Subscribe:

Labels

2018. március 4., vasárnap

Haj-Baj 3/3


Az utolsó fejezet! :)



Bright másnap reggel egyáltalán nem foglalkozott a frizurájával – sokkal izgatottabb volt amiatt, hogy újra láthatja Aim-et, beszélgethet vele, és mindent kideríthet róla. A szokásos vonulásáról lemondva éppen ezért lassan és nézelődve sétált végig a folyosón, hátha összefut vele.

-          Jó reggelt! – mosolygott rá Nott. – Látom, tegnap jártál a mesternél.
-          Igen.
-          Jól áll ez a kevésbé belőtt frizura.
-          Kösz. – Bright a nyakát kitekerve bámult el hátrafelé.
-          Keresel valakit?
-          Ami azt illeti, igen. – Visszafordult. – Te tudtad, hogy a mester itt tanul? – Barátjának válaszolnia sem kellett, az arca mindent elárult. – Honnan a fenéből?
-          Alánk tartoznak, Bright.
-          Igen, volt szíves felvilágosítani. – Prem erre az információra már vihogva lecsapott volna, de Nott csak mosolygott.
-          Amikor bejelentkeztem, természetesen még nem tudtam, ki ő. Viszont ahogy megláttam őket az üzletben, azonnal beugrott, hogy ők az új juniorok.
-          Várj, Kong is?
-          Igen. – Bright megdörgölte az arcát.
-          Én miért nem ismertem fel?
-          Mert az edzéseken eddig csak a lányokat tüntetted ki a figyelmeddel. – Szünetet tartott. – Most már nem ártott, hogy végre észrevetted. – A srác felvonta a szemöldökét.

-          Ez nekem sehogy sem áll össze. Aim a Sotus új növendéke, közben azonban a város legfelkapottabb szalonjának a vezetője? Hogyan lehetséges ez? Tud erről a vezetés? Diákként nem lehetne teljes munkaidős melója!
-          Nincs is teljes munkaidős melóm – szólalt meg a jól ismert hang mellettük, mire Bright úgy fordult felé, mintha dróton rángatnák. És ott állt ő, Aim, a mester. Más volt, mint a birodalmában; visszafogottabb, alázatosabb, tekintete azonban vidáman csillogott, ahogy Bright-ra nézett. A srác úgy érezte, könnyedén bele tudna szeretni. – Délelőtt suli, kora este munka. A pénz nagy részét pedig nem tartom meg magamnak.
-          Hanem?
-          Az iskolának adományozom. – Erre még Nott álla is majdnem leesett.
-          Micsoda? – Aim tovább mosolygott, majd a nemrég átadott új épületszárny felé biccentett, ahová azokat a végzett hallgatókat helyezték el, akik a városban dolgoztak ugyan, de ebben az ismerős környezetben akartak lakni továbbra is.
-          Segítettem létrehozni azt a helyet, és nagyon büszke vagyok rá. – Bright és Nott összenézett.
-          Te találtad ki? – kérdezte Nott.
-          Közösen a barátaimmal – biccentett Aim egy másik asztal irányába, ahonnan többek között Kong integetett nekik mosolyogva. – Bár még csak nemrég kezdtünk itt, de arra gondoltunk, mennyivel jobb lenne erre a helyre hazatérni még akkor is, amikor már felnőttek leszünk, felnőtt problémákkal. És úgy látom, másoknak is tetszik – biccentett oldalra, ahonnan nem más közeledett, mint Dear.

Bright azonnal az asztal másik oldalára lódult, ezáltal jóval közelebb került Aim-hez, és premier plánból élvezhette a kibontakozó műsort. Közben Arthit és Prem is befutott, Konggal egyetemben, aki valamiért Arthit mellett álldogált mosolyogva. Bright nagyon le volt maradva.

Majdnem lekéste a pillanatot, amikor Dear meglátta Nottot. A srác már hetek óta nem járt feléjük, annyi volt a munkája a városban, de mivel ő is igénybe vette az új szárny nyújtotta lehetőségeket, elkerülhetetlen volt, hogy végre összefussanak. A társaság repesve várta a pillanatot, amikor Nott és Dear végre újra találkozik, mert mindenkinek nyilvánvaló volt, hogy odavannak egymásért. Illetve mindenkinek, csak nekik maguknak nem.

Dear tehát az új épület felől közeledve vágott át a gyepen és az udvaron, közben barátságosan viszonozta az alsóbb évesek köszönését. Mikor észrevette a társaságot, elindult feléjük. Koptatott világos farmert viselt hozzá illő farmerkabáttal, fehér pólóval és barna bőrcipővel, hosszú haja kiengedve omlott a vállára. Még Bright szerint is szexin nézett ki, pedig neki inkább a junior mesterfodrászok voltak a gyengéi. Dear a kezében lóbálta a mobilját, vállán egyensúlyozta a táskáját, és minden ízében úgy nézett ki, mint egy hóbortos informatikus, aki élvezi, amit csinál.

-          Üdv mindenkinek! – vigyorgott rájuk egy meghajlás kíséretében, amit gyorsan mindenki viszonzott is. Dear tekintete ezek után az asztalnál ülő Nott felé fordult…

… a mobiltelefon csattanva landolt a padlón, de senki sem sietett felvenni. Az idő is megállni látszott, mialatt Dear a másikat bámulta, Nott meg kezdett zavarba jönni a pillantásától. Bright, Prem és Arthit lopva összevigyorgott, aztán Bright egyszer csak egy kezet érzett a sajátján. Aim összefűzte az ujjaikat, de tekintetét nem vette le az előttük zajló jelenetről. Bright ettől függetlenül a mennyekben érezte magát.

-          Nott… - Dear megköszörülte a torkát, aztán újra nekifutott. – Nott, mi történt a hajaddal?
-          A mester megigazította – felelte a srác, szeme sarkából Aim felé kacsintva. – Szerintem egész jó lett. Te talán nem így gondolod?
-          De! – sietett Dear a válasszal. – De… olyan… olyan te vagy. Sokkal inkább, mint eddig. – Összeforrt a pillantásuk, aminek Prem közbenyögése vetett véget.
-          Szobára már, komolyan! – Természetesen mindenki azonnal lepisszegte, de felesleges volt, mert Dear és Nott semmit sem vett észre belőle. Tovább bámultak egymásra, mint Arthit a Pink Milkre, míg végül Dear felocsúdott, és elvágtatott a munkahelyére, Nott pedig csatlakozott a barátaihoz.

Igyekezett úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, de a terembe érve már Arthit volt az, aki nem bírta tovább.
-          Miért nem hívod el végre valahová? – érdeklődött. – A vak is láthatja, hogy…
-          Dehogyis! – ellenkezett Nott nyomban. – Ő Dear, és ő… ő…
-          Ő a nyálát csorgatta, ahogy meglátott – egészítette ki Prem, szokásos szókimondó stílusában.
-          Egyetértek kedves barátaimmal – mondta Bright, aki még mindig a kezén érezte Aim érintését. – Most már be kell dobnod magad, nincs mese. – Nott ránézett.
-          Rendben – bólintott végül, de mielőtt ujjongani kezdhettek volna, folytatta: - Ha te is bedobod magad a kiszemeltednél.
-          Mi sem természetesebb – vigyorgott Bright, elvégre úgyis pont ezt tervezte.

Bright már aznap este meg is valósította a tervét, amikor is elkapta a mestert a folyosón, és magával vonta a szobájába. Aim egy percig sem tiltakozott, habár amikor meg akarta csókolni, a srác elhúzódott, hogy szétnézhessen. Végighúzta ujját a parafatáblán, amire Bright a barátaival közös képeit ragasztotta, megszemlélte a tévét, a tankönyveivel telepakolt asztalt, aztán megállt az ablak előtt.
-          Valami baj van? – kérdezte végül Bright. – Nem akartam rád erőszakolni…
-          Nem tettél ilyet – szólt közbe Aim. – Csak ki akarom élvezni a pillanatot. – Sóhajtott. – Mióta ide kerültünk, arról fantáziálok, hogy egyszer elhívsz ide. – Bright enyhén meglepődött, mire a másik mosolyogva lépett hozzá közelebb. – Nem tudtam, hogyan adhatnám a tudtodra, hogy fantasztikusnak tartalak. A megjelenésed, a személyiséged, a hajad… - Ujjait végigfuttatta Bright hajában. – Nem használsz zselét.
-          Egy bizonyos valaki azt mondta, ne tegyem. – Aim nevetett, aztán kinyitotta a táskáját.
-          Hoztam neked valamit, ami jól jöhet. – Egy tubus koncentrátum volt az, olyan, amilyet Aim előző este használt Bright hajára.
-          Köszönöm! – A srác hangja tele volt elfojtott érzelmekkel.
-          Szívesen. – És a következő másodpercben már csókolóztak.

Az ágyra kerülvén Bright nem akart kapkodni, de elképzelhetetlennek tűnt számára, hogy valaha is elszakadjon Aim kívánatos ajkaitól. Felnyögött, mikor Aim erőteljesebben húzta meg a tincseit.
-          Mit szóltál hozzá, ha tesztelnénk, mennyire ellenálló? – vigyorgott rá Aim csillogó szemmel, Bright pedig tényleg úgy érezte, hazatért.



Mindeközben Nott éppen a leckéjét befejezvén elpakolt a táskájába, mikor kopogtattak az ajtón. Sóhajtva fordította el a kilincset arra számítva, hogy Arthit vagy Prem lesz az, így igencsak meglepődött, ahogy Dear felemelte a fejét, és a szemébe nézett.

-          Szia! – préselte ki magából. –Valami baj van?
-          Beszélnünk kell. – Nott félreállt az ajtóból, Dear pedig besétált. Olyan fantasztikus illata volt kibontott hajának, hogy Nott majdnem utána hajolt.
-          Rendben, beszéljünk. – Hellyel kínálta a másikat, de az inkább a hátsó zsebébe dugta a kezeit, és megállt az ablaknál. – A munkahelyed…
-          Leszarom a munkahelyem – vágott közbe Dear durván, aztán felpillantott az arcára, és ellágyult a tekintete. – Bocsáss meg! Ideges vagyok. A munkával minden rendben, nagyon is.
-          Akkor? – Dear beletúrt a hajába, Nott pedig szinte fizikai fájdalmat érzett, ahogy nézte.
-          Szinte mindenem megvan, amit kívánhatnék. Remek munka, most visszatérhettem a Sotus közelébe, ahol imádtam lenni… már csak… már csak egy valami nem stimmel. – Nott karba fonta a kezét, mire Dear tekintete megvillant. – Már csak te kellesz.

A szobában egy pillanatra megállt az idő, Nott legalábbis így érzékelte. Csengett a füle, izzadt a tenyere, a lábai pedig alig bírták meg. Nekitámaszkodott az asztalnak, és megköszörülte a torkát.

-          Mi… hogy mi van?
-          Emlékszel az első találkozásunkra? – Nott bólintott, de próbálta nem felidézni, milyen fájdalmas sóvárgás éledt fel benne azon a napon a hosszú hajú senior iránt, ami azóta sem csillapult. – Ott álltam az edzőteremben, mindennek a közepén, és lenéztem rátok, azokra a juniorokra, akikért felelősséggel tartoztam, és aztán egyszer csak… a szemembe néztél. Olyan komoly és intenzív volt a tekinteted már akkor is… és egy pillanatra elfelejtettem, ki is a senior, és ki a junior. Azóta sem változtál – mosolyodott el. – Hiába nem te vagy a vezető, mégis biztos vagyok benne, hogy Arthit nem boldogulna nélküled. És… én sem boldogultam volna.
-          Ugyan, ne mondj ilyet! Remek irányító voltál. Még manapság is legszívesebben hozzád futnánk a problémáinkkal…
-          Tőled el is várom, hogy hozzám rohanj, ha van problémád, ha nincs. – Nott élesen beszívta a levegőt. – Még mindig nem érted?
-          De, azt hiszem, nagyon is értem. Csak nem vagyok biztos abban, hogy tudod, mit vállalsz. – Dear erre elvigyorodott.
-          Ó? Nos, többek között mondjuk enyém lesz az a fantasztikus, mézbarna, kidolgozott test, amit az egyenruhád takar? – Ha képes lett volna rá, Nott most nyilván elpirult volna.
-          Dear…
-          Mondhatom majd azt a munkahelyemen, hogy enyém a legkedvesebb, legokosabb, legintelligensebb srác az egész környéken? – Közelebb lépett, Nott makacsul a földet bámulta. – Lemondhatom majd azokat az unalmas bulikat, amikre elhívnak, mondván, a kedvesemmel találkozom? – Még egy lépés. – Mondhatom azt, hogy semmi esélyük, mert szerelmes vagyok? – Nott agyáig ebből csak egyvalami jutott el elsőre.

-          Kinek nincs esélye? – kapta fel a fejét. – Próbálkoztak nálad? – Dear vigyorogva beharapta az ajkát, majd egészen hozzásimult a másik izmos testéhez.
-          Ha próbálkoznának is… reménytelen. Egy bizonyos junior rabolta el a szívem.
-          Már nem vagyok junior.
-          Nekem mindig az maradsz. – Nott felvonta a szemöldökét.
-          Azt hiszed, leigázhatsz? – Dear felnevetett, aztán egyetlen könnyed mozdulattal az ágyra teperte a másikat. Ami persze csak azért sikerülhetett, mert Nottot teljesen váratlanul érte.
-          Eszemben sincs leigázni téged. Azt akarom, hogy egyenlők legyünk… egyenlők, te és én. – Beletúrt a srác újraformázott hajába, mire Nott behunyta a szemét az élvezettől. – Elfogadsz?
-          Te hülye vagy? – nevette el magát Nott. A mosoly teljesen megváltoztatta az arcát. – Micsoda kérdés ez?
-          Még mindig nem hallottam a választ – lehelte Dear a fülébe, és érezte, hogy Nott egész testén remegés fut végig. Már alig tudta visszatartani a vágyait, de hallania kellett…
-          Igen.
-          Igen?
-          Igen. Elfogadlak. – Egymás szemébe néztek. – Akarlak. Ahogy mindig is akartalak.


Másnap reggel, ahogy az újdonsült párok megjelentek az udvaron, Prem mélyet sóhajtott, és beletúrt a hajába.

-          Talán nekem is el kellene mennem a fodrászhoz…

0 megjegyzés :

Megjegyzés küldése