Ki vagyok én? - Nagron

Úgysem találjátok ki, kicsoda kerül most kisebb válságba a negyedik történetben...

Naná, hogy Agron.

Még szerencse, hogy Nasir mellette van, igaz?

Kellemes olvasást! :)

Borongós nap volt. Igazság szerint egy hónapja már minden egyes nap borongós, Agron számára legalábbis. Mert hiába a megmenekülés, hiába a gondos ápolás, voltak dolgok, amik talán soha többé nem fognak rendbe jönni.

-          A kurva életbe! – fakadt ki elkeseredetten, és megpróbálta elhajítani magától a kard/pajzs szerkezetet, ami persze nem sikerült, ugyanis a kezéhez volt kötve. Pont az lett volna a lényege, hogy Agron ne ejtse el.

-          Nyugi, minden oké – állt meg Crixus is, tisztes távolságban, hiszen volt már tapasztalata a mérges Agronnal. Köszönte szépen, nem kért belőle újra.

-          Ne mondogasd ezt!

-          Akkor mi a tökömet akarsz hallani? – vágott vissza a harcos. – Hogy soha többé nem fogod tudni használni a kezed? Az még nagyobb hazugság lenne. – Crixus észrevette, hogy többen körülöttük abbahagyták a gyakorlást, és őket bámulják. – Kurvára nincs itt semmi látnivaló! – A következő pillanatban Spartacus sétált oda hozzájuk mosolyogva.

-          Megint elkápráztatod az ifjoncokat az igényes szókincseddel, Crixus?

-          Ebből legalább értenek – vélte a férfi, és kisöpörte a haját a szeméből.

-          Nem bánod, ha átveszem?

-          A tied ez a nagyra nőtt csecsemő! – intett nagyvonalúan, majd már ott sem volt.

Agron némileg idegesen sandított mesterére és legjobb barátjára, de Spartacus továbbra is mosolyogva meghajolt, aztán fölemelte a kardját.

Agron persze nem mondhatta azt, hogy egyáltalán sehová sem fejlődött az eltelt idő alatt, mert a családja nem hagyta, hogy elpuhuljon vagy feladja. Ha egyikük elfáradt, azonnal ott volt valaki más, és felváltotta. Egyetlen ember volt, aki soha nem hagyta el, aki soha nem reagált a kirohanásaira, aki mindig mosolyogva ébresztette, és mindig édes csókkal kívánt jó éjszakát.

A másik férfira gondolva Agron kiesett a ritmusból, amit Spartacus azonnal kihasznált, és porba kényszerítette a fegyverét. Agron mélyet sóhajtva adta meg magát, de egyáltalán nem sajnálta a vereséget.

Barátja egy hátba veregetéssel útjára bocsájtotta, Agron pedig már sprintelt is a sátrukba, hogy lemossa magáról a nap mocskát, lehetőleg Nasir közreműködésével. A leplet félretolva csodás illatok csapták meg az orrát jelezve, hogy a vacsora hamarosan kész.

-          Helló, harcosom – mosolygott rá Nasir, de nem hagyta abba a zöldségek aprítását.

-          Szia.

-          Hogy ment? Ugye kint hagytad?

-          Persze – hangzott a felelet, ami pár pillanat múlva igaz is lett, amikor Agron kihajította mocskos felszerelését a sátorból. – Mi készül?

-          Semmi extra. Én is csak nemrég végeztem.

-          Tudod, nem kell mindig neked főznöd. – A férfi előbb leöblítette a kezét, aztán társa mögé lépett, átkarolta, arcát a nyakába temette, és belélegezte az illatát. Ez volt az ő kis rituáléja, amivel lezárta a pokoli napokat. – Te is kimerülsz, nem várom el, hogy mindig te készítsd az ételünket.

-          Nekem ez nem probléma – állította a kisember. – Engem megnyugtat és ellazít ez a folyamat. Mint téged a fegyvertisztítás.

-          Rendben van – hagyta annyiban Agron, mivel úgy vélte, Nasir azonnal szólna, ha nem lenne megelégedve valamivel. – Ma kiborítottam Crixust.

-          Nagyon ügyes vagy.

-          Ugye? – nevetett Agron, miközben szorítása erősödött a másik derekán. – Megkapom a jutalmam?

-          Jutalomról volt szó? Nekem nem rémlik ilyesmi – mormolta Nasir, majd előre hajolt, hogy megkóstoljon valamit, fenekét ezzel nagyszerűen nekidöntötte Agron ölének.

-          Hm, pont valami ilyesmire gondoltam…

-          Előbb eszünk. – És ettek.

Később, már túl a főételen, de még a ráadás desszert előtt – melynek keretében Agron a kisembert szándékozott elfogyasztani – Nasir tenyerébe vette a másik sebesült kezét, és belekezdett abba a masszázsba, amit még rabszolgaként tanult. Agron eleinte elszántan tiltakozott ellene, de aztán be kellett látnia, hogy a masszázs csodákat művelt vele. Ez, kiegészítve a rendszeres testedzéssel lehetővé tette, hogy Agron újra teljes életet élhessen, habár voltak még pontok, amikre gyúrnia kellett.

Apró nyögésekkel adta Nasir tudtára, hogy kedvére való, amit csinál, aztán somolyogva nyugtázta, hogy a kisember a keze megdolgozásáról áttért valami egészen másra. Persze ennek is lelkes nyöszörgés lett a vége.

Sokkal később Agron a hátán feküdt az ágyban, és a sátor tetejét fixírozta. A keze még mindig lüktetett, de nem emiatt nem volt képes elaludni.

-          Mi a baj? – bújt hozzá közelebb Nasir, forró és meztelen teste az övéhez préselődött.

-          Nem tudom megmagyarázni… - A kisember ujjai önkéntelenül a sebekre tévedtek. – Nem, nem ez a gond. Illetve zavar, hogy nem tudom rendesen forgatni azt az istenverte kardot… és… mégis ki a fene vagyok én e nélkül? A harc volt az életem… a vér és a homok. Mihez kellene most kezdenem?

Többször is lefutották már ezeket a köröket, aminek a vége mindig az volt, hogy természetesen még mindig értékes számukra, természetesen még mindig oszlopos tagja a csapatnak és a családnak… ez az alkalom viszont merőben más volt, szavak helyett ugyanis Nasir lerántotta magukról a pokrócot, és rátelepedett Agron csípőjére. A férfi továbbra sem tudott betelni azzal, mennyire szép volt a kisember, főleg kibontott, kócos hajjal, meztelenül.

-          Hogy mihez kellene kezdened? Megmondom én neked… foglalkozhatnál mondjuk velem és az igényeimmel. – Végigsimított Agron mellkasán, óvatosan cirógatva a hegeket. – A háborúnak vége, az ellenség halott. Amíg Spartacus él, senki sem mer szembeszállni vele. Tisztában vagyok azzal, hogy nehéz lesz neked ez az új élet… de itt vagyok, és mindenben támogatlak.

Agron pár pillanatig csak bámult rá, aztán hirtelen átfordította magukat, erősen átkarolta Nasirt, arcát a nyakába és a hajába temette.

-          Rendben.

-          Mi van rendben, harcosom?

-          Nem számít többé, ki vagyok… csak az számít, kivé válhatok… melletted.