Karácsonyi pillanatok 3. történet

frankón azt hittem, már a negyedik történet, de akkor legyen a harmadik

Sziasztok! Ma egy kevésbé kedvelt/ismert párossal érkeztem hozzátok. A harmadik történet főszereplője Merlin és Arthur, fogadjátok szeretettel! :)

-          Tudod, milyen nap van ma?

-          Annak a napja, amikor hagyod végezni a dolgom?

-          Nem.

-          Sejtettem. – Merlin egy rántással széthúzta a függönyöket, beengedve a téli ragyogást. Arthur persze még jobban magára húzta a takarót. – Tudsz róla, hogy most nagyon nem királyhoz illően viselkedsz?

-          Király vagyok, szóval megtehetem, hogy nem királyhoz illően viselkedem. – Merlin mosolyogva állt meg az ágy lábánál, aztán sárgán villant a szeme, és a takaró már ott sem volt. – Hé! Ez csalás!

-          Szerelemben és háborúban mindent szabad – érvelt a varázsló könnyedén.

-          Mégis mit tudsz te a háb… várj csak, mit mondtál? – ült fel a király azonnal, szőke tincsei szanaszét meredtek.

-          Azt mondtam, hogy fél óra múlva kezdődik a lakoma, szóval jobb lenne, ha felöltöznél. – Arthur méregette őt még néhány pillanatig, aztán megadta magát, és kegyesen kikászálódott az ágyból. Természetesen anyaszült meztelen volt, mert megtehette, aztán meg bízott benne, hogy csodás teste Merlinre is hatással lesz, de csalódnia kellett.

Az ifjú varázsló olyan gyorsan öltöztette fel, hogy Arthurnak elmerengeni sem volt ideje, máris kint találta magát a folyosón.

-          Mi bajod van neked ma?

-          Semmi, csak nem akarom, hogy elkéss. – Merlin utoljára végigsimított a másik mellkasán – vagyis a férfi szépen megmunkált ingén -, majd hátrált egy lépést. – Kész. Indulhatsz.

-          Nem felejtettél el valamit?

-          Ha a nadrág rajtad van, nagy baj már nem lehet. – Arthur szeme éhesen megvillant, aztán addig tolta a másikat, míg Merlin háta a durva falnak nem ütközött. Könnyűszerrel kivághatta volna magát a helyzetből, de megígérte, hogy a király jelenlétében csak vészhelyzetben fogja használni a varázserejét. Ez pedig nem volt kifejezetten vészhelyzet.

Lopva körülnézett, a következő pillanatban azonban Arthur szája lecsapott az övére. Ugyanolyan intenzitással csókolta, mint előző este, mint minden alkalommal, amikor kettesben voltak. Merlin szívét viszont félelem szorította össze, ha arra gondolt, hogy bármikor befordulhat a sarkon az egyik lovag. A király még közelebb simult hozzá, a vékony nadrágon keresztül összedörzsölődött a férfiasságuk, mire Arthur száját izgatott nyögés hagyta el.

-          Ezt örökké tudnám csinálni – mormolta, miközben játékosan beleharapott Merlin fülébe.

-          Sem az idő, sem a hely nem alkalmas rá – csusszant ki a varázsló a másik karjai közül, épp időben, ugyanis másodperceken belül Sir Leon tűnt fel a folyosón. Ünnepi alkalmakra tartogatott öltözékét viselte, és a haja is fényesen csillogott. Merlin tudta, hogy ő és Gwaine még mindig azon versengenek, kinek is van a legszebb sörénye a városban.

-          Királyom, Merlin. Már csak rátok várunk.

-          Menjetek előre, majd csatlakozom – hárított azonnal a fiú, és egy megnyugtatónak szánt mosoly után elosont az ellenkező irányba. Arthur ajka még mindig égett a csóktól, de erőt vett magán, és szó nélkül követte lovagját, mert tudta, hogy Merlin ezt várja tőle.

Ha jobban belegondolt, Merlin folyton-folyvást elvárt tőle dolgokat. Hogy időben felkeljen, hogy mozdulatlanul tűrje, amíg felöltözteti – ami pedig teljes képtelenség, hiszen Merlin puha kezeinek kalandozását nehéz kibírni úgy, hogy ő nem érintheti meg a másikat -, hogy rendszeresen tartson fogadásokat, így mélyítve el a barátságot a szomszédos királyságokkal, hogy flörtöljön a lányokkal, mert a népnek pletyka kell, hogy ne osonjon le hozzá minden este, mert az feltűnést kelthet, satöbbi, satöbbi. Arthur a maga részéről kezdett belefáradni a titkolózásba. Persze a legelején még ő sem akarta nagydobra verni, ami köztük van, mostanra azonban legszívesebben szétkürtölné, hogy övé a világ legerősebb varázslója. Merlin mindig csak a fejét csóválta, akárhányszor felhozta a dolgot, és azzal érvelt, hogy a nép talán nem támogatná őt, ha kiderülne róla, hogy egy férfi a szeretője.

-          Uram? – szólította meg Leon. – Minden rendben?

-          Persze. Miért?

-          Olyan… furcsa kifejezés ült az arcodon. – Arthur ránézett a mellette álló férfira, és eltöprengett, vajon a mindig hűséges lovagjai hogyan reagálnának a viszonyára.

-          Jól vagyok. Menjünk, hiszen várnak ránk.

-          Rendben. – Leon biccentett a két ajtónálló katonának, mire azok kitárták előttük a kétszárnyú ajtót. Odabent szinte azonnal csend lett, mindenki kapkodva igyekezett meghajolni a nagy király előtt.

Arthur felszegte a fejét, és elindult befelé. Nem nézett a két oldalán felsorakozott emberekre, tekintetét egyenesen a trónjára szegezte, illetve egy kicsit jobbra, ahol normális esetben Merlinnek kellett volna állnia. Most azonban nem volt ott, amitől Arthurnak olyan érzése támadt, mintha magára maradt volna a zsúfolt teremben.

Merlin a következő egy órában sem jelent meg, pedig Arthur szerint büszke lett volna a teljesítményére. Csevegett és csacsogott, flörtölt és nevetett, táncolt, evett, és csak mértékkel ivott, mert az alkohol előhozta a legrosszabb oldalát.

-          Felség, a kismadaraim azt csicseregték, hogy hamarosan királynét ad a népének – kezdte mondani az egyik távoli ország uralkodója, akit Arthur természetesen ki nem állhatott, Merlin szerint viszont nem ártott jóban lenni vele. A király ilyenkor mindig maga alá fordította a másikat, és megérdeklődte, hogy mégis miért legyen jóban mindenkivel, amikor itt van neki a saját, külön bejáratú mágusa, aki megvédi minden veszedelemtől?

-          Egyrészt az értesüléseid tévesek, mint mindig. Másrészt pedig keresd csak fel a jó öreg Gaiust, ő biztos tud ajánlani neked valamit a betegségedre. Utána már biztos nem lesz kedved madarakkal trécselni. – Azzal, mint aki jól végezte dolgát, odébbállt.

A második órában Arthur felvette azt az idegesítő szokást, hogy mindenkitől megkérdezte, nem látták-e a szolgálóját. Valakit többször is sikerült megörvendeztetnie.

-          Ugyan, felejtse el azt a szolgálót, jó uram! – kiáltott fel az aktuális nemes, aki kizsarolta Arthur figyelmét, majd maga mellé rántotta a lányát. – Beszélgessen inkább vele! Ígérem, nem bánja meg. – A lány valóban nem volt csúnya, és butának sem tűnt, mert nem vigyorgott a királyra esztelenül, mint a többiek, helyette merészen állta a tekintetét. A szeme színe nagyon ismerős volt Arthurnak, és ahogy egyre tovább nézte, hirtelen vonzódni kezdett hozzá.

-          Szabad egy táncra, hölgyem? – nyújtotta a kezét, mire a nemes szélesen elvigyorodott, a lány pedig tartózkodóan bólintott.

Mialatt keringtek, a király azért fohászkodott, nehogy Merlin pont akkor bukkanjon fel, ugyanis ismét a szemére vetné, hogy hiába vannak együtt hónapok óta, a szép nők még mindig el tudják csábítani. Ebből egy hatalmas vita kerekedne, aminek az lenne a vége, hogy Merlin elviharzik, de előtte még közli, hogy vegyen végre feleségül valakit, akkor talán nem bújna be mellé a keskeny szolgálói ágyába csaknem minden éjszaka.

-          Uram? – Arthur némileg összerezzent a lány hangjára, akinek még a nevét sem tudta.

-          Hogy hívnak?

-          Emily.

-          Még nem jártál erre, igaz?

-          Igaz, uram.

-          Körbevezetlek, ha látni szeretnéd.

-          Köszönöm, Ön végtelenül nagylelkű. Talán később.

Arthur nem értette saját magát. Visszatekintve az eddigi életére határozottan kijelenthette, hogy nagyon kevés nő váltott ki belőle valódi érzelmeket vagy testi vágyakat, Merlin megérkezésével pedig világossá vált számára, hogy egészen addig a fiúra várt. Most mégis itt volt ez a nem épp csúnya, de gyönyörűnek sem nevezhető lány, rövid barna hajjal, csillogó szemmel, akire távolról fel sem figyelt volna, mégis volt benne valami megmagyarázhatatlan… valami varázslatos…

-          Uram! – integetett felé Gwaine teli szájjal vigyorogva. – Itt az ideje az ajándékbontásnak!

Régen ez volt Arthur kedvenc része. Amikor még az apja kormányozta a birodalmat, mindig a trón mellett ácsorogva nézte, ahogy a férfi átveszi a neki szánt tárgyakat, csodálja őket, aztán köszönetet mond értük. Amikor neki magának kellett átvennie a helyét, csak fél szívvel tudta kifejezni a háláját, hiszen azt, amire vágyott, senkitől sem kaphatta meg.

Az este végén ásítozva sétált végig a kivilágított folyosókon, ahol feldíszített karácsonyfák törték meg a falak egyhangúságát. Belökte a szobája ajtaját, és már éppen elkezdett volna azon bosszankodni, hogy Merlin meg sem jelent a fogadáson, mikor feltűnt neki az ágyán ücsörgő alak.

-          Emily! – kiáltotta meglepetten. – Hogy jutottál be? Valami baj van? Eltévedtél? Apád tudja, hogy itt vagy?

A lány válasz helyett fölállt, megtette a kettejük közti távolságot, majd egyszerűen megcsókolta a királyt. Arthur első ösztönös reakcióként eltolta magától, aztán nyomban visszahúzta, mert tudta, hogy ez nem rossz. Nem lehet rossz, hiszen érzett már ilyesmit korábban is… egész pontosan hat hónapja minden egyes nap.

-          Merlin! – lehelte a puha ajkak közé, aztán kinyitotta a szemét. Az ismét férfiasabb vonásokkal rendelkező mágus elmosolyodott, aztán az ágy felé húzta a másikat.

-          Boldog karácsonyt, királyom!