Sziasztok! Ma egy kevésbé kedvelt/ismert párossal érkeztem hozzátok. A harmadik történet főszereplője Merlin és Arthur, fogadjátok szeretettel! :)
-
Tudod, milyen nap van ma?
-
Annak a napja, amikor hagyod végezni a dolgom?
-
Nem.
-
Sejtettem. – Merlin egy rántással széthúzta a
függönyöket, beengedve a téli ragyogást. Arthur persze még jobban magára húzta
a takarót. – Tudsz róla, hogy most nagyon nem királyhoz illően viselkedsz?
-
Király vagyok, szóval megtehetem, hogy nem
királyhoz illően viselkedem. – Merlin mosolyogva állt meg az ágy lábánál, aztán
sárgán villant a szeme, és a takaró már ott sem volt. – Hé! Ez csalás!
-
Szerelemben és háborúban mindent szabad – érvelt
a varázsló könnyedén.
-
Mégis mit tudsz te a háb… várj csak, mit
mondtál? – ült fel a király azonnal, szőke tincsei szanaszét meredtek.
-
Azt mondtam, hogy fél óra múlva kezdődik a
lakoma, szóval jobb lenne, ha felöltöznél. – Arthur méregette őt még néhány
pillanatig, aztán megadta magát, és kegyesen kikászálódott az ágyból.
Természetesen anyaszült meztelen volt, mert megtehette, aztán meg bízott benne,
hogy csodás teste Merlinre is hatással lesz, de csalódnia kellett.
Az ifjú varázsló olyan gyorsan öltöztette fel, hogy
Arthurnak elmerengeni sem volt ideje, máris kint találta magát a folyosón.
-
Mi bajod van neked ma?
-
Semmi, csak nem akarom, hogy elkéss. – Merlin
utoljára végigsimított a másik mellkasán – vagyis a férfi szépen megmunkált
ingén -, majd hátrált egy lépést. – Kész. Indulhatsz.
-
Nem felejtettél el valamit?
-
Ha a nadrág rajtad van, nagy baj már nem lehet.
– Arthur szeme éhesen megvillant, aztán addig tolta a másikat, míg Merlin háta
a durva falnak nem ütközött. Könnyűszerrel kivághatta volna magát a helyzetből,
de megígérte, hogy a király jelenlétében csak vészhelyzetben fogja használni a
varázserejét. Ez pedig nem volt kifejezetten vészhelyzet.
Lopva körülnézett, a következő
pillanatban azonban Arthur szája lecsapott az övére. Ugyanolyan intenzitással
csókolta, mint előző este, mint minden alkalommal, amikor kettesben voltak.
Merlin szívét viszont félelem szorította össze, ha arra gondolt, hogy bármikor
befordulhat a sarkon az egyik lovag. A király még közelebb simult hozzá, a vékony
nadrágon keresztül összedörzsölődött a férfiasságuk, mire Arthur száját
izgatott nyögés hagyta el.
-
Ezt örökké tudnám csinálni – mormolta, miközben
játékosan beleharapott Merlin fülébe.
-
Sem az idő, sem a hely nem alkalmas rá –
csusszant ki a varázsló a másik karjai közül, épp időben, ugyanis másodperceken
belül Sir Leon tűnt fel a folyosón. Ünnepi alkalmakra tartogatott öltözékét
viselte, és a haja is fényesen csillogott. Merlin tudta, hogy ő és Gwaine még
mindig azon versengenek, kinek is van a legszebb sörénye a városban.
-
Királyom, Merlin. Már csak rátok várunk.
-
Menjetek előre, majd csatlakozom – hárított
azonnal a fiú, és egy megnyugtatónak szánt mosoly után elosont az ellenkező
irányba. Arthur ajka még mindig égett a csóktól, de erőt vett magán, és szó
nélkül követte lovagját, mert tudta, hogy Merlin ezt várja tőle.
Ha jobban belegondolt, Merlin
folyton-folyvást elvárt tőle dolgokat. Hogy időben felkeljen, hogy
mozdulatlanul tűrje, amíg felöltözteti – ami pedig teljes képtelenség, hiszen
Merlin puha kezeinek kalandozását nehéz kibírni úgy, hogy ő nem érintheti meg a
másikat -, hogy rendszeresen tartson fogadásokat, így mélyítve el a barátságot
a szomszédos királyságokkal, hogy flörtöljön a lányokkal, mert a népnek pletyka
kell, hogy ne osonjon le hozzá minden este, mert az feltűnést kelthet, satöbbi,
satöbbi. Arthur a maga részéről kezdett belefáradni a titkolózásba. Persze a
legelején még ő sem akarta nagydobra verni, ami köztük van, mostanra azonban
legszívesebben szétkürtölné, hogy övé a világ legerősebb varázslója. Merlin
mindig csak a fejét csóválta, akárhányszor felhozta a dolgot, és azzal érvelt,
hogy a nép talán nem támogatná őt, ha kiderülne róla, hogy egy férfi a
szeretője.
-
Uram? – szólította meg Leon. – Minden rendben?
-
Persze. Miért?
-
Olyan… furcsa kifejezés ült az arcodon. – Arthur
ránézett a mellette álló férfira, és eltöprengett, vajon a mindig hűséges
lovagjai hogyan reagálnának a viszonyára.
-
Jól vagyok. Menjünk, hiszen várnak ránk.
-
Rendben. – Leon biccentett a két ajtónálló
katonának, mire azok kitárták előttük a kétszárnyú ajtót. Odabent szinte
azonnal csend lett, mindenki kapkodva igyekezett meghajolni a nagy király
előtt.
Arthur felszegte a fejét, és
elindult befelé. Nem nézett a két oldalán felsorakozott emberekre, tekintetét
egyenesen a trónjára szegezte, illetve egy kicsit jobbra, ahol normális esetben
Merlinnek kellett volna állnia. Most azonban nem volt ott, amitől Arthurnak
olyan érzése támadt, mintha magára maradt volna a zsúfolt teremben.
Merlin a következő egy órában sem
jelent meg, pedig Arthur szerint büszke lett volna a teljesítményére. Csevegett
és csacsogott, flörtölt és nevetett, táncolt, evett, és csak mértékkel ivott,
mert az alkohol előhozta a legrosszabb oldalát.
-
Felség, a kismadaraim azt csicseregték, hogy
hamarosan királynét ad a népének – kezdte mondani az egyik távoli ország
uralkodója, akit Arthur természetesen ki nem állhatott, Merlin szerint viszont
nem ártott jóban lenni vele. A király ilyenkor mindig maga alá fordította a
másikat, és megérdeklődte, hogy mégis miért legyen jóban mindenkivel, amikor
itt van neki a saját, külön bejáratú mágusa, aki megvédi minden veszedelemtől?
-
Egyrészt az értesüléseid tévesek, mint mindig.
Másrészt pedig keresd csak fel a jó öreg Gaiust, ő biztos tud ajánlani neked
valamit a betegségedre. Utána már biztos nem lesz kedved madarakkal trécselni.
– Azzal, mint aki jól végezte dolgát, odébbállt.
A második órában Arthur felvette azt az idegesítő szokást,
hogy mindenkitől megkérdezte, nem látták-e a szolgálóját. Valakit többször is
sikerült megörvendeztetnie.
-
Ugyan, felejtse el azt a szolgálót, jó uram! –
kiáltott fel az aktuális nemes, aki kizsarolta Arthur figyelmét, majd maga
mellé rántotta a lányát. – Beszélgessen inkább vele! Ígérem, nem bánja meg. – A
lány valóban nem volt csúnya, és butának sem tűnt, mert nem vigyorgott a
királyra esztelenül, mint a többiek, helyette merészen állta a tekintetét. A
szeme színe nagyon ismerős volt Arthurnak, és ahogy egyre tovább nézte,
hirtelen vonzódni kezdett hozzá.
-
Szabad egy táncra, hölgyem? – nyújtotta a kezét,
mire a nemes szélesen elvigyorodott, a lány pedig tartózkodóan bólintott.
Mialatt keringtek, a király azért
fohászkodott, nehogy Merlin pont akkor bukkanjon fel, ugyanis ismét a szemére
vetné, hogy hiába vannak együtt hónapok óta, a szép nők még mindig el tudják
csábítani. Ebből egy hatalmas vita kerekedne, aminek az lenne a vége, hogy
Merlin elviharzik, de előtte még közli, hogy vegyen végre feleségül valakit,
akkor talán nem bújna be mellé a keskeny szolgálói ágyába csaknem minden
éjszaka.
-
Uram? – Arthur némileg összerezzent a lány
hangjára, akinek még a nevét sem tudta.
-
Hogy hívnak?
-
Emily.
-
Még nem jártál erre, igaz?
-
Igaz, uram.
-
Körbevezetlek, ha látni szeretnéd.
-
Köszönöm, Ön végtelenül nagylelkű. Talán később.
Arthur nem értette saját magát. Visszatekintve
az eddigi életére határozottan kijelenthette, hogy nagyon kevés nő váltott ki
belőle valódi érzelmeket vagy testi vágyakat, Merlin megérkezésével pedig
világossá vált számára, hogy egészen addig a fiúra várt. Most mégis itt volt ez
a nem épp csúnya, de gyönyörűnek sem nevezhető lány, rövid barna hajjal,
csillogó szemmel, akire távolról fel sem figyelt volna, mégis volt benne valami
megmagyarázhatatlan… valami varázslatos…
-
Uram! – integetett felé Gwaine teli szájjal
vigyorogva. – Itt az ideje az ajándékbontásnak!
Régen ez volt Arthur kedvenc
része. Amikor még az apja kormányozta a birodalmat, mindig a trón mellett
ácsorogva nézte, ahogy a férfi átveszi a neki szánt tárgyakat, csodálja őket,
aztán köszönetet mond értük. Amikor neki magának kellett átvennie a helyét,
csak fél szívvel tudta kifejezni a háláját, hiszen azt, amire vágyott, senkitől
sem kaphatta meg.
Az este végén ásítozva sétált
végig a kivilágított folyosókon, ahol feldíszített karácsonyfák törték meg a
falak egyhangúságát. Belökte a szobája ajtaját, és már éppen elkezdett volna
azon bosszankodni, hogy Merlin meg sem jelent a fogadáson, mikor feltűnt neki
az ágyán ücsörgő alak.
-
Emily! – kiáltotta meglepetten. – Hogy jutottál
be? Valami baj van? Eltévedtél? Apád tudja, hogy itt vagy?
A lány válasz helyett fölállt,
megtette a kettejük közti távolságot, majd egyszerűen megcsókolta a királyt.
Arthur első ösztönös reakcióként eltolta magától, aztán nyomban visszahúzta,
mert tudta, hogy ez nem rossz. Nem lehet rossz, hiszen érzett már ilyesmit
korábban is… egész pontosan hat hónapja minden egyes nap.
-
Merlin! – lehelte a puha ajkak közé, aztán
kinyitotta a szemét. Az ismét férfiasabb vonásokkal rendelkező mágus
elmosolyodott, aztán az ágy felé húzta a másikat.
-
Boldog karácsonyt, királyom!
5 megjegyzés :
Szia!
Én igazából ezt a párost is szeret(t)em - akikről írni szoktál, azok közül 2-3 párost nem ismerek. Kedves kis történet volt, meg tetszett is, de úgy érzem, hogy én szoktam most el tőlük egy kicsit... Régen láttam már Merlin részt, kéne néznem, hogy ismét elfogjon a varázs a páros iránt... Komolyan mondom a felejthetetlen történetedet egyszerűen imádtam ezzel a párossal.
És még mindig fent tartom hogy nagyon szeretem amiket írsz!! És köszönöm ezt a meglepetést! :)
Szia! Semmi gond nincs, én is elfelejtettem már őket, de gondoltam, karácsony közeledtével újra beköszönök hozzájuk. Remélem, a következő történet inkább kedvedre való lesz. :) Esetleg jelezheted, melyik a kedvenc párosod, és írok velük valami ünnepit. :)
Szia! Óóó már megtetted!! :) Amint látom felkerült a 4. meglepi Blay&Qhuinn párosával! :) (L) Ide írom, hogy nagyon szépen köszönöm! Imádom őket, mondjuk persze Butch&V is a kedvenceim, a beszólásaik fergetegesek! Örülök, hogy könyves szereplőkről is írsz, mert nem igazán vannak magyar írások, vagy legalábbis a FTT-ről! Azért írok az alá a történet alá is! A másik páros meg Alec és Magnus, bár annyira még nem ismerem őket, még nem olvastam az összes könyvet...
Hát akkor ezek szerint beletrafáltam. :D Örülök, hogy szívesen olvasol róluk. Én kicsit rég találkoztam velük, de tervezem újraolvasni a sorozatot, így talán még több történet várható velük. :) Áh, szerintem a Magnus és Alec fic olvasható így is, nem? :)
Igen teljesen érthető volt így is :)
Ami pedig Blayéket illeti, nem kell szomorú történet, én tökéletesnek érzem amit írsz, egyensúlyban vannak a történetek :D
Megjegyzés küldése