Karácsonyi pillanatok 1. történet

Üdv mindenkinek hamarosan-decemberben! Egy kis elő-karácsonyi ajándékkal kedveskednék Nektek, mert idáig kitartottatok mellettem, így megérdemlitek. :)

A mai naptól kezdve rendszeresen hozok majd hosszabb-rövidebb történeteket az általam kedvelt párosokkal, egészen karácsonyig. Nem mondom, hogy csak vasárnaponként, mert annál azért több történet lesz, de pontos időintervallumot sem tudok megadni, legyen meglepetés! :)

A sort egy Butch&Vishous történet nyitja, fogadjátok sok szeretettel!

A karácsony reggel heves hóviharral köszöntött a fekete tőr testvériségre. Vishous, a Vérontó fia félálomban megfordult, és tapogatózva próbálta beazonosítani a mellette heverő test helyzetét. Csakhogy, várakozásaival ellentétben egyedül feküdt a puha takaró alatt. Erre a következtetésre jutva aztán kipattant a szeme, bár semmi kedve nem volt megbizonyosodni arról, hogy jól okoskodott. Egy nagy nyögés kíséretében ülő helyzetbe küzdötte magát, majd szétnézett a sötét szobában. Az előző este történtek nyomai azonnal a szemébe ötlöttek – szétdobált párnák, a szokásosnál gyűröttebb lepedő, szanaszét heverő ruhák és fegyverek -, ezzel együtt pedig az emlékek is újra előtörtek az elméjéből. 

Szenteste mindannyian összegyűltek a nappaliban a feldíszített karácsonyfa körül – mindenki tisztelettel adózott Fritz páratlan képességeinek -, beszélgettek, nevetgéltek, ettek – jó sokat -, ittak – még többet. Vámpírokként persze nem igazán a Kisjézus születését ünnepelték, sokkal inkább azt, hogy eltelőben van egy újabb év, ők pedig egyre hatékonyabban tudták felvenni a harcot az alantasokkal szemben.

Vishous – nem mutatta ugyan ki -, de roppant büszke volt John, Qhuinn és Blay teljesítményére, akik ezentúl hivatalosan is a testvériséghez tartoztak. Régen vettek fel utoljára új tagot maguk közé, így rájuk fért már a vérfrissítés – ezen a poénon mindenki jót nevetett -, aztán ki-ki visszavonult a lakosztályába, hogy egyedül vagy épp kettesben folytassa az ünneplést. A harcos nem emlékezett pontosan, ő hová is akart menni, de abban biztos volt, hogy a Gödör közelében sem akart tartózkodni.

-          Hé – hallotta meg a háta mögül azt a jól ismert és kedvelt hangot, miközben fölfelé tartott a lépcsőn.

-          Mi az? – kérdezte vissza sem fordulva. Az este folyamán vetett felé egy-két pillantást, szóval pontosan tudta, mennyire jól fest az új öltönyében.

-          Nem jössz?

-          Hová?

-          Hát haza. – A szó olyan otthonosan és természetesen hangzott a szájából, hogy Vishous összerezzent tőle.

-          Azt hittem, terveid vannak.

-          Miféle terveim?

-          Ugyan, zsaru! – pördült meg végül, és úgy meredt a lépcső aljában ácsorgó férfira. – Marissa egész este le sem vette rólad a szemét, és nyilvánvalóan alig várja, hogy átinvitáld az ágyadba. Szóval menj csak, átengedem nektek a Gödört. – Butch hallgatott egy keveset.

-          És miből gondolod, hogy én is ugyanazt akarom, amit ő? – V ezen őszintén meglepődött, de próbálta nem kimutatni.

-          Hát… nem akarod?

-          Persze, hogy akarom. Csak nem tőle.

A zsaru ezen frappáns mondat után sarkon fordult, és kiment a házból, az ajtót pedig nyitva hagyta. Vishous minden jó szándéka ellenére hamarosan követte, a többi viszont csak homályosan maradt meg az emlékezetében. Leszaggatott ruhák, forró csókok, szenvedélyes ölelések, erőszakos lökések, elfojtott nyögések, suttogás a füle mellett… ujjak a hajában… ujjak a merevedésén… vér íze a szájában… aztán reggel a sivár valóság, hogy mindez megtörtént, de nyilvánvalóan semmit sem jelentett.

Vishous megdörgölte a tarkóját, hátha ezzel elűzheti a fejfájását meg a kéretlen emlékképeket, majd a fürdőbe csoszogott. Egy zuhannyal és egy öltözéssel később már némileg jobban érezte magát, az érzés azonban csak addig tartott, míg meg nem látta lakótársát a nappali kanapéján gubbasztani. Butch teljesen meztelen volt, de ez nagy valószínűség szerint fel sem tűnt neki. A Vérontó fia nem értett a romantikához, így hát most sem igen tudta, mit kellene tennie vagy mondania. De mint mindig, Butch ezúttal is megmentette a helyzetet.

-          Nem bántam meg – hangzott a nyitómondat.

-          Nem? Pedig nekem nagyon úgy tűnt – vont vállat V, miközben a kanapé mögé somfordált.

-          Azért nem maradtam melletted, mert túl intenzív volt az érzés. Azt hittem, ha tovább maradok a közeledben, lángra lobbanok. – A harcos nem nagyon értette, miről magyaráz a másik, az érzés viszont előtte sem volt ismeretlen.

-          Felkelthettél volna, hogy megbeszéljük.

-          Pont olyan vámpírnak ismerlek, aki szeret az érzelmeiről beszélni – horkantott fel Butch, aztán enyhén összerázkódott, mikor Vishous a nyakára tette a kezét. A forróság azonnal szétáradt a testében, és alig tudta visszafogni magát, hogy ne ugorjon rá a barátjára. Szeretőjére. Akárkijére.

-          Veled bármit szívesen csinálok, nem tűnt még fel? – érdeklődött V halkan és lágyan. Talán idegen volt tőle ez a viselkedés, mégis ösztönösen jöttek a szájára a szavak. Amikor a zsaruról volt szó, Vishous racionális elméje megzavarodott, csupán a szívére tudott hallgatni, amit minden további nélkül  meg is tett. – Te vagy a társam. Minden értelemben. – Butch vállai megfeszültek egy pillanatra, végül viszont teljesen elernyedt, és hátradöntötte a fejét. V ezt természetesen felhívásnak vette, és lecsapott az ajkaira. Korábban nem szeretett csókolózni, de a zsaruval természetesen ez is felért egy csodával. Olyan csodával, amit szándékában állt minél többször átélni.

Másfél órával később szorosan egymás mellett feküdtek az ágyban, és mindketten Vishous világító kezét bámulták. Addig a pillanatig sem tudták teljesen kitapasztalni, meddig mehetnek el, hogy az még biztonságos legyen mindkettejük számára, de szerettek kísérletezni. És egymást is szerették.

Aznap volt az ötödik évfordulójuk, amit illő módon szerettek volna megünnepelni.

-          Nagyon tetszett nekem ez a kis játék – recsegte Vishous, keze közben le-fel járt Butch mellkasán.

-          Meghiszem azt. Szeretsz az elhagyott vámpír szerepében tetszelegni, nem igaz?

-          Addig igen, amíg visszatérsz hozzám. – A zsaru krákogott. Még mindig nem tudta megszokni kedvese gyengédebb oldalát. – Nem akarom, hogy valaha is feledésbe merüljön az az este.

-          Miért?

-          Emlékezni szeretnék rá, mennyire hülyék voltunk. – Butch már nyitotta volna a száját, hogy kikérje magának, de a másik belefojtotta a szót. – És igen, arra is szeretnék emlékezni, hogy te voltál az, aki megtette az első lépést. – A férfi önelégülten vigyorgott.

-          Akkor ez azt jelenti, hogy most már randizunk? – Vishous felnevetett.

-          Igen, zsaru. Most már randizunk.