Karácsonyi pillanatok 6. történet

Nagyon restellem, hogy csak most érkezem, de megkezdődött a karácsonyi hajtás. Ez a történet sem lett a legjobb, de mivel megírtam, fel is teszem.

Kitartást azoknak, akik hozzám hasonlóan még jövőhéten is dolgoznak. :)

-          Tényleg sajnálom, de nem megy.

-          Ezt nem értem. Eddig sohasem volt gond, hogy…

-          Igen, de ez az utolsó félévem, apa, és tanulnom kell.

-          Itthon is tanulhatsz.

-          Jól tudod, hogy ez nem így van. – Az apja mélyet sóhajtott a telefonba.

-          Rendben, bár nem vidít fel a gondolat, hogy abban a hatalmas városban töltöd az ünnepeket teljesen egyedül.

-          Legalább senki sem fog zargatni.

-          Azért elteszem az ajándékodat.

-          Ezzel azt akarod mondani, hogy a Jézuska nem is létezik? – Az apja nevetett.

-          Vigyázz magadra.

-          Te is, apa. Boldog karácsonyt.

A vonal bontása után Stiles még nézte egy darabig a néma telefont, aztán nagyot nyögve visszatelepedett az íróasztalához és a tételeihez. A régi énje visítva tiltakozott a magolás ellen, de ha meg akarta valósítani a nyomozói munkáról szőtt álmait, akkor bizony a fenekén kellett maradnia ahelyett, hogy hazaszalad nyavalyogni az apjának meg a barátainak.

New York egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek képzelte. Azt hitte impulzív lesz, ahol fel sem fog tűnni egy olyan izgő-mozgó illető, mint ő maga. Ehhez képest nem talált barátokat, nem tudott beilleszkedni, aminek következtében az elmúlt három év kész kínszenvedés volt számára. Éppen ezért alig járt haza. Nem akarta, hogy az apja megtudja, mennyire rosszul érzi magát, mert attól ő is rosszul érezné magát, és talán követelné, hogy hagyja a fenébe az iskolát, költözzön haza, és legyen a segédje. Csakhogy Stiles nem erről álmodott. Merengéséből a gyomra panaszos korgása zökkentette ki. Már órák óta görnyedt a jegyzetei fölé egyetlen falat élelem nélkül, így elhatározta, hogy tart egy kis szünetet és kiszellőzteti a fejét.

Elég sokszor járt már a pár sarokkal arrébb lévő kis étteremben. Egész olcsó volt, mégis finoman főztek, ami pedig a legfontosabb, egyetemista csak elvétve lépte át a küszöböt, ami a srácnak tökéletesen meg is felelt. A hely sem tudta kikerülni a karácsonyi készülődést; égősorokat aggattak a falra, kis karácsonyfákat helyeztek el az asztalokon, a rádióból pedig nyálas ünnepi dalok szóltak. Stiles kipirult arccal esett be az ajtón, majd letekerte magáról a sálat. Az egyik pincérnő rámosolygott, valószínűleg felismerte korábbról, és szokásos helye felé intett az étterem végében, majdnem a konyhába vezető lengőajtó mellett. A srác becsusszant a bokszba, pillanatokkal később pedig felbukkant Erica, kezében jegyzetfüzettel.

-          Helló, Stiles – búgta halvány mosollyal a ajkán. – Rég nem láttalak.

-          Igen, sajnálom. Kicsit lefoglal az egyetem.

-          Még mindig nyomozó akarsz lenni?

-          Ez a terv.

-          Akkor igazán kinyomozhatnád, mit szeretnék idén karácsonyra – rebegtette a pilláit a lány, ami annyira nem vallott rá, hogy Stiles még a száját is majdnem eltátotta.

-          A szokásosat kérem – nyögte ki végül, mire Erica bólintott, aztán egy kacsintás kíséretében távozott. Stiles úgy érezte, azonnal lángra lobban, így megszabadult a kabátjától is.

Amíg az ételre várt, az asztalra könyökölve szétnézett a helyiségben. Odakint lassú pelyhekben hullott a hó, néhány merész ember sétált az utcán, odabent viszont kellemes meleg volt és kávéillat. Meg még valamilyen más aroma, amit Stiles nem tudott elsőre beazonosítani. Erica hamarosan megérkezett a kávéval, és az étellel megpakolt tányérral. Ahogy elrendezett mindent a srác előtt, lopva közelebb hajolt hozzá.

-          Mikor hívsz meg végre egy randira? – tette föl a kérdést, Stiles pedig természetesen megmerevedett ültében.

Félreértés ne essék, tetszett neki a lány. Vicces volt és szexi, éppen ezért sosem próbálkozott volna be nála. Talán karácsonyi csoda történt, mindenesetre Stiles hirtelen köpni-nyelni sem tudott. A sors szerencsére a megmentésére sietett egy idegesnek tűnő nő személyében.

-          Erica, azonnal hagyd abba! Megmondtam, hogy utálja a munkahelyi flörtöt!

-          De Stiles nem is itt dolgozik – vágott vissza a lány.

-          Az mindegy – legyintett a nő, aki egy pillantásra sem méltatta az érintettet. – Kihoztad a rendelését, folytasd a munkád.

-          Néha úgy érzem magam, mint egy rabszolga, akit éhbérért dolgoztatnak – panaszkodott Erica, majd sarkon fordult, és visszatipegett a pult mögé. Mielőtt Stiles megkönnyebbülten felsóhajthatott volna, észrevette, hogy az előbbi nő árnyéka továbbra is az asztalra vetül.

-          Ne haragudj, nem ismerjük egymást valahonnan? – érdeklődött összevont szemöldökkel, így a srácban fel sem merült, hogy csábítási kísérletnek tekinti a kérdést.

-          Öö, nem, nem hiszem. Nem idevalósi vagyok.

-          Pont azért kérdeztem. A városiak mind egyformák, benned viszont van valami, ami halványan ismerős… - Azzal kinyúlt, és megragadta Stiles fejét az álla alatt, és ide-oda kezdte forgatni, hogy minden irányból szemügyre vehesse. – Mi a neved?

-          Kérem… nem ismerjük egymást, higgye el.

-          Nem fog kiderülni, amíg meg nem mondod a neved.

-          Laura, ne molesztáld már a kölyköt – szólalt meg egy hang a konyha irányából. Stiles nem tudott odanézni, mert a nő – Laura – még mindig az állát szorította.

-          De biztos, hogy láttam már valahol!

-          Talán az álmaidban – dörmögte a hang.

-          Ha-ha, nem is tudom, hogy tudsz ilyeneket kitalálni – gúnyolódott a nő, aztán végre-valahára elengedte a srácot, aki így levegőhöz juthatott.

-          És még te mondod a pincéreknek, hogy ne flörtöljenek?

-          Nem flörtöltem!

-          Szerintem a kölyök nem így gondolja.

-          Nem flörtölt, és nem vagyok kölyök – szólt bele a beszélgetésbe Stiles is, aztán nagy vehemenciával rágni kezdte a sült krumpliját.

-          Pedig pontosan úgy durcáskodsz, mint egy kölyök – folytatta a mély hang rendületlenül. – És pont úgy is eszel, mint egy kölyök – tette hozzá épp abban a pillanatban, amikor Stiles pólójára rácsöppent egy kis ketchup. Felkapott egy szalvétát, hogy letörölgesse, és esze ágában sem volt válaszolni a férfinak, aki valószínűleg életcéljául tűzte ki, hogy az őrületbe kergeti.

A kis közjáték után sikeresen elfogyasztotta a vacsoráját, fizetett – egy másik pincérnek, amiből úgy tűnt, Erica örökre el lett tőle tiltva -, aztán kisétált a hóesésbe. Magába szívta a kipufogógázokból, gyorskajákból és szemétből álló aromát, majd hazafelé indult. Volna.

-          Hé! – Stiles azon nyomban megpördült, mintha tudat alatt számított volna rá, hogy valaki utána jön az étteremből. Egy nála fél fejjel magasabb, izmos, rövid hajú férfi állt előtte, és épp felé nyújtott egy barna papírzacskót.

-          Nem az enyém.

-          Tudom. Gondoltam jól fog jönni, ha megéhezel később. Tanulás közben. – Azzal elpirult.

-          Óó? Kösz, ez jó ötlet – és már húzta is elő a tárcáját, de a másik megrázta a fejét.

-          Csak… vedd el.

-          Ingyen nem fogadhatom el…

-          Vedd már el! – kiáltott fel kicsit emeltebb hangon, amire már a néhány arra settenkedő járókelő is felfigyelt. Stiles gyorsan átvette a nehéz és illatozó csomagot, de mielőtt megköszönhette volna, a férfi be is viharzott az étterem ajtaján.

A szentestét minden gond nélkül átvészelte, és még tanulni is volt kedve. A bajok 25-én délután kezdődtek, amikor valami más elfoglaltságot keresett. Tévéje persze nem volt, így nem bámulhatta az agyzsibbasztó karácsonyi filmeket, a netet meg már átböngészte. A mobilját nyomkodva azon töprengett, kit is hívhatna fel. A barátai biztosan ünnepelnek, az apja úgyszintén… A pillantása ekkor az üres éttermi zacskóra tévedt, amit valamiért nem volt szíve kidobni azután sem, hogy felfalta a tartalmát. Kételkedett abban, hogy nyitva lennének, viszont egy próbát mindenképpen megért a dolog. Fogta a kabátját, és már ott sem volt.

A Hale’s tulajdonosa, Peter Hale mindennél jobban szerette a pénzt. Persze a vendégeket is szerette, de csak azért, mert nála hagyták a pénzüket. Már rég eltervezte, hogy amint lehetősége lesz, felviszi az árakat abban az étteremben, amit közösen örökölt másik két rokonával, hiszen a saját éttermeit is sikerre vitte. Laura és Derek azonban mindeddig nem állt kötélnek. Elmondásuk szerint az emberek úgy szerették a helyet, ahogy van, szívesen jártak hozzájuk a családias hangulat és az olcsó árak miatt.

-          Az olcsó árak tesznek majd tönkre! – ordított rájuk.

-          Neked akkor sem kell aggódnod, ha mi tönkremegyünk – vont vállat Laura. – Neked akkor is ott lesz a többi éttermed.

Peter feldobta a kezeit a levegőbe, és távozott, Laura és Derek pedig összeütötte az öklét.

Derek mindig szerette az éttermet, már akkor is, amikor még az anyjuk vezette. Szinte minden vendéget névről ismert, tudta, ki mit fogyaszt szívesen, és nem feledkezett meg a születésnapokról sem. A férfi ott volt, mikor egy kilencven éves nénit köszöntöttek egy hatalmas tortával, akinek nem volt senkije, épp ezért járt be hozzájuk minden nap. A néni azóta meghalt, Derek mégsem tudta elfelejteni könnyes arcát, ahogy átölelte az anyukáját, és köszönetet mondott.

A férfi elkezdte letörölgetni a pultot. Laura ragaszkodott hozzá, hogy 25-én is kinyissanak, és jól tették, mert a magányos lelkek náluk gyűltek össze, hogy egy kis meghittséget csempésszenek a saját ünnepükbe. Csaknem az összes sütemény elfogyott, így úgy gondolták, ideje lehúzniuk a redőnyöket. Derek nyújtózkodott, csontjai ropogtak, aztán megdermedt. Odakintről, az üvegen túlról egy fiú bámult vissza rá. Derek nyelt egyet, és kihúzta magát, ugyanis nem akármilyen fiúról volt szó.

Derek nem volt az a flörtölő típus; a vendégek azért tértek be hozzájuk, hogy kiszolgálják őket, nem pedig azért, hogy feszélyezve érezzék magukat a túlzott nyomulás miatt – ezt Erica sosem tudta sem megérteni, sem tiszteletben tartani. Pár hónapja azonban betévedt az étterembe egy nyurga, egyetemistának tűnő srác olyan gyönyörű kezekkel, amiket Derek órákon keresztül tudott volna bámulni. És bámult is, mert a srác nem egyszer ott írta meg a beadandóit. Persze Ericának is feltűnt a jövevény, és csaknem azonnal rávetette magát. Derek közben úgy tett, mint akit mulattat a dolog, egészen addig, amíg a lány látványosan randira nem hívta Stilest.

-          Egyszerűen nem értem ezt a lányt – panaszkodott Laura, mialatt a kis közjátékot figyelték. – Ha Peter meglátja, mit művel, kidobja.

-          De hát mi vettük fel.

-          De övé a nagyobb részesedés, öcsi. Na, jó, én leállítom – döntött a nő, aminek Derek csak örülni tudott.

-          Miért mondtad neki, hogy ismerős neked valahonnan? – érdeklődött később.

-          Mert az is. Neked nem? – A férfi inkább nem vallotta be, hogy az első pillanattól kezdve úgy érzi, ismeri valahonnan, talán egy korábbi életéből, mert Laura azonnal ráharapna. És amire egyszer Laura ráharap, azt nem ereszti. Derek már csak tudta. Mikor közölte vele, hogy meleg, a nő szeme elkerekedett, másnapra azonban beszervezett neki egy randevút egy ismeretlen sráccal. Ha megtudná, hogy Derek érzéseket táplál Stiles iránt, ki tudja, mit tenne.

Derek maga sem tudta, miért vitt utána egy adaggal a kedvenc ételéből. Hallotta, hogy sokat kell még tanulnia, ők viszont 24-én nem tartottak nyitva, így hát… gondoskodni akart róla. A késztetés nagyon ismeretlen volt számára, mégis engedett neki. Most pedig ott voltak, kettesben, az üveg két oldalán, és Derek biztos volt benne, hogy Stiles hozzá jött. Megköszörülte a torkát, hogy visszakényszerítse a szívét a helyére, aztán ajtót nyitott.

-          Hali – mosolygott rá Stiles. Az arca kipirult, kezeit zsebre vágta, és toporgott, hogy melegen tartsa magát. – Nem hittem, hogy még nyitva lesztek.

-          Épp zárok.

-          Óó. Persze, ünnep van, meg minden. – Derek nyelt egyet.

-          Akarsz egy sütit? Maradt még pár darab. – A másik tekintete felragyogott.

-          El tudnék viselni valami édeset. De most kifizetem.

-          Rendben.

Aznap este Stiles nem tanult többet, sőt, haza sem ment. Derek sem. Beszélgettek – illetve Stiles magyarázott, a másik pedig bólogatott, mosolygott, néha közbeszúrt valamit. Elfogytak a sütemények, az üdítők. Stiles segített neki felrakni a székeket a meseszép kezeivel. Derek összefűzte az ujjaikat, közelebb hajolt, és megcsókolta. Stiles nem tiltakozott.

Mikor Laura másnap reggel rájuk talált, összeölelkezve feküdtek az egyik bokszban, egy fagyöngy alatt. A nő csendesen behúzta maga után az ajtót, és mosolyogva konstatálta, hogy tényleg létezik karácsonyi csoda.