
 - Viszont te fizetsz, nincs nálam pénz.
 - Hát persze – bólintott nevetve.
 - Most engedtek ki a kórházból. – Azonnal komoly lett. – Mindent elmesélek, csak üljünk le.
 - Szavadon foglak.


Leültünk, kávét rendeltünk, majd beszélni kezdtem, ő pedig úgy figyelt, mint soha korábban.
 
A történet befejezése után Ethen pár pillanatig még szomorúan bámult rám.


 - Nem is tudom, hogy voltál képes mindezt elviselni.
 - Már nem bírtam, ezért akartam meghalni. De most már minden oké, szóval beszéljünk kellemesebb témákról. – Lehalkítottam a hangom. – Ki volt az a srác az utcán? – Ethen kissé elpirult.
 - Mondhatjuk, hogy a barátom.
 - Szerintem is mondhatjuk, azok után, amit odakint műveltetek. – Elmosolyodott.
 - Fel mer vállalni engem.
 - Hatalmas kegy a részéről.
 - Ja, szerintem is.
 - De, szóval, honnan tudod, hogy…
 - Hogy engem szeret, és nem a pénzemet? Nem tudom, de muszáj kockáztatnom, vagy egyedül maradok. De a jelek bíztatóak. Néha ő maga mondja le a randikat, nyilvánosság előtt is most jelent meg velem először. – Mosolyogtam.
 - Drukkolok, hogy sikerüljön.
 - Igen, én is.


Olyannyira elbeszélgettünk, hogy elmúlt a délelőtt.

 - Ugye nem tartottalak fel? – kérdeztem az étterem előtt.
 - Egyáltalán nem, sőt, máskor is benne lennék egy ilyen találkozóban.
 - Oké, akkor majd hívj.


Tényleg igaz, hogy a régi szerelmekből lesznek a legjobb barátok. Most már viszont muszáj lesz hazamennem.
 


Brian szemszög
 

 - Hát persze, Rob, a tervek kész lesznek hétfőre. – Felakasztottam egy lufit. – Már most is kész vannak, de még át kell néznem pár dolgot. Tudom, hogy fontos. – Helyére került egy lampion. – Nem szoktam hazudni az ügyfeleknek. – Legalábbis nem ilyen dolgokban. – Akkor hétfőn, szia. Rob annyira bosszantó tud lenni néha.
 - Nem kell bemutatnod – dünnyögte Theodor, aki a legtöbb időt töltötte a férfival.
 - Ez annyira jól néz ki – áradozott Emmett egy hosszú, lampionokból álló sorra bámulva.
 - Miután leszedtük, elviheted.
 - Kösz, de nem szeretek semmit másodkézből kapni. – Láttam, hogy Ted felvonja a szemöldökét, de nem szólhatott semmit, mert megérkeztek a lányok.
 - Kértem, hogy ne kezdjétek el nélkülünk – mondta Lindsay bosszúsan. – Meghoztuk a képeket.
 - Remek, az állványok csak rájuk várnak. – Lemásztam a létrán. – Deb hol van?
 - A kaját intézi – felelte Mel. – Figyelj, milyen zene legyen? Hoztam pár CD-t.
 - Hegedű. – Pislogtak.
 - Öö, biztos? – tudakolta Linds.
 - Kicsit gyerekes, hogy még mindig nem léptem túl rajta, nem? – Lassan bólintottak. – Justin szereti a komolyzenét. – Melanie beleegyezően betette a lejátszóba Mr. Gold lemezét.


Az ajtó váratlanul kivágódott, bár azt sem tudtam, hogy zárva van. Mindenki megugrott ijedtében.

 - Michael! – kiáltottam dühösen, majd halkabban folytattam. – Késtél.
 - Bocs, csak most tudtam elszabadulni.
 - Ragadj meg egy gumit, aztán fújjad. – Vágott egy fintort.
 - Justint mikor engedik ki? – érdeklődött Ted.
 - Mostanában – válaszoltam az órára pillantva. – De nem hinném, hogy rögtön hazajön, mivel úgy tudja, a szállodában vannak a cuccai.
 - Ha a későbbiekben is olyan segg leszel, mint a múltkor, személyesen foglak kiherélni.
 - Szia, Debbie – mosolyodtam el.
 - Megértetted? – nézett rám komolyan. – Attól, hogy Justin velünk marad, még nem tehetsz meg vele mindent kedved szerint. Mert ha még egyszer ázottan bekopog hozzám, és megtudom, hogy összetörted a szívét, akkor én összetöröm a képedet.


Odasétáltam a nőhöz, kezem közé fogtam az arcát, majd megcsókoltam a homlokát.

 - Megígérem, hogy nem fogom bántani.
 - Rendben – sóhajtott végül. – Carl hívott nemrég. Justin most jött ki a szállodából.
 - Akkor igyekezzünk. Ha elmegy a Kajáldába, és nem talál ott, gyanakodni fog.


Feldobáltuk még a megmaradt díszeket az üres helyekre, Debbie tányérra pakolta a kaját, és utána már csak annyi dolgunk maradt, hogy várjunk az ünnepeltre.
 
Másfél óra elteltével már kezdtem ideges lenni. Ennyi idő alatt gyalog is hazaérhetett volna.


 - Hm – szólalt meg végül Melanie. – Bocs, Brian, de nem maradhatok tovább. Az ebédszünetem rég lejárt.
 - Persze – sóhajtottam szomorúan. – Akinek mennie kell, menjem nyugodtan.


Mel fölkapta a táskáját, majd elindult az ajtó felé, ami kinyílt, mielőtt hozzáérhetett volna a kilincshez.

Mindenki abbahagyta a megkezdett mozdulatot, és a nyitott ajtóra bámult.

Végül alig láthatóan megmozdítottam a fejem, hogy jelezzek a többieknek.


 - Háromra – suttogtam. – Egy… kettő… három…
 - Meglepetés!

Justin megtántorodott, de valószínűleg a hangerőtől, nem pedig magától a szótól.

 - Ó! – motyogta pislogva. – Ezt nekem csináltátok?
 - Nem, igazából a másik szeretőmnek, csak te jöttél előbb. – Deb pillantásából leszűrtem, hogy ez a mondatom már a bántás kategóriájába esik, pedig Justin látszólag nem vette magára.
 - Akkor… ezért nem látogattatok meg?
 - Miért, azt hitted, hogy haragszunk? – kérdezett vissza Linds, s a srác arca elárulta, hogy nagyon is így gondolta.
 - Aranyom – ölelte magához Debbie. – Nincs olyan dolog, ami miatt haragudni tudnánk rád.

 
 - Kérsz még, drágám?
 - Nem, köszönöm. Minden csodás volt.


Baromi ismerős volt ez a helyzet. Az esküvőnk után is ugyan itt ültünk, annyi különbséggel, hogy Justin akkor még halálos beteg volt.

 - Nem tudom megnézni elégszer ezt a képet – mosolygott Mel. – Eddig is tudtam, hogy tehetséges vagy, ezek után viszont leborulok a lábaid előtt.
 - Ó, bele sem merek gondolni, hogy mi lenne abból – kuncogott Theodor.
 - Jaj, de szörnyű vagy – förmedt rá Emmett a nevetés közepette.


Láttam, hogy Justin a kettőnket ábrázoló festményt bámulja merengve, így odahajoltam hozzá.

 - Örökké – suttogtam, majd megharaptam a fülcimpáját.
 - Hé, még itt vagyunk – figyelmeztetett Mel.
 - Igen, nekem pedig konkrétan megmondták, hogy semmi közöm nem lehet a pornóhoz – tette hozzá Theodor, s eltakarta a kezét, de azért az ujjai közül kilesett.
 - Aranyom, a munkád még megvan a Kajáldában, ha úgy döntesz, visszajössz.
 - Köszönöm az ajánlatot, de nem valószínű, hogy visszamegyek.
 - Akkor mit fogsz csinálni? – kérdezte Emmett.
 - Megszerzem a diplomámat, aztán megpályázok egy tanári állást.


Meglepett csend fogadta a bejelentést.

 - Tanítani akarsz? – tudakolta Lindsay.
 - Igen. Szeretem a gyerekeket. – És a gyerekek is imádni fogják őt.

 
Justin nem marasztalta a társaságot sokáig, így azok képeiket cipelve kilenc óra körül távoztak is. A szöszi bedobálta a gépbe a mosatlant, a maradékot a hűtőbe tette, aztán szó nélkül zuhanyozni indult.

A számítógép előtt ülve visszatartottam magam, és nem mentem utána, pedig a merevedésem követelte az enyhülés bármilyen formáját.

Dolgoztam még egy keveset, aztán én is felfrissítettem magam egy zuhannyal.

Megálltam a fürdő ajtajában félig még vizesen, de teljesen meztelenül, s néztem Justin hátát. A srác az ágy legtávolabbi végén kucorodott össze, és semmi jelét nem adta, hogy szüksége lenne a közelségemre.

Lefeküdtem az oldalamra, és próbáltam nem tudomást venni a merevedésemről.
 
 - Hm.


Később arra ébredtem, hogy csodás melegség veszi körül a péniszem. Automatikusan megemeltem a csípőmet, de a száj tulajdonosa semmilyen mozgást nem engedélyezett. A tehetséges nyelt pár pillanat múlva az orgazmus szélére sodort, majd egy hatalmas robbanás után kielégült álomba zuhantam.
 

 - Még nem ébredt fel. Persze, megmondom neki. Szia.


Lábak halk dobogására lettem figyelmes.

 - Brian? – szólított meg Justin. – Be kell menned a rendőrségre.
 - Szombaton? – kérdeztem nyöszörögve. – Minek?
 - Ki akarnak hallgatni téged is a robbantás ügyében.
 - Semmivel nem tudok többet, mint te.
 - Carl azt mondta, akkor is be kell menned.


Kidugtam a kezem a takaró alól, és megkerestem Justin kezét.

 - Tegnap este…
 - Fáradt voltam, ne haragudj. – Éreztem, hogy lehajolt, és megnyalja a fülem mögötti érzékeny bőrt. – Ma este bepótoljuk.
 - Hm. – Ígéretesen hangzott.


Justin unszolására végül fölkeltem, s bementem a kapitányságra.

 - Felkeltettelek, Brian? – kérdezte Carl.
 - Nem számít, a jó ügy érdekében bármit megteszek. – Leültünk a kihallgatóban. – Viszont előre szólok, hogy semmi fontosat nem tudok.
 - Azért a formalitás kedvéért nézzük át az ügyet. – Bólintottam. – Hogy ismerkedtél meg Mr. White-tal?
 - Azért utazott ide New Yorkból, hogy a cégem segítségét kérje a saját cége számára.
 - Korábban nem is találkoztatok?
 - Láttam Justinnal a Babylonban, de nem ismertem fel.
 - És Charles?
 - Akkor láttam először, mikor ő és Andrew eljöttek a lakásomra megvizsgálni Justint.
 - Mi történt azon az estén, mikor állítólag közösültetek?
 - Azon az ominózus estén a Babylonba mentem, és összevesztem a barátaimmal. Andrew megütött, mert nem tetszett neki, amiket Justinról mondtam. Részegen mentem a sötét szobába, ahol elkaptam az első szembe jövő pasit, de nem tudtam, hogy Charles az. Igen, meg akartam dugni, de aztán meggondoltam magam. – Carl kérdőn felvonta a szemöldökét. – Mert szeretem Justint.
 - Annyira jól meg volt szervezve ez az egész, hogy senki nem sejtett semmit. – Megcsóválta a fejét. – Ott hibáztak, hogy csak rokonokat vettek be az akcióba, így fel lehetett göngyölíteni a szálakat.
 - Meddig maradnak börtönben?
 - Bevallottak mindent, így ez enyhítő körülmény lesz, de tekintettel arra, hogy majdnem meghalt valaki, minimum tíz évre rács mögé kerülnek.
 - Ez jó hír – bólintottam komoran, mivel hirtelen belegondoltam, hogy hány éves is leszek tíz év múlva.
 - Köszönöm, hogy befáradtál.
 - Nincs mit. Én köszönöm a segítséget.
 - A munkámat végeztem.
 - Hát persze.

 
Arra értem haza, hogy Justin zuhanyozik, pedig még alig múlt el dél. Csomagok a pulton, a ruhái szétdobálva. Felvettem a pulóverét, és azonnal megéreztem rajta az idegen illatot. Tehát Justin dugott, miközben én vallomást tettem. Szörnyű volt ez a tudat.
 
Az ágyon ültem, kezemben szorongatva a pulóvert, mikor Justin kisétált a fürdőből.


 - Szia – köszönt lazán. – Hogy ment?
 - Gyors menet volt. Gondolom, a tiéd is.
 - Megbeszéltük, hogy másokkal is leszünk, nem emlékszel? Különben is csak egy szopás volt.
 - Semmit nem beszéltünk meg, inkább kész tények elé állítottál. – Sóhajtottam. – Én már nem akarok másokat keresni.
 - A múltkor is ott szúrtam el, hogy monogámiára kényszerítettelek.
 - A betegség volt, nem pedig te. Akkor kényszernek éreztem, most viszont akarom. Ahogy az esküvőt is. – Megcsóválta a fejét.
 - Azt hittem, ha nem akaszkodom rád, ha másokkal is dugok, akkor majd te is visszatérsz a normális kerékvágásba.
 - Ez a normális kerékvágás – mondtam, miközben megálltam előtte. – Túl sok időt töltöttem el nélküled, Justin. Mostantól csak veled szeretnék lenni.


Bizonytalanság jeleit kereste az arcomon.

 - Semmire nem kényszerítelek. Bármikor meggondolhatod magad.
 - Veled akarok lenni – mondtam, minden szónak külön hangsúlyt adva. Elmosolyodott.
 - Erre várok, mióta először elhoztál ide.


Megcsókoltam, és tudtam, hogy vele sokkal jobb lesz az életem, mint nélküle lenne.

Vége

0 megjegyzés :

Megjegyzés küldése