A csók 3. rész

Harmadik, és egyben utolsó rész megérkezett! :)

Arthur Pendragon pedig alig pár héten belül már másodszor hallgatott szolgálója tanácsára, és nem adta fel. Jóllehet rajta kívül senki sem tudta, mi értelme van annak, amit művel, mégis egyre inkább úgy érezte, végre a helyes irányba indult el. Próbált nem törődni Gwen csalódottságával, de nem folytathatta tovább az udvarlást, nem ébreszthetett a lányban hiú reményeket.

-          Mit keresünk itt? – érdeklődött Merlin, miután lekászálódott a lováról.

-          Nyomokat – felelte Arthur, többnyire nyugodtan, és hogy hitelt adjon szavainak, nyomban a földet kezdte pásztázni.

-          Mégis miért?

-          A közeli falvakból sorra tűnnek el a jószágok és a zöldségek… feltehetően valaki lopja őket.

-          Feltehetően – hagyta jóvá a másik.

-          Apám arra utasított, hogy járjak utána a dolognak. – Merlin szétnézett, fülei csak úgy hasították a levegőt, ami mosolygásra késztette a herceget.

-          És akkor miért nem a lovagokat hoztad magaddal?

-          Túl sok ember csak tönkretenné a nyomokat.

-          Mindig azt mondod, hogy én vagyok az egyedüli, aki tönkreteszi a nyomokat – mutatott rá Merlin, de azért jó szolgához méltóan lehajolt, és ő maga is kutatni kezdett.

-          Csendre és békére vágytam… és úgy hallottam, te sokkal jobban ismered az erdőt, mint én meg a lovagjaim.

-          Kitől hallottad ezt? – akarta tudni Merlin, de a herceg csak megrántotta a vállát.

-          Gaius mondta talán… és persze Gwen is.

-          Ti rólam beszélgettetek a légyottjaitokon?

-          Nem légyottok voltak!

-          Ugyan, előttem nem kell szégyenlősködnöd! – vigyorgott rá Merlin, Arthur pedig szívesen tett volna egy-két dolgot, ha nem tartott volna jelentős mértékben a fogadtatástól. Helyette elfordult, majd lecsupaszított egy szederbokrot.

-          Nem akarok Gwenről beszélni.

-          Jó – egyezett bele Merlin, ahogy besorolt mellé. Bedobott a szájába néhány gyümölcsöt, majd az őt bámuló hercegre nézett. – Uram?

Arthur tényleg nem tudta, mi ütött belé, a szívébe meg az érzelmeibe, mert azon vette észre magát, hogy mindinkább vonzza Merlin mélybarna szeme… és valamiért arra gondolt, hogy vajon arany színnel csillogna-e, ha megcsókolná. A késztetést elnyomandó, fogta a kezében összepréselt szedret, és szolgálója arcára kente. Merlin hökkenten állta a rohamot, aztán nevetve ellökte a herceg kezét.

Vidám hangulatban folytatták a nem létező tolvaj utáni kutatást, közben gyümölcsöt eszegettek, beszélgettek, lopva egymásra lestek, majd a sötétség közeledtével visszatértek a kastélyba. Uther türelmetlenül küldetett fiáért az egyik szolgával, de Arthur rendületlenül folytatta útját a szobája felé, nyomában Merlinnel.

-          Uram… - próbálkozott a fiú, de a herceg fölemelte a kezét.

-          Előbb lefürdöm. Az apám várhat.

Merlin aznap este zsongó fejjel tért meg szerény hajlékába. Ledobálta magáról a felesleges ruhadarabokat, majd bemászott vékony takarója alá. Lehunyt szemhéja mögött még mindig Arthur meztelen teste izzott, ahogy elmerült a vízben, ahogy követte minden mozdulatát, és ahogy utána kiemelkedett a dézsából. Sosem tett még ilyet… mindig magára terített egy lepedőt, hogy Merlin még véletlenül se láthasson mindent, most azonban semmit sem bízott a képzeletre. A varázsló azt hitte, az átok megtörése lesz nehéz feladat, de lassan az haladta meg a képességeit, hogy kiigazodjon a hercegen. Főleg, mivel az elkövetkező napokban mindig kettesben indultak el az erdőbe, állítólag Uther parancsára, gyakorlatilag azonban Merlin ebben már nemigen hitt. Ebben Gaius hírei csak megerősítették, aki arról számolt be neki esténként, hogy a király egész délelőtt a fiát kerestette, a délutánt pedig végigőrjöngte, amiért sehol sem találta.

-          Apád kerestet téged – közölte a herceggel másnap, mikor megállították lovaikat az erdő egy árnyékosabb részén. Arthur lehuppant a földre, majd odakötözte lovát az egyik nagyobb törzsű fához.

-          Tudok róla.

-          Bujkálsz előle?

-          Miért tenném? – Ezt Merlin sem tudta, habár nyilván érdekelte volna. – Megmondtam neki, hogy majd akkor állok elé, és számolok be, ha lesz valamilyen előrelépés az ügyben.

-          És ezt biztosan kimondtad, szavakkal, a szemébe, vagy csak magadban gondoltad? – érdeklődött az ifjú mágus, mire kapott egy grimaszt. Meg egy rakás tűlevelet az arcába. – Miért büntetsz folyton? Nem pont azért vettél magad mellé, mert üdítő változatosság volt, hogy végre a színtiszta igazat hallod?

-          Te azt hiszed, emiatt engedtem, hogy mellettem maradj? – csodálkozott el Arthur, és végigsimította egy fa törzsét. Merlint váratlanul érte ez a már-már szeretetteljes mozdulat, úgy érezte, mintha a herceg az ő bőrét simogatná éppen.

-          Oh, nem, pontosan tudom, hogy én vagyok messze földön a legjobb szolga…

-          Hát persze.

-          … no meg úgy hírlik, nem sokan bírták pár napnál tovább becses társaságodat. Így az, hogy én már lassan két éve szolgállak, igazán csodálatra méltó.

-          Csodálatra méltó, hogy elviselsz? – kérdezte Arthur, szája szegletében halvány mosollyal. – Nos, ezzel igazából nem tudok vitatkozni.

-          Hogyhogy? Mindig mindenen vitatkozol velem!

-          Ez igaz. Jól is szokott esni. Neked talán nem? – Merlin kinyitotta a száját, de nem jött ki rajta hang. – Történelmi pillanat! Egyszer az életben sikerült elakasztanom a szavadat… amint visszatérünk a kastélyba, feljegyeztetem a krónikák számára.

-          Te szórakozol velem? – bukott ki a fiú száján.

-          Mindig ezt teszem, nem tűnt még fel? Habár nem is az eszedért tartalak…

-          Nyilván a fess testemért, ugye? – vágott közbe Merlin, aztán választ sem várva előrecsörtetett a fák között. Nem sokon múlt, hogy fel nem bukott egy kiálló gyökérben, de nem várta meg, hogy felcsattanjon mögötte a gúnyos nevetés, egyszerűen ment tovább, míg hirtelen ki nem ért egy tisztásra. Arthur egyébként tévedett; egyáltalán nem ismerte jól az erdőt, csupán mágusként, Emrysként képes volt lenyúlni a föld mélyére, és érzékelni ezt-azt.

-          Most megsértődtél? – kérdezte Arthur, és a hangja egyáltalán nem tűnt derűsnek.

-          Nem.

-          Nekem mégis úgy tűnik.

-          Mit számít neked, hogy éppen dühös vagyok-e, vagy sértett, esetleg boldog, szerelmes, vagy miegyéb? A szolgád vagyok, a magánéletem és az érzelmeim nem tartoznak rád.

-          Már nagyon rég nem csak a szolgálóm vagy, Merlin. Valóban azt hiszed, hogy ilyen kevésre tartalak? – A herceg hangjából áradó őszinteség csak még feszültebbé tette a másikat.

-          Fogalmam sincs, mennyire tartasz… csak akkor állsz szóba velem, ha kell valami. – Igen tehetségesen utánozni kezdte a herceg beszédét. – Merlin, hozz reggelit! Merlin, vágd le a kenyér héját! Merlin, vesd be az ágyat! Merlin, hozz fürdővizet! Merlin, nem elég meleg a víz! Merlin, túl forró a víz! Merlin, vájd ki a szíved, és add a kezembe! Merlin, vidd innen ezt az ocsmányságot, összevérezi a kedvenc ingemet! – Arthur elnevette magát.

-          Fantasztikus utánzóművész válna belőled, ha egyszer úgy döntesz, hogy elhagysz minket.

-          Mintha ez az én döntésem volna! – horkant fel Merlin, és tépkedni kezdett egy levelet. Karcsú ujjai sebesebben jártak, mint ahogy emberi szem képes lett volna követni őket, de Arthur meg sem próbálta… továbbra is a fiú arcát fürkészte, valamilyen nyomot… valamilyen jelet keresett, hogy a megérzése helyes. Arról persze fogalma sem volt, hogyan lehetne ez lehetséges… a szíve sugallatát azonban nem cáfolhatta meg.

-          Miért vagy ilyen dühös?

-          Hogy miért? – pördült felé hirtelen a fiú, szemével villámokat szórva. Arany villámokat, dobbant meg Arthur szíve. – Már napok óta járjuk az erdőt soha nem volt nyomok után kutatva, ráadásul kíséret nélkül! Felfogtad, milyen veszélynek teszed ki magad? Mindannyian az életünket kockáztatva védünk meg téged nap, mint nap, te meg így egyszerűen tálcán kínálod magad az ellenségeidnek?

-          Mégis ki akarna az életemre törni, miközben gombát szedek? – érdeklődött a herceg.

-          Nem is tudom, mondjuk, Morgana? – Arthur arca megvonaglott. – Már el is feledkeztél volna arról, milyen nagy veszélyt jelent?

-          Nem. Valószínűleg sosem fogom elfelejteni. – Aztán töprengve folytatta: - Habár kezdem megérteni, milyen indokok vezérelték, mikor az életünkre tört. – Merlin kétkedve felvonta a szemöldökét, és Arthur nem bírt rájönni, mióta találja ezt a mozdulatot olyan aranyosnak. – Pontosan tudta, Uther mennyire gyűlöli a mágiát… megpróbálta hát titokban tartani a varázserejét, amíg csak lehetett… és talán itt hibázott. Ha őszintén elmondja nekünk már a legelején, akkor tudtunk volna rajta segíteni. Talán nem gyűlt volna fel benne annyi gyűlölet irántunk… a királyság iránt. Ha apám tudta volna, mennyi szenvedést okoz neki már csak a szavaival is, akkor biztos körültekintőbb lett volna.

-          Szerinted Uther őmiatta képes lett volna átértékelni a nézeteit?

-          Szerette Morganát – vont vállat Arthur, és letelepedett egy farönkre. Merlin téblábolt körülötte egy kicsit, aztán ő maga is leült. A herceg elfojtott egy vigyort.

-          Tehát?

-          Tehát mi?

-          Megtudhatnám végre, miért keringtünk itt napokon keresztül? Persze szeretem a friss levegőt, nem arról van szó, de lett volna épp elég tennivalóm a kastély körül…

-          És nagyon ügyesen elkerültél volna engem – tette hozzá Arthur. Érzékelte, hogy Merlin ránéz.

-          Hiábavaló igyekezet lenne részemről, elvégre a szolgálód vagyok – mutatott rá.

-          Persze. De mint ahogy nem is olyan rég kifejtetted, csak akkor állok szoba veled, ha akarok valamit. – Elváltoztatta a hangját. – Merlin, mosd meg a lábam! Merlin, lőj le nekem egy kecskét! Merlin, csókolj meg az egyik lovagi torna előtt! – Erre olyan mély csend lett, hogy Arthur önkéntelenül szétnézett az erdőben, nem-e épp most készül valaki rájuk támadni.

-          Mit mondtál? – Arthur felsóhajtott.

-          Pontosan tudom, hogy erősen megkérdőjelezed az értelmi képességeimet… de nem vagyok teljesen hülye. Tudom, hogy nem Gwen csókolt meg akkor a sátorban. Hanem te. – Merlin megpróbálta humorral elütni a dolog élét.

-          Nem az értelmi képességeiddel van gond, ha összekeversz minket, hanem a látásoddal…

-          Tudod, hogy nem így értettem! – csattant fel a herceg türelmét vesztve. – Nem tudom, hogyan csináltad… illetve persze van elképzelésem, de ha az igaz… ha tényleg úgy van… akkor mindaz, amiben eddig hittem, megsemmisül. – Merlin nem reagált, így hát folytatta: - Varázsló vagy?

-          Igen. – Egy madár csicseregve elrepült felettük.

-          Miért nem mondtad el eddig?

-          Viccelsz?

-          Nem, nem viccelek. Azt hittem, közel állunk egymáshoz…

-          Ez nem arról szól, mennyire állunk közel egymáshoz – vetette ellen a fiú. – Hanem arról, hogy az apád, a király máglyára vetett volna, ha megtudja.

-          Nem hagytam volna… szembeszálltam volna vele. – Hirtelen megérezte Merlin kezét a vállán.

-          Most már tudod. Jobban érzed tőle magad?

-          Megtisztelve érzem magam, ami azt illeti – felelte Arthur. – Erős vagy, igaz?

-          Honnan veszed? – A herceg felvonta fél szemöldökét.

-          Évek óta mellettem vagy, és ez idő alatt alig pár embernek sikerült annyira a közelembe férkőznie, hogy megsebesítsen. Gondolom, ez a te érdemed. – Merlin szerényen vállat vont. – Hogy csináltad? – kérdezte halkan és kíváncsian. – Elvarázsoltad magad, hogy úgy nézz ki, mint Gwen?

-          Igen – ismerte be a mágus. – Habár talán butaság volt… elvégre nem tudtalak megtéveszteni vele.

-          Miért pont őt választottad? Persze kedvelem, de… - Merlin előbb hallgatott kicsit, mintha összeszedné a gondolatait, aztán felsóhajtott.

-          Amikor elmondtam neked, hogy majdnem megölted az egyik harcost…

-          Igen?

-          … azért tetted, mert nem voltál önmagad. Megátkoztak. És annak érdekében, hogy az átkot feloldjuk, meg kellett csókolnia téged az igaz szerelmednek. – Arthur összezavarodott.

-          Tehát azt hitted, Gwen az igaz szerelmem? Ezért az ő alakját vetted fel? – A másik bólintott. – Ekkora hülyeséget rég hallottam, ami nagy szó, ha rólad beszélünk.

-          Már ne is haragudj, de ez volt a legnyilvánvalóbb lépés! – vágott vissza Merlin hevesen. – Ő volt az egyetlen nőnemű lény, akivel közelebbi kapcsolatot ápoltál. A többiekkel szinte szóba sem álltál.

-          Megvan annak is az oka.

-          Igen? Mégis mi?

-          Nos, mondjuk az, hogy már megtaláltam az igaz szerelmem az ütődött szolgám, bocsánat, házi varázslóm személyében? – Mikor találkozott a pillantásuk, Arthur hirtelen úgy érezte, végre minden a helyére került. – Hiába vetted fel Gwen alakját… attól még te voltál az, aki megcsókolt. Te törted meg az átkot.

Nos, Merlin természetesen erre is gondolt, hogyne gondolt volna?! De a mágia néha annyira kifürkészhetetlen, még ő maga sem ismeri az összes rétegét, így nem mert olyasmiben bízni, ami talán nem igaz. Most azonban, ahogy Arthur bizonyossággal teli tekintettel közelebb hajolt hozzá, és összeérintette ajkaikat, váratlanul beléhasított a felismerés, hogy nem bírta volna elviselni, ha Arthur és Gwen boldogan él, míg meg nem hal. Boldogságot kívánt a lánynak, sokkal inkább, mint saját magának, énjének önző része azonban meg akarta tartani a herceget.

Töprengéséből nevezett herceg sóhajtása rángatta ki, aki időközben erős kezével megtámasztotta a tarkóját, és még közelebb húzta magához. Merlin korábban csak felületes csókokat váltott – Gwennel és Freyával -, de azok természetesen meg sem közelítették ezt… sem intenzitásban, sem pedig abban a tekintetben, hogy Merlin egyik lányba sem volt visszavonhatatlanul szerelmes.

-          Merlin…

-          Hm?

-          Soha többé ne titkolj el előlem semmit. – Az ifjú varázsló hátrébb húzódott, mire a herceg felmordult.

-          Varázsló vagyok – mondta ki a nyilvánvalót.

-          Ühüm, ezt mintha már tisztáztuk volna – mormolta Arthur, ahogy áttért Merlin harapnivaló fülére, és csámcsogni kezdett rajta. Az ifjú mágus nagyot nyelt, szeme félig lecsukódott.

-          Ha… ha apád megtudja…

-          Apám nem fogja megtudni. Vagy ha mégis… megvédelek. – Merlin nem tudta megállni, felkacagott. – Úgy véled, gyenge vagyok hozzá?

-          Te vagy a legerősebb ember, akit ismerek.

-          Akkor? – cirógatta végig a fiú arcélét gyengéden. – Bízz bennem! Soha nem árulnálak el, és soha nem engedném, hogy elválasszanak tőled.

-          Micsoda nyálas duma! A tükör előtt gyakoroltad?

-          Valami olyasmi – mosolygott Arthur felszabadultan. – Legalább beválik?

-          Úgy is mondhatjuk.

Meglehetős ideig maradtak még az erdőben, csak egymásra figyelve, később azonban Merlin ellentmondást nem tűrve kibontakozott morcos hercege karjaiból, és szorgalmazta, hogy induljanak haza. Arthur grimaszokat vágott, míg végigporoszkáltak az úton, aztán, mielőtt elérték volna a kaput, hirtelen besorolt Merlin lova elé, megállásra késztetve azt.

-          Uram…

-          Csak pár percet adj még! – esdekelt a fiú.

-          A kastélyban is együtt leszünk… na persze nem úgy.

-          Óó, biztos lehetsz benne, hogy úgy is! – vigyorgott rá Arthur, aztán elkapta a varázsló nyakát, és magához rántotta egy utolsó, szenvedélyes csókra. – Velem maradsz ma éjjel?

-          Arthur…

-          Tekintve, hogy évek óta hazudsz nekem, szerintem ennyit igazán megérdemlek! – Merlin felvonta a szemöldökét. – Vitába bocsátkozol velem?

-          Szeretnéd, mi?

-          De még mennyire, hogy szeretném – mormolta szolgálója, mágusa, barátja, kedvese, igaz szerelme, és – remélhetőleg – szeretője puha ajkai közé. – És pontosan tudod, hogy én mindig megkapom, amit akarok. – Arthur elakadt lélegzettel figyelte, ahogy Merlin szeme aranylóan felvillant.

-          Tőlem mindig megkapod, amit akarsz.