Majd én 3. fejezet

Mivel ezt a fejezetet már nem volt szívem kettébontani, így ez volna ennek a rövid történetecskének a befejező fejezete. Remélem élveztétek az olvasást, és találkozunk legközelebb! ;) :)

A végért, mint mindig, nem vállalok felelősséget! :D

És Aim ki is bökte, jóformán kertelés nélkül. Alig foglaltak helyet az egyik közeli falatozóban, ő máris kinyitotta a száját, és nem is fogta be, csak jó másfél órával később. Magába döntött egy pohár vizet, majd választ várva Bright arcába bámult. A srác jól ismerte már ezt a tekintetet, néhány hónapja ugyanis ezt látja ő is, amikor tükörbe néz. Vágyakozás, remény és kétségbeesés ült benne, amit csak a másik fél tudott volna enyhíteni. És hirtelen ő lett az a másik fél.

-          Most össze vagy zavarodva – vélte, miközben szívószálával a pohara aljára ragadt cukrot kaparászta, és még véletlenül sem nézett a másikra. – May iránti érzelmeid még nem múltak el teljesen, és most találni akarsz valaki mást, aki felé fordulhatsz.

-          Ezt gondolod?

-          Ezt.

-          Akkor hülye vagy.

-          Ez nyílt titok – vont vállat, közben próbálta nem elnevetni magát. Imádta ezt az új Aim-et, aki vette a bátorságot, és visszaszólt neki. – Mondj valami újat!

-          Rendben, mondok – bólintott, aztán összekulcsolta kezét az asztalon, és közelebb hajolt. – Be fogom bizonyítani, hogy tévedsz. – Bright felvonta fél szemöldökét, Aim pedig követte a mozdulatot. – Nem hiszel nekem… de mivel te már annyi mindent tettél értem… most én következem. Majd én bebizonyítom neked, hogy… - Nyelt egyet, és megnyalta az ajkát. Bright majdnem felmordult.

-          Hogy? Hogy belém zúgtál? – segítette ki többnyire gúnyosan, habár ez már álmai netovábbja lett volna.

-          Ja, valami olyasmi – rántotta meg a vállát Aim, amivel sikeresen leejtette Bright állát. Aim erre elnevette magát, és eltolta a tányérját maga elől. – Látod? Máris megleptelek.

-          Folyamatosan meglepsz, Aim – mormolta a srác, mire a másik lehunyta a szemét. – Mi az?

-          Még… nem tudtam megszokni az érzést, amit amiatt érzek, hogy kimondod a nevem.

-          Eddig is folyton kimondtam a neved…

-          Igen. – Ez a csendes válasz töprengésre késztette Bright-ot.

-          Te most azt akarod beadni nekem, hogy… hogy kezdettől fogva megvolt benned egy érzelem irántam? – Aim elhúzta a száját, és a szalvétával kezdett játszadozni, de Bright váratlanul elkapta a kezét. Összeakadt a pillantásuk. – Szóval?

-          Igen. Attól fogva, hogy találkoztunk… mindig furán hatott rám a jelenléted. És te általában engem szólítottál meg a társaságból, így reméltem, egy idő után megszokom a közelséged… vagy elmúlik ez a görcsös szorítás a gyomromban. De csak erősebb lett. Ezért próbáltam meg May-jel…

-          Elég rossz döntés volt. Engem senki sem tud pótolni.

-          Igen, már rájöttem. – Bright szorítása közben simogatásra váltott, Aim pedig közelebb nyújtotta hozzá a kezét. Teljesen természetes mozdulat volt, bele sem gondoltak, hogy éppen egy forgalmas étkezdében ücsörögnek. Mikor erre mégis rájöttek, nyomban elhúzódtak egymástól, de a kellemes, bizsergető érzés továbbra is megmaradt. És ez, meg Aim őszinte tekintete volt az, ami végül meggyőzte Bright kétkedő szívét.

-          Rendben van. Bizonyítsd be, hogy az érzéseid valódiak.

-          Nem kértem engedélyt – jegyezte meg Aim, ahogy felálltak.

-          Tudom. De azért megadtam.

Bright az elkövetkező hetekben úgy érezte, mintha egy párhuzamos univerzumba került volna, de a legjobb értelemben; most már nem csak Kong, hanem Aim is örökös tagja lett a társaságuknak, amit Bright barátai szó nélkül, mosolyogva nyugtáztak, Arthit és Nott még össze is pacsizott, mintha ez az ő érdemük lett volna. A kampuszon kívül is történtek azonban változások, amikről Bright jobbnak látott nem beszámolni a többieknek – legalábbis egyelőre.  Saját magának akarta az Aim-mel kettesben töltött pillanatokat, amikor mindenféléről elbeszélgettek, nevettek, megmutogatták egymásnak a kedvenc zenéiket… Ezek az alkalmak Bright agyában lassan randevú-jelleget öltöttek, amitől összeszorult a gyomra.

-          Már megint valami butaságra gondolsz, igaz? – sóhajtott ilyenkor Aim, és hátravetette magát az ágyon. Akkor éppen a srác szobájában voltak, amin Bright nem bírt eleget csodálkozni.

-          Egyáltalán nem butaság, ha azon gondolkodom, mit is fog ehhez szólni a környezetünk. – Aim tekintete rávillant.

-          Muszáj ennyire előre szaladni? Nem… nem élvezhetnénk most azt, ami van?

-          Oh, de persze. Tegyünk úgy, mintha haverok lennénk, akik együtt kocsmáznak, filmeznek, piálnak és csajoznak?

-          Semmi kedvem csajozni, a piálásból meg a múltkor is csak baj lett. – Bright felnevetett.

-          Nos, ha velem akarsz kezdeni, akkor kénytelen leszel tartani a tempót.

-          Igen? És ha nekem más terveim vannak?

-          Miféle… - mielőtt Bright befejezhette volna a mondatot, hirtelen a hátán találta magát, Aim pedig a mellkasára telepedett éppen. A senior köpni-nyelni sem tudott, csupán kétségbeesetten koncentrált arra, hogy nehogy máris merevedése legyen. – Mi a…

-          Akkor is eljárnál piálni, ha helyette velem lehetnél? – Aim csillogó szemmel hajolt lejjebb, a mellkasuk már majdnem összeért. – Ha mondjuk… az ágyadban feküdnék… meztelenül, akkor is egy behűtött sört választanál?

-          Az egész feltételezés értelmetlen, mivel sosem fogsz meztelenül az ágyamban feküdni – morogta Bright, majd határozottan lelökte magáról a srácot, és felpattant. Mélyeket lélegezve az ablakhoz sétált, és kibámult az éjszakába. Hallotta, hogy mögötte Aim is feltápászkodott.

-          Sajnálom. – Bright mordult egyet. – Még mindig nem hiszed el, igaz?

-          Mit?

-          Még mindig azt gondolod, csak kalandozni támadt kedvem, aztán itt hagylak, és egy lányt választok. – Bright nem felelt, jóllehet pontosan ezt hitte. Sosem érzett késztetést, hogy rágyújtson, most mégis majd’ meghalt egy szálért.

-          Jobb, ha most megyek.

-          Miért?

-          Aim, fejezzük ezt be mára. – Bright fáradtan lehunyta a szemét. – Kezd elfogyni az erőm. Hónapok óta taposok ebben a mókuskerékben, és amikor már úgy tűnik, jutok valahová, akkor kiderül, hogy tévedtem. – Beletúrt a hajába. – Aludj rá egyet, Aim.

Bright komolyan gondolta, amit mondott, és nem azért csinálta, hogy lelkifurdalást keltsen a másikban. Belefáradt abba, hogy mosolyog, hogy vidáman nézi a társait, akik már mind párra találtak, vagy éppen a csajokat hajkurászták vidáman – ez volt Prem -, megunta, hogy neki sose lehet rosszkedve, mert arra a barátai azonnal ugranak. Ő sose kérheti ki magának, hogy miért nincs senkije, ő sosem panaszkodhat, mindig, mindig jól kell éreznie magát a bővében… még akkor is, ha közel sem így van.

-          P’Bright?

-          Mi van?

A srácnak csak annyi ideje volt, hogy hátraforduljon, mert Aim közelebb lépett hozzá, a keze közé fogta az arcát, és összeérintette a szájukat. Bátortalanul látott neki, de mikor észlelte, hogy Bright nem fog elhúzódni, belelendült. Úgy mozgatta ajkát a másikén, mintha valóban élvezné… mintha nem képzelne valaki mást a helyére. Bright automatikusan utánakapott, mikor elhúzódott, aztán Aim rámosolygott.

-          Téged látlak. És téged akarlak.

Az ezt követő csókot már Bright kezdeményezte, és sokkal szenvedélyesebb volt; puha ajkaik mellett a nyelvük és a fogaik is beszálltak a játékba, kezük a másik tarkójához és hajához vándorolt. Bright alapjáraton utálta, ha a haját piszkálták, most mégis jólesően megborzongott, mikor megérezte a tincseit húzkodó Aim ujjait.

-          Aim…

-          Hm? – ekkor a srác már a fülénél járt, pedig nem is tudta, hogy ezzel aztán tényleg az őrületbe kergetheti a másikat. – Hagyjam abba?

-          Addig élsz, Aim. – Tisztán érezte, hogy a srác erre megborzongott. – Szereted, ha kimondom a neved, Aim? – susogta forrón a fülébe, amire a srác csak bólintani tudott. Most Bright volt az, aki megharapdálta a másik csábító fülét. – Biztos, hogy ezt akarod?

-          Addig jutunk… amíg jutunk – lehelte az, miközben nyelt egyet. – Csak… veled akarom átélni. – Bright szélesen elvigyorodott, és most már egyáltalán nem kellett tettetnie a jókedvét.

-          Rajtam ne múljon – azzal magával húzta az ágyra.

Másnap reggel Bright akkorát ásított az asztalnál, hogy Arthit már attól tartott, vagy szétesik az állkapcsa, vagy egyszerűen bekapja őket. Szívesen feltette volna a kérdést, hogy vajon mivel foglalkozott alvás helyett, de ő és Nott tisztázták, hogy a Nagy Beszélgetésig békén hagyják barátjukat. Ettől függetlenül mind kíváncsiak voltak, vajon hová fejlődött Bright és Aim kapcsolata… mert azt mind látták, hogy elindult valamerre. Kong lassan már szinte másról sem tudott beszélni, csak az eljövendő dupla randikról, Arthit meg ilyenkor csak mosolygott, és nem javította ki, hogy valószínűleg tripla lesz az, nem dupla.

Bright egyébként üdvözült mosollyal az ajkán járt-kelt a nap folyamán, néha a barátainak kellett visszarántania, ha nem akart lebucskázni egy-egy lépcsőn. Nott és Arthit sokatmondó pillantást váltott, de még mindig tartották a szájukat. Prem sajnos már nem volt erre képes.

-          Haver, szedd már össze magad – csapott Bright vállára erőteljesen. – Valaki nagyon lefárasztott az este, vagy mi?

-          Prem, nem utánad kiabál az a csaj? – kérdezte hirtelen Nott, ami megtette a hatást, a srác ugyanis nyomban lemaradt tőlük. Habár persze nem volt semmiféle csaj.

-          Kösz – biccentett felé Bright.

-          Oh, ne hidd, hogy ennyivel megúszod – karolta át Nott. – Alig várjuk, hogy halljuk a részleteket.

-          Arról azonnal le is tehetsz – morogta a srác, mire a másik kettő felnevetett.

-          Majd meglátjuk, Bright. Majd meglátjuk.

És sajnos tényleg meglátták, mégpedig aznap délután, a kampusz egyik árnyékos asztalánál, ahová Bright még véletlenül sem önszántából telepedett le, de Nott tanulás tekintetében a vizsgák közeledtével egyre kérlelhetetlenebb lett. Mindannyian kipakolták a könyveiket, majd Nott lehuppant előbb Prem mellé, hogy átnézze a leckéjét. Illetve átnézte volna, ha Prem időre elkészíti… ehelyett kapott egy tanító jellegű ütést a fejére, meg fél órát arra, hogy összehozzon valamit.

-          Kérlek, mondd, hogy neked van valamid számomra! – tette át székhelyét Bright mellé, aki gyorsan visszaterelte gondolatait a jelen helyzethez.

-          Nekem mindig van valamim számodra, haver. – Nott elvigyorodott, és maga elé húzta a srác füzetét. Bright már éppen letette volna a fejét az asztalra, hogy szunyókáljon egy keveset, mikor Arthit hirtelen megköszörülte a torkát.

-          Ideje volt, Kongpob.

-          Bocs. Így is szinte magammal kellett rángatnom – azzal nemes egyszerűséggel lenyomta Aim-et az asztalhoz, Bright-tal szemközt. Bright attól tartott, mindjárt megvalósul a rémálma.

-          Csak azt ne mondjátok, hogy ez egy közbeavatkozás – sziszegte összeszorított fogakkal.

-          Ez egyáltalán nem közbeavatkozás – állította Arthit. – Barátok vagyunk, akik összeültek tanulni és csevegni, nem igaz, Nott?

-          Teljesen igazad van, Arthit – biccentett a srác szertartásosan.

-          És a te pasid mikor csatlakozik? – kérdezte Bright hirtelen. – Mert így még nem teljes a csapat, nem? – Nott előbb összepréselte a száját, aztán felsóhajtott.

-          Ennyire nagyon hiányolsz? – lépett hozzájuk váratlanul Dear, ami természetesen Bright torkára akasztotta a szót. Az idősebb srác nem zavartatta magát, mosolyogva Nott mögé lépett, és belecsókolt a nyakába. A barna bőrű srác somolyogva fordította oldalra a fejét.

-          Késtél.

-          Bocsánatért esedezem.

-          Majd meglátom, mit tehetek érted. – Bright meg csak pislogva figyelte a jelenetet.

-          Ilyen a coming out, haver – kacsintott rá Dear, majd lehuppant az utolsó üresen maradt székre.

-          És ezt miért nekem mondod? Ők régebb óta együtt vannak – bökött fejével Arthit irányába.

-          És mi már rég fel is vállaltuk magunkat, nem rémlik?

-          Ja, előttünk. De mi van a többiekkel? A világgal? – hadonászott maga körül.

-          Ki a fenét érdekel a világ? – kérdezett vissza Kong. – Ti tudjátok… majd egyszer a családunk is megtudja, más meg nem számít. – Arthit mosolyogva bólogatott, és beleszürcsölt az epres italába. Nott és Dear is boldognak tűnt, Prem ugye általában az volt – vagy csak boldogan tudatlan -, tehát egyedül Bright érezte úgy, hogy valami hatalmas dolgot vittek véghez?

Tekintete közben Aim-re vándorolt, aki épp rádőlt az asztalra, fejét a kezében pihentetve, mintha aludni akarna, de Bright tudta, hogy csak közelebb akart kerülni hozzá. Hirtelen elképzelte, ahogy kézen fogva sétálnak az utcán, vagy összebújnak egy fa alatt… esetleg megcsókolják egymást egy forgalmas téren. A gyomra mélyén valami megmozdult, de ez az érzés egyáltalán nem félelemből fakadt. Inkább olyasféle érzelem volt, mint az izgatottság, a kíváncsiság, és a büszkeség. Aim-et elnézve arra gondolt, hogy nem is lenne ez akkora áldozat.

-          Szegény csajok – sóhajtott fel váratlanul, mire mindannyian megütközve néztek rá.

-          Mégis hogy jönnek ide a csajok? – vonta fel a szemöldökét Dear.

-          Hát úgy… hogy mostantól kénytelenek lesznek beérni Premmel – biccentett Bright, ahogy kinyitotta a könyvét. – Biztos nagyon-nagyon szomorúak lesznek, mikor megtudják, hogy mind csapatot váltottunk… - Pár pillanatnyi némaság után egyszerre robbant ki belőlük a nevetés.

-          Egy percig sem kell aggódnotok – törölgette a szemét Prem. – Majd én kárpótolom őket a veszteségekért. – Efelől egyiküknek sem volt szemernyi kétsége sem.