A történet második, egyben befejező része is megérkezett. :)
Az élete ettől kezdve a pokol
finomított verziójává változott. Minden percben azt hitte, figyelik; sehová sem
tudott úgy elmenni, hogy ne nézett volna szét maga körül többször is, és még
akkor sem nyugodott meg teljesen. Sorra mondta le a meghívásait, és csak a
kötelező rendezvényeken vett részt, ami alól nem tudta kihúzni magát. Ilyen
volt például a szezonnyitó, ahol szinte fojtogatta a tudat, hogy Zero is ott
van nem messze. Megpróbált nem felé nézni, nem érzékelni a jelenlétét, de
lehetetlen volt nem tudomást venni a csupa feketébe öltözött, jóképű férfiról.
Egyenesen vonzotta Jude tekintetét, a teste még mindig ácsingózott utána, a
lelke azonban még a gondolatba is beleborzongott. Egyik italt hajtotta fel a
másik után, míg úgy nem érezte, hogy sikerült eltompulnia. Többen is
megpróbálták leállítani, de hárította a támogatást és a kedves szavakat,
egészen addig, amíg valaki erőszakosan be nem rángatta a ruhatárba. Jude
értetlenül szemlélte a sok kabátot, aztán lassan megfordult, és ráfókuszált a
tőle pár lépésnyire ácsorgó Zeróra.
Tessék, most aztán lehet félni, közölte vele az agya, a teste
azonban ismét megmakacsolta magát, és egy teljesen másik reakció mellett
döntött. Bőre felforrósodott, a férfiassága pedig azonnali figyelmet követelt.
Lehetőleg Zero figyelmét. A másik férfi mosolyogva közeledett felé, a mozgása
pedig egy ragadozóra emlékeztette Jude-ot. De még mindig nem félt. Sőt,
előzékenyen felfelé biccentette a fejét, hogy Zero ajka könnyebben
hozzáférhessen az övéhez. A férfi úgy csapott le rá, mint egy héja az odalent
bóklászó pocokra; erősen magához szorította, átkarolta, aztán mégis hátrébb
lépett, hogy leszaggathassa róla a ruhákat. Jude szíve a fülében dobogott,
alkoholmámoros agya csak nehezen tudta követni a történéseket, mégis készséggel
gombolta az ingét, majd a nadrágját, aztán ujjai Zero kőkemény hasára,
mellkasára, vállára és nyakára tévedtek, majd magához húzta a fejét egy újabb
csókra. Ja, és még mindig nem félt. Viszont vágyakozott. Vágyott Zero ujjaira,
kezére, testére, legfőképpen pedig a keménységére, a saját testében.
Mi a francért nem menekülsz el? Miért nem lököd el magadtól, térdelsz
bele a legnemesebb testrészébe, fogod a holmid, és vágtatsz ki az ajtón?
Rendben, valószínűleg eltaknyolnál a lépcsőn, amilyen állapotban vagy… miért
hagyod, hogy simogasson? Hogy beletúrjon hátul a hajadba? Hogy gyengéden
meghúzza a tincseket? Miért hagyod, hogy belemarkoljon a hátsódba, és gyúrja a
két félgömböt? Miért hagyod, hogy eléd térdeljen, és kinyissa a száját? Miért
hunyod le a szemed, és miért nyögdécselsz? Miért élvezed? Ez az ember
megfélemlített téged… követett, elszúrta a randidat… kellemetlenséget okozott
Lucasnak… nem hagyta, hogy továbblépj… miért fordulsz meg ilyen készségesen, és
simulsz a falhoz? Miért…
-
Fogd be – sziszegte hirtelen Jude, mire a
lelkiismerete szépen elhallgatott, ő pedig végre teljesen átadhatta magát Zero
rohamának.
Másnap természetesen fejfájással, és egy jó nagy adag
szégyenérzettel ébredt. Szívesen tett volna úgy, mint aki semmire sem emlékszik
az előző esti akciójából, de az agya, akire nem volt hajlandó hallgatni, most
visszavágott, és lelkesen vetítette elé az eltárolt képeket. Zero tekintetét,
ami sokkal lágyabb és gyengédebb volt, mint az utóbbi hetekben bármikor… erős
kezét, izmos mellkasát, szenvedélyes lökéseit, heves csókjait. Hogy tudott a
férfi ilyen gyengéd lenni vele, mikor korábban úgy megijesztette? Vajon mindig
is ilyen volt, vagy ezt csak a szakításuk hozta benne felszínre? És ő, Jude
miért nem menekült el előle? Miért adta oda magát neki ismét?
Nem talált válaszokat, a másik illetékest pedig eszében sem
volt faggatni erről. Helyette elment kocogni, edzeni, bevásárolni, majd
Lucassal moziba, aki nem győzött elnézést kérni a múltkori lelépésért. Mint
elmondta, idegesen hajtott oda a rendőrségre, hogy megtegyen mindent az
ügyfeléért, de a recepciós semmit sem tudott erről az ügyről, és állította,
hogy nem ők hívták Lucast telefonon. A férfi még mindig értetlenül állt a
dolgok előtt, Jude viszont nagyon is tudta, mi történt. Zero valószínűleg
lefizetett valakit, hogy csalja el Lucast valami hihető mesével… de legalább
nem rendezett valódi balesetet ennek érdekében.
Te tiszta hülye vagy? Még ezek után is véded? Elrángatta mellőled
Lucast, hogy ne tudj kamatyolni vele! – így az Agya.
Igen… de nem itatott
és drogozott be senkit, és nem hagyta, hogy az illető a kisbabájával furikázzon
a városban – reagált a Szíve.
Mit akarsz ezzel mondani?
Azt, hogy nem
eredendően rossz ember – bizonygatta a Szív, mire az Agy gúnyosan
felhorkantott.
Na, persze. És ezt abból szűrted le, hogy nem bántott egy ismeretlent
meg egy gyereket? És mi van azzal, ahogy veled bánt? Hogy követett,
megijesztett, és beleavatkozott a dolgaidba? Ilyet még akkor sem tettetek,
amikor együtt voltatok!
De… talán ez azt
jelzi, hogy még mindig sze…
Ne, ki ne mondd! – kiáltott rá az Agy hevesen. – Mindig
is ilyen nyálasan szentimentális voltál!
Ezt bóknak veszem
tőled, akiben egy szemernyi érzelem sincs – vágott vissza Szív. – Én sokkal jobban ismerem Zero Szívét nálad,
és tudom, mi lakozik benne. Jobban mondva ki.
Ah, hát azt én ismeretlenül is meg tudom mondani, elvégre Zero csak önmagát
szereti.
Tévedsz – mondta
Szív szomorúan, és ezzel be is rekesztette a beszélgetést.
Mindeközben odakint Jude megpróbált a filmre koncentrálni,
de később, mikor Lucas megpróbálta megtudakolni, mennyire tetszett neki,
kénytelen volt hazudni, ugyanis semmire sem emlékezett. Másra terelte hát a
szót… a következő percekben pedig elindultak Lucas lakása felé.
Jude aznap este olyan jól aludt, mint már régóta nem. Persze
az előtte való akció sem volt ellenére, sajnos azonban önkéntelenül
összehasonlította Lucas teljesítményét Zeróéval, ami nem volt szép dolog tőle.
A pihentető alvás miatt azonban megérte a férfinál maradnia. Másnap vasárnap
volt, és Lucas felvetette, hogy együtt tölthetnék a napot, amit Jude
köszönettel és sok engesztelő csókkal kísérve visszautasított. Könnyebb
lélekkel indult hazafelé, útközben vett magának ebédet és innivalót,
lebonyolított pár munkatelefont, aztán felkocogott a lépcsőn a lakásáig, és
kitárta az ajtót.
-
Szia, drágám. Örülök, hogy hazaértél.
Jude megdermedt az ajtóban, kezében a kilinccsel és a
vásárolt holmikkal, közben megpróbált nem pánikolni. Fontolgatta, hogy
egyszerűen visszahátrál a folyosóra, aztán elszalad, de ha előző nap nem
tartott attól, hogy Zero megtámadja, akkor most sincs oka rá. Kihúzta hát
magát, majd beljebb lépett, és becsukta az ajtót.
-
Hogy jutottál be? – aztán rögtön folytatta: - Te
betörtél a lakásomba? Mi a fenét akarsz még tőlem? A múltkor már mindent
megkaptál, vagy nem?
-
Úgy gondolod, csak szexet akartam tőled? – Jude
nem felelt. – Ha jobban belegondolsz, bárkit megkaphatok, bárhol és bármikor.
Ha csak ez kellene, nem lennék veled.
-
Nem vagy velem, Zero. – A férfi tekintete
megvillant.
-
Hol rontottam el? – tette föl a meglepő kérdést,
amire Jude enyhén eltátotta a száját.
-
Micsoda?
-
Tudni akarom, hol rontottam el. Mit követtem el,
ami miatt lapátra tettél? Miért nem voltam elég neked? Mit tud ez a Lucas, amit
én nem? Mert a farka nem nagyobb, az biztos! – Mielőtt Jude közbeszólhatott
volna, folytatta: - Az tetszik, hogy te dughatod meg őt? Tőlem sosem kérted…
nekem sosem mondtad, hogy szeretnéd… - Mikor Jude élesen felnevetett,
elhallgatott.
-
Még ha mondtam volna is… kikérted volna
magadnak, hogy bárki megdugjon! Elvégre te vagy a nagy és rettenthetetlen Zero,
a kosárcsapat királya! Hogy neked valaki a segged közelébe merészkedjen…
-
Másnak egészen biztosan nem engedtem volna meg,
azt elhiheted. Sőt, még egy jobbegyenessel is megtoldottam volna a
visszautasítást, hogy tiszta legyen a dolog – vágott közbe Zero dühösen. – De
te nem vagy akárki. Te mindig is valaki voltál nekem, Jude. Te… te vagy minden.
A menedzserem, az őrangyalom, a barátom, a szeretőm… a családom. – Jude nem
akart elgyengülni, mégis érezte, hogy áruló szíve hevesebben ver, és hogy még
egy-két szó, és végleg elveszett. Gyorsan beszélni kezdett hát.
-
Akkor miért művelted ezt velem? Miért követtél?
Miért csaltad el Lucast, amikor láttad, hogy jól kijövünk? Miért tettél
keresztbe nekem? Ha tényleg szeretsz… miért nem engedsz továbblépni?
Erre olyan mély és súlyos csend lett, hogy Jude tisztán
hallotta a szomszéd lakásból átszűrődő televízió zaját. Vett néhány mély
lélegzetet, majd elfordult, hogy a konyhába vigye a vásárolt holmikat. Zero
ekkor felállt a kanapéról, a férfi pedig megdermedt.
-
Te tényleg félsz tőlem?
-
Nem ez volt a célod? Hogy rám ijessz?
-
Soha nem akartalak bántani, Jude.
-
Nos, akkor ezt elcseszted, nem igaz? – Enyhén
remegő kézzel nyitotta ki a hűtőt, és vágta be a tejet meg a kólát.
Felegyenesedve azt vette észre, hogy Zero is aktivizálta magát, és helyére
tette a kenyeret, meg a konzerveket. Mintha csak egy átlagos vasárnap lett
volna, amikor együtt mentek bevásárolni. Kivéve, hogy ilyen sosem történt, mert
Zero nem volt képes végigsétálni vele az utcán kézen fogva, vagy nyugalmasan
vásárolgatni, mert tartott attól, hogy megbámulják. – Mit akarsz? Miért vagy
itt? – fonta karba a kezét, hogy elrejtse a remegését. Zero ugyanígy tett, majd
nekitámaszkodott a pultnak.
-
Szeretlek. – Jude elszámolt magában tízig. – Azt
hiszem, attól fogva szeretlek, hogy megláttalak, de ezt nem tudom bizonyítani…
és akkor még megnevezni sem mertem, mert… nőkhöz voltam szokva. Rettentően
megrázott, hogy megtetszett egy férfi, de nem aggódtam túlságosan, mert rólad
volt szó. Jude Kincade, aki mindig mellettem állt, hitt bennem és támogatott.
Elnézte és megbocsátotta a szarságaimat, hagyta, hogy úgy használjam, mint egy
ócska rongyot… hogy rejtegessem, és titokban tartsam. – A szemébe nézett. –
Miért hagytad? Miért nem lázadtál fel ellenem?
-
Fellázadtam. Elhagytalak. – Zero összerázkódott.
-
Igen. Lehettél volna kicsit kíméletesebb. Vagy
megpróbálhattuk volna rendbe hozni.
-
Igen? És ha rendbe hoztuk volna? Nem féltél
volna attól, hogy egyszer mégis elhagylak? Nem tört volna felszínre benned ez a
veszélyes éned?
-
Veszélyes énem? – visszhangozta Zero
hitetlenkedve.
-
Követtél! Betörtél hozzám! Meghiúsítottad a
randimat! Figyeltél, mindig figyeltél!
-
Hát persze, hogy figyeltelek, baszd meg! –
reccsent rá Zero, és hirtelen előtte termett, nekilökve Jude-ot a falnak. – Még
jó, hogy figyeltelek! Minden lépésedet! Minden lélegzetvételedet! Láttam,
mennyien próbálkoztak nálad, és ezek csak azok, akiket nem vettem észre időben!
Így is túl közel jutottak hozzád… vészesen közel. Megkedvelted őket, én pedig
el lettem felejtve.
-
Hogy is felejthetnélek el, amikor teszel róla,
hogy még véletlenül se legyen így? – Jude meg sem kísérelt kiszabadulni,
elvégre pontosan tudta, mennyire erős Zero. – És mindezt a szerelem nevében?
Ezt akarod beadni nekem? Ki vagy te, Mr. Grey? – Erre a kérdésre a férfi olyan
váratlanul tűnt el mellőle, mintha semmivé foszlott volna. De csak elhátrált
egészen a nappaliig, és lerogyott a kanapéra.
Jude kifújta a levegőt, és már épp elővette volna a mobilját,
hogy hívja a rendőrséget, mikor halk szipogásra lett figyelmes. Felvont
szemöldökkel bámulta Zerót, akinek elkezdett rázkódni a válla. Jude nem hitt a
szemének.
-
Te most… sírsz? – Óvatosan megközelítette a
kanapét, a mobilját továbbra is a kezében tartva, mintha azzal megvédhetné
magát. – Zero… én…
-
Ne hívj így! – ugrott fel hirtelen a férfi, Jude
pedig a következő másodpercben a földön találta magát. Háta keményen vágódott a
padlónak, ő pedig felnyögött a fájdalomtól. Pislogva és hitetlenkedve bámult a
fölé magasodó Zeróra, aki lassan letérdelt mellé. Keze előbb a mellkasára
nyomódott, majd felvándorolt a nyakához.
Hány, de hány alkalommal érintette meg őt ugyanígy? A keze
fel-le kalandozott általában meztelen testén, aztán rákulcsolódott a tarkójára,
hogy magához húzhassa egy csókra. Ez alkalommal azonban Zero keze nem került a
megszokott helyére, hanem ott maradt, ahol volt, Jude torkán. A szorítása pedig
egyre csak erősödött. Jude teste szerencsére aktivizálta magát, és nyomban
megkísérelte ledobni magáról a másikat, de Zero másik kezével lefogta kapálózó
karját, sziklakemény testével pedig a padlóhoz szögezte őt.
-
Zero…
-
Gideon. Neked Gideon vagyok, vagy elfelejtetted?
– Zero odasimította arcát az övé mellé, és miközben továbbra is szorította a
torkát, mélyen belélegezte az illatát. – Istenem, szeretlek!
-
Hagyj… békén… - A másik férfi tekintete
elkomorult, egész lényéből szomorúság áradt. De Jude már nem tudott hinni neki.
Úgy nem, hogy közben őt fojtogatta…
-
Azt nem tehetem. Sajnálom. – És Jude előtt elsötétült
a világ.
-
Még mindig nem vagyok meggyőzve arról, hogy ez
így jó lesz.
-
De hát már milliószor elpróbáltuk, mi bajod
vele?
-
Karakteridegennek érzem – közölte Adam, ahogy
összefonta karját a mellkasán. A rendező hátradőlt a székében, jelezve, hogy
hallgatja. – Gondolj csak bele! Láttunk mi már valaha is ilyen viselkedést
Zerótól? Persze tudott vadulni, ha arról volt szó… de hogy fojtogasson valakit…
és pont Jude legyen az a valaki, akit a világon a legjobban szeret! Ezt még én
sem tudom elhinni.
-
Pedig remekül alakítottad – hízelgett neki a
rendező. – Rendben, akkor szerinted mégis meddig kellene elmennünk? Követte,
ráakaszkodott, meghiúsította a légyottját, betört a lakásába…
-
Ami ugye nem is volt betörés, mivel Jude kulcsot
adott neki a lakásához – mutatott rá Adam.
-
Igaz – sóhajtott a másik férfi, majd az órájára
nézett. – Mi lenne, ha holnap folytatnánk? Biztos fáradt vagy. És gondolom,
rohannál hozzá.
-
Túl jól ismersz – kacsintott Adam, aztán egy
gyors kézfogás után felkapta a cuccait, és kivágtatott a stúdióból.
Alig tíz perc alatt odaért a közeli szállodához, ahol
szobákat foglaltak nekik a forgatás idejére, habár ő a maga részéről a
sajátjába még csak be sem tette a lábát. Elképzelhetetlennek tűnt számára, hogy
Brent nélkül hajtsa álomra a fejét, anélkül, hogy átkarolná, és belélegezné
tiszta illatát. Pontosan ezért tudta olyan hitelesen alakítani a szerelmes Zero
szerepét… mert ő maga is ugyanúgy érzett. Szobájuk ajtaja előtt mégis
megtorpant, és igyekezett visszafogni magát. Az aznapi forgatás eléggé megviselte
és kimerítette a másikat, semmi szüksége nem volt arra, hogy lerohanja. Így hát
zörgött egy kicsit a kilinccsel, mielőtt belépett volna, aztán halkan betette
maga mögött az ajtót. A nappaliban sötét volt, így ledobta a holmiját, és a
háló felé sétált. Brent a takaró tetején feküdt, közben átkarolta magát. Az
ablakon beáramló holdfény megvilágította jóképű, jelenleg kissé kimerült arcát.
Adam elmosolyodott a látványa, majd lehúzta a cipőjét, és bebújt mellé. Brent
abban a pillanatban felébredt, és olyan élesen húzódott el tőle, mintha
sokkolóval ért volna hozzá. Adam felsóhajtott. Pontosan tudta, hogy ez a
forgatás egyiküknek sem lesz egyszerű, de azt nem hitte, hogy…
-
Félsz tőlem? – kérdezte halkan. Brent nem
felelt. – Az csak egy szerep, bébi. Tudom, hogy Zero is ugyanezt mondta, de…
sohasem bántanálak. – Nyelt egyet. – Nem tagadom, hogy figyelem a lépteid és a
lélegzeted… de csak azért, hogy megtudjam, nem vagy-e beteg. Hogy nem-e fáj
valamid. Hogy szomorú, vagy épp vidám vagy-e. Ezekre választ kapok anélkül,
hogy kinyitnád a szád, mert figyelek rád. Figyellek téged. De tudom, hol a
határ, és azt sosem fogom átlépni. – Szünetet tartott. – Hiszel nekem?
Brentnek erre sem kellett szavakkal válaszolnia. Elég volt,
hogy elmosolyodott, magához húzta a másikat, arcát pedig a mellkasába temette.
Adam megnyugodva hunyta le a szemét. Zero és Jude várhatott holnapig.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése